Magyarországon nincs sok színházi fesztivál. Nemzetközi szinte alig. De vajon hányan tudják, hogy Gyulán nemzetközi Shakespeare-fesztivált rendeznek minden júliusban, az idén már negyedszer? A Shakespeare-fesztiválok külön műfajt képeznek. Nagyon sok van belőlük világszerte, puszta fölsorolásuk túlcsordulna e cikk keretein. A legnevesebb és legkülönlegesebb társulatok, a leghagyományosabb és legszélsőségesebb feldolgozások találkoznak egymással, illetve a közönséggel, igazolva, hogy az avoni mester nem múzeumi klasszikus, hanem élő szerző.   Először látogat Magyarországra az idén a londoni Globe Színház. Nemcsak a neve azonos a korabeli teátrummal, amelyben Shakespeare drámáit bemutatták és játszották, hanem pontosan ugyanolyan, mint az eredeti volt – annak rekonstruált mása. A nézőtér karéja, az előreugró színpadi dobogó, a földszint, a balkonimages/ Az épületet természetesen nem hozzák magukkal, de sajátos stílusukat igen. És a Rómeó és Júliát is „eredetiben”. Nem kell majd vitatkoznunk arról, hogy elég modern- e a fordítás. Akik tudnak angolul, eldönthetik, hogy ma is érthető nyelven írt-e a szerző vagy sem. (Egy kis segítség a döntéshez: az angolok a Shakespeare-drámákat sűrű lábjegyzettel tanítják az iskolában.)  Nem biztos, hogy a Globe lesz a legnagyobb szenzáció. A leghíresebb előadás a fesztiválon egyértelműen a Macbeth, a litván Meno Fortas előadásában. Eimuntas Nekrosius a világ legnagyobb rendezőinek egyike, a nemzetközi fesztiválok állandó résztvevője és díjazottja. A Macbeth a harmadik része Shakespeare-trilógiájának; az első kettőt, a Hamletet és az Othellót tavalyelőtt és tavaly láthattuk Gyulán. Aki részese volt ezeknek a fantáziadús, költői, olykor balettszerű produkcióknak, amelyek azáltal hűek a szerző szelleméhez, hogy mai önmagunkra ismerünk bennük, életreszóló élményt kapott.   Egy másik nemzetközi nagyság, a román Silviu Purcarete – pár éve a Katona József Színházban a kritikusdíjjal jutalmazott Troilus és Cressidát rendezte, kolozsvári Gianni Schicchijét az idei Tavaszi Fesztiválon láthattuk – most a craiovai Nemzeti Színházban bemutatott Szeget szeggelt hozza Gyulára. Purcarete is világszerte keresett név, a legelőkelőbb színházakban rendez, hatalmas gyárcsarnokba vitt Faustjának a csodájára járnak. A kolozsvári Állami Magyar Színházat, az ugyancsak nemzetközileg elismert Tompa Gábor együttesét a III. Richárd képviseli, ez új előadás, Gyulán lesz a bemutatója, és a nálunk is kedvelt Bogdán Zsolt játssza a címszerepet.   Ízelítő a további külföldi kuriózumokból: egy japán nó színház a Téli regét, egy zágrábi táncegyüttes a Csajkovszkij-zenére írt Hamlet- balettet adja elő.   Magyar Hamletek is lesznek. Az egyik a Krétakör Színház híres, háromszereplős előadása, amelyet díszlet és jelmez nélkül, a szerepeket váltogatva, a közönség szűk négyszöge közé zárva játszanak el a színészek. A másik a szabadkai Gyermekszínház báb-Hamlete gyerekeknek. A szabadkai felnőttek – a Népszínház Magyar Társulata – a Vízkeresztet mutatják be, Telihay Péter rendezésében.   Néhány produkciót, például Zsótér Sándor Lear királyát, vagy a düsseldorfi színház 1995-ös, többnyelvű Szentivánéji álomelőadását, amelyen magyar színészek is játszottak, filmen, illetve videón nézhetik meg a nézők. Ugyanabból az évjáratból való a III. Richárd angol–amerikai filmje, három évvel korábbi Verdi Othellója a londoni Covent Gardenből Solti György vezényletével, ha pedig még egy évtizedet visszahátrálunk képzeletben, találkozhatunk egy Tarr Béla-filmkülönlegességgel: a Macbethtel.   És még mindig nincs vége. Lesz utcaszínház, lesz L’art pour l’art Társulat (vagy amit akartok), és naponta szolgálnak fel Shakespeare- menüt két étteremben, ahol nem „őt eszik” – hogy a Hamletet idézzük Arany János fordításában –, hanem korabeli receptek szerint főzött finomságokat.   Akinek ennyi jó kevésimages/ De ezt már nem szerzőnk mondta, hanem egy másik híresség. Shakespeare-fesztivál, Gyula, június 30.–július 12.

  Nagy adósság a rendszerváltás utáni magyar filmművészet részéről annak bemutatása, hogyan élnek azok a fiatalok, akiknek nem az a legnagyobb gondjuk, hogy Krétára vagy Rhodoszra menjenek nyaralni, és hogy mit hazudjanak a szüleiknek, ha véletlenül lekésték az utolsó vonatot a Coca-Cola Beach House-ról. A kallódó-csellengő fiatalokról legutóbb talán Jeles András klasszikusában, A kis Valentinóban (1979) kaptunk hiteles képet, de miként az ország, a fiatalok is sokat változtak azóta, illene hát megismernünk őket. Az utóbbi években tizenévesekkel foglalkozó Apám beájulna és a Tibor vagyok, de hódítani akarok szociológiailag keveset ad hozzá a kánonhoz, a szemlegyőztes Fekete kefe pedig inkább szólt kallódó felnőttekről, mint önmagukat kereső gyerekekről, és nem egy szubkultúrára koncentrált, hanem egyfajta szürreális, de átfogó és világképet közvetített.   Erős kezdés   A pályakezdő Faur Anna diplomafilmje a választott korcsoport tekintetében a fenti vígjátékok rokona, a marginális lét szigorú bemutatásában azonban Jeles, ha pedig közelebbi példát keresünk, akkor Mundruczó Kornél követője. Faur a sok párhuzam ellenére ugyanakkor saját útját járja, hiszen elsőfilmesként nagyon nagy feladat látványos mellékszálak nélküli, dramaturgiailag szinte kizárólag a belső fejlődésre hagyatkozó, valós alapokon nyugvó történetet rendezni. Ha megnézzük a mai sikeres szerzői filmeseket, nem találunk hasonló indulást: Mundruczó dolgát a Nincsen nekem vágyam semmi esetében az ábrázolt környezet színessége könnyítette, Pálfi a Hukléban természetbúvárként vetette magát a falu társadalmi térképére, Hajdu a Macerás ügyekbe egy színházi évadnyi cselekményt és figurát csomagolt, Török pedig egy operettrendező bátorságával nyúlt a vonatjegy-hamisítással könynyített ‘89-es érettségi kalandhoz.   A Lányokat íróként és rendezőként jegyző Faur az 1997. november 21-i rákoskeresztúri események hatására kezdte előkészíteni filmjét, mely két tizenéves lány és néhány taxis szerencsétlen kimenetelű kapcsolatáról szól. Az otthoni és iskolai unalom elől plázákba és útszéli szexbe menekülő tinik és a biztosítási csalásokból élő harmincas taxisok találkozása a vásznon nem kecsegtet sok vidámsággal, a rendezőnek azonban a karakterek pontos felvázolása mellett szerencsére az empátia is erőssége, úgyhogy a humornak is bőven van helye a történetben. Nem tiszta szívből, de nevethetünk a lányok naivitásán, a taxisofőrök feleségeinek egyszerű életszemléletén, az emberi kapcsolatok már-már abszurdba hajló kiüresedésén. Faur nem szépít sem hősein, sem a történeten: formátlan fejű, pattanásos, túlfestett kis fruskákat látunk, akik halálosan komolyan veszik az életet, és az erőszakos, perverz, kilátástalan taxisokat, akik nem szégyellik kihasználni a civilizáció e melléktermékeit, és igénybe venni elsőfokú szexuális szolgáltatásaikat. A margón járunk, annak is a szélén, egy olyan világban, mellyel mindennapi életünkben csak elvétve, rövid pillanatokra találkozunk (ami arra éppen elég, hogy egy filmben ráismerjünk ezekre az emberekre), és melynek lakói napi 24 órában kénytelenek elszenvedni a bentlakás minden átkát.    Francia csapáson    Dini (Fulvia Collangues) és Anita (Helene François), a két lány azt gondolja, hogy elég nyugatra pattanni innen, hogy minden rendbe jöjjön, és kikerüljenek a szüntelen poshadásból. Azt tervezik, hogy az egyik taxist az ujjuk közé csavarják, ártalmatlanná teszik, elviszik az autóját, és meg sem állnak Svájcig. Ki is szemelik az együgyű Ernőt (Zsótér Sándor), aki annyira örül a lányok közeledésének, hogy elkezdi őket vezetni tanítani, barátkozását azonban kollégái (Rába Roland, Mundruczó Kornél) nem nézik jó szemmel, ezért féligmeddig kiközösítik, mire ő még közelebb kerül a lányokhoz.   A rendező és a szintén diplomázó Gondár András operatőr bánatos közelikkel adják vissza a kilencvenes évek végének semmilyenségét, a holdjáró cipők korát, amikor még nem volt annyira ciki plázákban lógni. Ezek a közeli, néhol árnyékba vesző arcok és egyéb testrészek azonban nem a környezet kitakarására szolgálnak, hiszen máskor a kamera olyan vidáman pásztázza az utcákat, mint a Rocktérítő nyitányában – és ebben a tekintetben az ezredfordulós francia művészfilmek és vallon szociodrámák (lásd: Dardenne testvérek) rokona. A Lányok nemcsak saras-véres végű, iszonyatos szociohorror tehát (egy taxist ugyanis, mint tudjuk, halálra vernek), de korlelet is, egy olyan társadalmi és korcsoport bemutatása, melynek tagjai ha négyszázat nem is, de száz csapást biztosan kaptak az élettől, és azt készséggel tovább is adják.

Nem lesz különösebb felhajtás, nem lesz születésnapi buli – a Katona József Színház munkával ünnepli fennállásának negyedszázados évfordulóját.

  Nem lesz különösebb felhajtás, nem lesz születésnapi buli – a Katona József Színház munkával ünnepli fennállásának negyedszázados évfordulóját. Hat „rendes” bemutatót tartanak – négyet a nagyszínházban, kettőt a Kamrában (idén pénzhiány miatt a Sufniban nem lesz új produkció); Bozsik Yvette rendezésében a Playground című előadást már játsszák, december közepén Ascher Tamás rendezi Ödön von Horváth Mit csinál a kongresszus? című művét, ezt márciusban Shakespeare Macbethje követi (Zsámbéki Gábor rendezésében), az évad végén, májusban pedig Máté Gábor állít színpadra egy kortárs szerb darabot, melynek címe Sáskák.    A Kamrában november végén lesz a premierje Vvegyenszkij: Ivanovék karácsonya című darabjának, amelyet Gothár Péter rendez, május közepén pedig Bernard-Marie Koltes A néger harca a kutyákkal című művét rendezi Zsótér Sándor.   Az ünneplés része viszont az a Notóriusok című színháztörténeti sorozat, melynek minden darabját addig játsszák majd, amíg közönsége lesz: Zsámbéki Gábor „Az emberek veszedelmes közelségében” címmel az ötvenes évek elejéről, a színházművészeti szövetségi közgyűlés jegyzőkönyvéből rendez egy dokumentumműsort. A következő előadás Bán Zoltán András összeállításában a Thália Társulat történetét dolgozza fel (bemutató: december 6.; rendező: Máté Gábor). A ciklus további részeiben Bajor Gizi, Egressy Gábor, Jászai Mari, Bárdos Artúr (aki annak idején a Katona épületében alapította a Belvárosi Színházat) és mások állnak majd egy-egy rész középpontjában, és egészen a napjainkban zajló struktúravitáig terjed majd a sorozat tematikája. Az egyes produkciókban szinte az egész társulat részt vesz, a rendezők között például Bezerédi Zoltán, Pelsőczy Réka és Zsótér Sándor is szerepel.

... és meleg az időZsámbék. A zsámbéki Színházi Bázis az ő rövidke nyári szezonja alatt annyi – vagy több – bemutatót teljesít, mint a legtöbb kőszínház egész évadban. Ráadásul a hagyomány színvonal- garanciát is ígér: érdekes és többségükben jó előadások szoktak születni az önmagában is izgalmas helyszíneken: az egykori rakétabázison és a Deák udvarban. Ez utóbbi játszóhelyen július 15–16-án Galambos Péter rendezésében Csehov Platonovját játsszák, a rakétabázison július 22–23–24-én Dévényi Ádám dalaiból Belemenekülők címen „köz-érzet-show-t” rendez Máté Gábor. Július 29–30–31-én a fiatal és tehetséges Mezei Kinga Krúdy regénye alapján készíti A hét bagoly című előadását, augusztus 5–6–7-én pedig Sopsics Árpád rendezésében mutatják be a Passió című produkciót, amely a Színházi Bázis mellett a Gyulai Várszínház és a Közép-Európa Táncszínház részvételével készült; Horváth Csaba koreográfiáját többek között Gazsó György, László Zsolt, Bertók Lajos és Kerekes Éva adja elő. Augusztus 11. és 14. között Zsótér Sándor rendezésében Kleist-Tallér Zsófia Pentheszileia című operáját adják elő, 18–19–20-án pedig Simon Balázs rendezi az „Előadás Mozart Don Giovanni című operájának figyelembevételével” talányos című produkciót. Augusztus 18–19–20-án a Beregszászi Illyés Gyula Színházzal közösen készült Csehov-előadást, a Három nővért játsszák.

Átadták a Színikritikusok Díját Akár az adu ász: a színházi rendezők egyik jeles „vándormadara”, „bolyongója”, Zsótér Sándor nyerte a legjobb rendezés díját a Radnóti Színházban bemutatott Medea című előadásért, amely egyébként – szintén a kritikusok szavazatai alapján – az évad legjobb előadása lett. A legjobb díszletet Zsótér állandó munkatársa, Ambrus Mária tervezte, a legjobb jelmez ugyanebből a csapatból Benedek Marié, de ők leginkább önmagukkal és egy másik Zsótér-rendezéssel (Zemlinsky A törpe című operájával) voltak versenyben, a díjat tehát mindkét produkcióért kapták. És még nincs vége: a Medeát alakító Csomós Marié lett idén a legjobb női főszereplőnek járó díj. Essék szó a többiekről is: a legjobb új magyar dráma kategóriájában Kárpáti Péter A negyedik kapu című darabja lett az első – ezt is a Radnótiban mutatták be. A legjobb szórakoztató-zenés produkció a Szkénében játszott és Pintér Béla által rendezett Parasztopera, a legjobb alternatív előadás pedig a Bolondok iskolája (Maladype – Találkozások Színháza) volt az elmúlt évadban. A legjobb férfi főszereplő díját Bertók Lajos (Egy őrült naplója, Budapesti Kamaraszínház, rendezte: Sopsits Árpád) és Fekete Ernő (Az idióta, Katona József Színház, rendezte: Máté Gábor) kapta, a legjobb női epizodista kategóriájában pedig megosztva hirdettek győztest: Béres Ilonát a Madách Kamarában bemutatott Borisz Godunovban nyújtott teljesítményéért, Karna Margitot pedig a szabadkai Nem fáj! című előadásban nyújtott alakításáért díjazták. Különdíjat kapott Mátyás Irén, aki megteremtette és hosszú évek óta igazgatja a Zsámbéki Nyári Színházat, a Fővárosi Önkormányzat különdíját pedig a Madách Kamarában bemutatott Borisz Godunov (rendezte Kovalik Balázs) kapta.