A Parkinson-kór (PK) progresszív lefolyású neurodegeneratív betegség, melynek a négy legismertebb motoros tünete a nyugalmi tremor, a rigor, a bradykinesia és a betegség későbbi stádiumaiban kialakuló tartási instabilitas. A motoros tünetek mellett egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a nem motoros tünetek (NMS) is, melyek már a betegség kezdeti, prodromális szakaszában megjelenhetnek és a betegség előrehaladtával súlyosbodnak. A nem motoros tünetek felismerése és kezelése alapvető fontosságú a betegek életminőségének szempontjából.
A Parkinson-kór terápiájában használt dopaminerg szerek jelentős javulást hozhatnak, ám a lehetséges mellékhatások miatt alkalmazásuk körültekintést igényel. Amint arra az utóbbi évtizedek kutatásai rámutattak, az antiparkinson terápia pszichózis és hallucinózis mellett impulzuskontroll-zavart is eredményezhet, amire a mélyagyi stimuláció jelenthet megoldást.
A Parkinson-kór a második leggyakoribb neurodegeneratív betegség, mely évről-évre egyre nagyobb népegészségügyi és gazdasági terhet jelent a társadalmak számára. A betegségben számos motoros és nem-motoros tünet keveredik egymással, melyek jelentősen ronthatják a betegek és nem utolsósorban gondozóik életminőségét. A diagnózis mai napig elsődlegesen a motoros tünetek meglétén alapszik, habár bizonyos kiegészítő vizsgálatok a diagnosztikában segítségül lehetnek. A helyes diagnózis és a klinikai tünetek pontos ismerete az alapja a betegek megfelelő, hosszú távú és személyre szabott kezelésének.
A Parkinson-kórban jelentkező affektív tünetek, valamint a kognitív funkciók, a percepció és a gondolkodás eltéréseinek korai felismerése kulcsfontosságú mind az alapbetegség, mind az ahhoz társuló pszichés jelenségek optimális kezelése szempontjából. A különböző pszichiátriai tünetek kóreredete nem teljesen tisztázott, ugyanakkor a páciensek jelentős hányada szenved olyan tünetektől, melyek sokszor aluldiagnosztizáltak.
Sikerült minden eddiginél pontosabban feltárni az 5-HT1A szerotonin receptor jelátviteli útvonalainak működését a new yorki The Mount Sinai Hospital kutatóinak.
A neurokognitív zavarok egyre nagyobb kihívás elé állítják az egészségügyi ellátást. Hazánkban is aluldiagnosztizált, hiányosan felismert, hiányosan kommunikált, alulkezelt és alulgondozott a demencia. A háziorvosok szerepe kiemelkedő a korai felismerésben és a demenciával élők gondozásában. A kompetenciahatárok betartása mellett növelni kell a rizikócsoportba tartozók szűrési gyakoriságát, a betegvezetésben javítani kell a kognitív, a pszichés és viselkedési (BPSD) tünetek kezelési gyakorlatát a háziorvosok körében.
A „kettős diagnózisú” pácienst rendkívül nehéz felismerni. Gyakran csak a két probléma egyikét azonosítják. A mentális rendellenességgel diagnosztizált betegek egyik része tagadja az ivást vagy a droghasználatot, míg a másik felénél a szerhasználat elrejtheti a mentális rendellenességet.