Bulgakov és Sárközi Két nemzet, két korszak, két diktatúra, két nagyszerű szellemi ember porig alázása, lelki megsemmisítése. Mindketten képesek voltak valahogy legyőzni a túlerőt, szembeszállni vele, és olyasmit szegezni szembe a förtelmesekkel, ami megmentette őket. Legyőzhetetlen emberek mindketten. De az, hogyan mentették meg lelkük jobb részét, már figyelemre méltó különbséget mutat. Mihail Bulgakov (1891–1940) abban a szovjet diktatúrában élt, amely milliókat küldött a biztos halálba, és éppen az ő legtermékenyebb időszakában, a harmincas években, drámaírói élete kiteljesedésében tombolt legádázabbul a terror. Mindenkit meggyilkoltak, voltaképpen szinte az egész orosz értelmiséget megsemmisítették; művészek, tudósok, mérnökök, orvosok mentek a szibériai halálba. Bulgakov a sors, pontosabban Sztálin különös kegyelméből (kegyetlenségéből?) megúszta a fizikai halált, ám amit a hatalom művelt vele, az minden képzeletet felülmúl; a sátáni tudatossággal végigvitt pszichikai gyötrés bizonyos pillanataiban nyilván eszébe jutott, hogy bár jönne a megváltó halál... Ha elolvassuk a remekül szerkesztett kötet életrajzi mutatóját (ez, miként a fordítás is Kiss Ilona munkája), máris az örvény kavarog. Kedden engedélyezik, szerdán a főpróba után betiltják, csütörtökön megint áment mondanak, pénteken ismét betiltják valamelyik darabját. Moliére-ről szóló drámáját például négy évig (!!) próbálják, hogy aztán a premier után három héttel(!!) le is vegyék a műsorról. Sztálin állítólag tizenhétszer látta a Turbin család végnapjait, ennek ellenére minden másodpercben várható volt a dráma betiltása. Az iszonyatos bürokratikus nyomás alatt, melyet állandóan fokoztak még a legkülönfélébb és tökéletesen megoldhatatlan lakásgondokkal, a külföldi utazás engedélyezésével, majd megtagadásával, a megválaszolatlan levelek és kérvények tucatjaival, Bulgakov nem veszítette el lelkierejét. Egyetlen fegyvere volt, azt használta hatalmas leleménnyel: a kor mocskával az alkotást szegezte szembe. Amikor úgy tűnik, minden veszve, és már jelentkezik a később végzetessé váló betegség, amikor semmiféle kenyérkereset nem marad, amikor minden művét egyszerre veszik le a műsorról, a mester ismét előveszi többször – félelmében – megsemmisített regénye kéziratát, és szenvedve, diktálva, de mégis végigírja prózai főművét. Így születik A Mester és Margarita.