„Azon próbálok változtatni, amin tudok”
Az egy.hu dr. Ficzere Andrea neurológus, reumatológus kórházigazgatóval, a Magyar Kórházszövetség alelnökével készített interjút.
(...) Nem sok nő vezet kórházat Magyarországon. Egyrészt a hagyományok miatt, másrészt mert nyilván sok lemondással jár egy ilyen vezetői pozíció. Mi a legnagyobb kihívás számodra a Budapesti Uzsoki Utcai Kórház igazgatásában?
Vagyunk páran női vezetők a kórházigazgatásban, de tényleg nem sokan, jól látod: ez hagyományosan a férfiak terepe. Bár a környezeteben akadtak néhányan, akik féltettek a feladattól, idővel azt tapasztaltam, hogy meghallják, amit mondok, ha én is meghallgatom, amit nekem mondanak. A figyelemnek hatalmas ereje van. Többek között az ilyen sztereotípiákat is képes feloldani. Amikor elvállaltam ezt a munkát, nem gondolkodtam azon, mi lesz benne kihívás. Tudtam, hogy úgyis sokféle nehézséggel kell majd megküzdenem, és lesz, amin tudok változtatni, és olyan is, amin nem. Inkább arra figyeltem, hogy ezt a kettőt helyesen tudjam megkülönböztetni. Időnként tányérpörgetőnek érzem magam, hiszen mindennap ezer meg ezer teendő vár, és nincs egy kész képlet, amit „csak” meg kell valósítanom ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok. A fő célra kell koncentrálni: meg kell találni azt a tiszta gondolatot, ami mentén meg mered hozni a legnehezebb döntéseket is. Számomra az a vezérelv, hogy a betegeket a lehető legmagasabb színvonalon kell ellátnunk, és meg kell becsülnünk a dolgozókat. Minden más e két prioritás mögé sorakozik fel.
Hogy lesz egy neurológus és reumatológus orvosnőből kórházigazgató? Miért fogadtad el a felkérést?
Orvosként mindig is zavart, ha valamin nem lehetett változtatni. Főként az apróbb, piszlicsárénak tűnő ügyek kapcsán bosszantott, ha régi, megkövesedett gyakorlatra és szabályokra hivatkozva nem lehetett változtatni a már nem ideális működésmódon. Úgy gondoltam, vezetőként meg tudom valósítani azt, ami kicsiben, csupán beosztottként nem sikerült. Ez az élmény azóta is meghatározó számomra: ha bármelyik kollégám olyan javaslattal fordul hozzám, amiről úgy gondolom, hogy megvalósítható, engedem, sőt: támogatom abban, hogy megtegye, mert tudom, mennyire fontos a „dobozon kívülre” is látni. Különben sem vagyok az a típus, aki a munkatársai körmére néz, szeretem békénhagyni őket. Úgy érzem, ez a bizalom egyik alapja.
A kórházirányításban olyan helyzetekkel is találkozhatsz, amelyekben esetleg az egészségügyre vonatkozó általános szabályokkal nem értesz egyet. Hogy kezeled az ilyen szituációkat? Az emberek tőled várnak válaszokat, és neked is vannak főnökeid.
Szakmai fórumokon mindig elmondom a véleményemet, megszokhatták már, hogy kimondom, amit gondolok. Viszont házon belül nem morgolódom olyasmi miatt, ami jogszabályi vagy egyéb rajtam kívülálló körülmény miatt nehezíti az életünket. Azon próbálok változtatni, amin tudok – ilyesmiből is van éppen elég. (...)
A teljes beszélgetést ITT olvashatja
