A hajszoltság lesz a hóhérunk?
Már a XX. század vége sejtette velünk, de a XXI. század aztán teljes mértékben beigazolta, hogy a hajszoltság rabigájában sínylődünk, közli a HRPWR.
Állandó online jelenlét. Állandó válaszadási kényszer és az ezzel kapcsolatos türelmetlenség. Lényegében állandó rendelkezésre állás, ami osztályrészül jut, akár a multinacionális, akár a kis- és középvállalati, akár a nonprofit, akár az állami szektorban dolgozunk. Ez lett az új „normalitás”. Mindez azonban permanens készenléti állapotban tart minket, ami hosszabb távon garantálja a teljes pszichés kifáradást. Így az sem csoda, hogy sokan bedobják a törülközőt, hiszen a „nyaff-állapot” ezek fényében már hamar kopogtat. Onnantól kezdve pedig marad a túlélés: túlélni a gyűlölt hétfőt, a projektzárást, a meetinget, a negyedévet, a bármit. Ez a mókuskerék ismert ritmusa. Utáljuk, de utálatból minőséget építeni piszkosul nehéz. A kilépésnek is csak a vágya pislákol csupán; régóta nem igazi cél már. Akad ellenben jó hír: az ördögi kör megtörhető, írja Limpár Imre.
A minőségi élethez meg kell tudnunk állni, de legalábbis lassítani időnként. Vágyjuk a sikert, a szabadságot, a függetlenséget, az anyagi jólétet. Mindeközben azonban súlyos időbeli torzításokkal áltatjuk magunkat. „Majd akkor, ha…”, „Már csak ezt a nehéz időszakot kell kibírni, aztán…”, „Ez volt az utolsó húzása, de legközelebb…” és így tovább. Csakhogy ezek önáltatások, s létre is jön velük az önsorsrontások újabb és újabb spirálja. Most kell cselekedni.
Vágyak helyett célokra lenne szükség. „Harmonikus viszonyt szeretnék a főnökömmel!” vagy az „Olyan munkát szeretnék, amiben jól érzem magam, és kiteljesedhetek”, esetleg az „Értéket szeretnék teremteni, hogy azt érezzem, hasznos vagyok” egytől egyig hatalmas lufik, üres, semmitmondó frázisok, amelyek aszpirint adnak akkor, amikor már rég vérátömlesztésre lenne szükség.
Természetesen a vágyakkal nincs baj, sőt. Azokra lehet(ne) alapozni. A baj akkor kezdődik, amikor megállunk a vágyaknál. Olyan ez, mint amikor egy sportoló sóvárog a versenyeredmény után, de edzésre már nem jár. Így nemhogy a dobogó, de mindennemű minőségi eredmény is elmarad. Az önfelmentő kifogások száma persze végtelen. A „miért nem lehet”-re mindig tízszer annyi érv lesz, mint a „miért lehet”-re. Ez törvényszerű pszichés torzításunk.
Az igazi célok kitűzése tehát nem sétagalopp, nem egy könnyed vállalkozás, amit csak úgy összedobunk egy röpke szombat este. Ez kőkemény munka, ahol ráadásul el is bukhatunk. Akár rögtön az elején. Azok, akik szeretnek információt felhalmozni, először a módszertanban keresik majd a válaszokat. A legjobb célkijelölési metodikát akarják meglelni. Ezzel évekig lehet még odázni az alapdilemmát.
Képes vagyok-e találkozni önmagammal? Ez ugyanis a központi kérdés. Erről szól a megállás és lassítani tudás. Összesen kb. 27 375 napot élünk. A tapasztalat az, hogy erre a véges számú időre nagyon sokan szemet vetettek. Elvárások garmadáját zúdítják ránk, így nehéz a tisztánlátás. Egy mondás szerint, ha nincsenek céljaink, arra leszünk kárhoztatva, hogy olyanoknak dolgozzunk, akiknek vannak. Így az óvatosság különösen indokolt.
