Kilencvenéves korában elhunyt Szabó Magda Kossuth-díjas, kétszeres József Attila-díjas író. A legtöbb nyelvre lefordított magyar írót november 19-én délután, olvasás közben érte a halál.

  A magyar, de feltehetően a világirodalomban is példátlan, hogy egy író szellemi ereje teljes birtokában ünnepelje kilencvenedik születésnapját. Szabó Magdától van mit tanulnunk, legkivált talán a munkamorált.   Az 1917-ben Debrecenben született Szabó Magda apja a híres cívisváros kulturális főtanácsnoka volt, vérbeli értelmiségi, aki lányát is humán szellemben neveltette. A leendő írónő már ötévesen folyékonyan olvasott, mindenekelőtt a görög–római mitológia kötötte le képzeletét. Így nem véletlen, hogy magyar-latin szakon végzett, s szerzett tanári diplomát. Ez utóbb jól jött, mert bár szabad író akart lenni, elsősorban költőnek készült – 1947-es Bárány című kötete komoly szakmai feltűnést keltett –, 1949-től 1958-ig mint „polgári világnézetű” alkotó nem publikálhatott, így kénytelen-kelletlen általános iskolai tanárként kereste kenyerét. De az íróasztalnak nyilván a szilencium éveiben is dolgozott, hiszen nem véletlen, hogy 1958-ban egyszerre négy könyvvel állhatott elő: Bárány Boldizsár (verses meseregény); Neszek (verseskötet); Freskó (regény) és végül, de a legkevésbé sem utolsósorban a Mondják meg Zsófikának című, most újból kiadott ifjúsági regény.   A könyv egyértelműen a kisiskolások között szerzett tapasztalatait dolgozza fel. Egy nemrég adott interjújában az írónő elmondta, hogy a Mondják meg Zsófikának igen közel áll a szívéhez, mivel: „Sosem írták meg ebben az országban, hogy a gyereknek milyen nehéz.” Ez talán nem teljesen igaz, hiszen Móricz valami hasonlót írt meg a történetesen Debrecenben, azaz Szabó Magda szülővárosában, eszmélkedése színterén játszódó Légy jó mindhalálig című remekművében. De annyi bizonyos, hogy 1958-ban a szocializmus építésének egy roppant kényes szakaszában, két évvel a forradalom után nem kis merészség kellett a gyermekek sanyarú, nem rájuk méretezett sorsának ábrázolásához; nem vitás, hogy ennyiben Szabó Magda ifjúsági regénye úttörő szerepet játszott.    Ifjúsági regény? Különösen mai szemmel olvasva, ez korántsem biztos. Az újkori olvasóban felmerülhet a gyanú, hogy talán valódi írói céljai elfedésére ragasztotta regényére – mintegy menlevélként – ezt a műfaji megjelölést. Mert a Mondjátok meg Zsófikának bizonyos fokig 1956 regénye is. Bár a cselekmény egyik középpontjában egy disszidálás áll, sokkal erősebb és mondhatni zajosabb az a hallgatás, mely a forradalmat veszi körül a könyvben. Egy szó, egy pisszenésnyi hang sem esik a diszszidálás okáról, vagy egyáltalán semmi olyasmiről, mely a könyvet elhelyezhetné a korban (vagy ami mégis, az 1944-re, a háború végnapjaira vonatkozik). Ám ez a csend mindennél beszédesebb – szinte üvöltő. Senki nem kérdi, a regényben fellépő gyerekek sem, Magyarországon miért nem lehet egyszerűen felszállni a vonatra és elutazni bárhová, miért kell kiszöknie egy embernek a hazájából, ha máshol akar élni. Az elnyomás mindenki számára evidencia. És éppen ettől lesz oly elviselhetetlen. Miként tűrhetetlen az a sok hazugság is, mely behálóz mindent – a regény egyik legfőbb mozgatóereje a folytonos félreértés: senki sem értheti meg a másikat, mivel valaki mindig elhallgat vagy csak félig mond ki valamit. A kommunikációs káosz csak a regény legutolsó lapjain oszlik el. Maga a cselekmény egy befejezetlen mondat körül bonyolódik: a főszereplő, Nagy Zsófi apja, az SZTK-orvos egy váratlan pillanatban infarktust kap és rendelés közben holtan borul íróasztalára. Csak ennyit képes kinyögni: „Mondják meg Zsófikánakimages/” Az árva kislány eltöpreng: „Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot.” És talán nem erőltetett belemagyarázás, ha a mai olvasó azt gondolja, amit az egykorú is feltételezhetett, Déry Tibor leghíresebb regényére, A befejezetlen mondatra utalhat ez a megoldás, mely szinte szó szerint ezekkel a szavakkal zárul. Ne feledjük, a regény megjelenésekor Déry éppen börtönben ült 1956-os tevékenységéért. Szabó Magda sokaknak üzenhetett a maga befejezetlen mondatával.    Zsófi nyomozása végül is sikeresnek bizonyul, felkutatja apja halálának egyetlen tanúját, és közben elrendezi a maga és özvegyen maradt édesanyja, no meg két legkedvesebb osztálytársnője életét is. A befejezés talán túlságosan is kerekre, túlzottan idillire sikerült. De a mai olvasót is elkápráztatja Szabó Magda elbeszélői művészetének ezer apró trükkje; a nézőpontok virtuóz váltogatása, az elbeszélői síkok bámulatosan rafinált keverése – csupa olyan technika, melyek sokkal később, az úgynevezett posztmodern korszakban lettek divatosak. Miközben titkos emléket állított 1956-nak, jelentősen meg is előzte korát – ez talán a korai regény legfőbb irodalomtörténeti tette. És persze mi sem természetesebb, hogy eközben letehetetlen, a szó legjobb értelmében szórakoztató olvasmány.  Európa Könyvkiadó,   2007, 309 oldal, 2500 Ft

„Figyelemre méltó, hogy Bush elnök az első alkalommal, amikor a televízió kamerái előtt beszélgetésbe kezdett az országgal, témájául nem valami háborút, nem a népjólétet vagy a pusztító fegyvereket választotta, hanem a bioetikát.” Ezt 2001 augusztusában, Bush elnök első nagy televíziós beszéde után írta a Time magazin. Bushnak jó oka volt a témaválasztásra, halaszthatatlanná vált a döntés az embrionális sejtkutatás ügyében. Az előzmények között fontos szerepet játszott a 90-es évek egyik legfontosabb kutatási eredménye, amellyel lehetővé vált, hogy emberi embriókból kinyert őssejteket laboratóriumi körülmények között tenyésszenek. De még ennél is fontosabb volt az első botrány az őssejtszüretelés terén, amely az Eastern Virginia Egyetem Jones Intézetében robbant ki 2001 nyarán, ahol a kutatók mesterséges megtermékenyítést végeztek bevallottan azzal a céllal, hogy az így létrejövő embriókból a korlátozott számban rendelkezésre álló őssejteket szaporítsák. Az elnök, akit szüntelenül kritizáltak hivatalba lépésének első hónapjaiban szellemi képességei, gyatra külhoni ismeretei, egyszerű beszédstílusa, nem túlságosan szigorú munkamorálja és még sok minden más miatt, egyszeriben lehetőséget látott arra, hogy kitörjön ebből a skatulyából, és újradefiniálja elnökségét: becsületes közvetítőként és biztos kezű vezetőként lépjen színre. Beszédében főként kérdéseket tett fel, a téma etikai vonatkozásai gondolkozásra késztették, és nem akart elhamarkodottan dönteni. A fő kérdés körülbelül úgy merült fel: el lehet-e pusztítani egy emberi lényt azért, hogy sejtjeit felhasználva más emberi lényeken próbáljunk segíteni? Az elnök nem úgy beszélt, mint a nemzet fő lelkésze, aki csak a Szentírásra hallgat, nem úgy, mint a kapitalizmus szószólója, aki csak a piac törvényeit követi, inkább úgy, mint egy hajóskapitány, aki felhívja a figyelmet a veszélyekre és óvatosságra int, mielőtt kihajózik a nyílt tengerre. Döntése is ilyen értelemben született: elhatározta, hogy hajlandó szövetségi támogatást nyújtani az őssejtkutatásra, de kikötötte, csak a már meglévő őssejtvonalakkal szabad ezt folytatni a kiválasztott kutatóintézetekben. A klónozást viszont teljes egészében betiltotta, tekintet nélkül a terápiás, illetve reproduktív célú eljárás közötti különbségre.