Ötletajándékok filmbarátoknak Az ünnepek közeledtével érdemes számba venni, kit milyen filmes ajándékkal örvendeztethetünk meg a legjobban: a legkisebbek természetesen jól bevált ízlésformáló filmecskéket kapnak, a tizenévesek nagy klasszikusokat vagy aktuális sikerdarabokat, a középkorosztálybeliek egyéni kedvenceket, az idősebbek gyűjteményeket, a legokosabbak pedig könyveket. A – tudományos és áltudományos – filmes szakirodalom az utóbbi időben örvendetes módon (de inkább relatíve) felértékelődött, köszönhetően annak, hogy a DVD-k ára rohamosan csökkent, és a szemfülesek szinte minden értékes filmet megtalálnak valamelyik nagyáruház 990 forintos polcán. Mindezek ellenére ne engedjük, hogy az árbéli különbség megtévesszen bennünket: egy ezerforintos film sokkal értékesebb példánya lehet otthoni mozgóképes gyűjteményünknek, mint egy ötezer forintos könyv. Nézzük hát, kinek mit ajánlanak a Mikulás videotékában és moziban edzett krampuszai!   Hamupipőke (1950, rendezte: Clyde Geronimi, Wilfred Jackson, Hamilton Luske)

Idén nyílt a Művészetek Palotája Sokan szidták, már jó előre. Mondták róla, hogy csúnya betonmonstrum, úgy néz ki, mint egy gabonaraktár és egyáltalán: a hányatott múltú Nemzeti Színház tőszomszédságában épül – rossz ómen. Aztán tavasszal elkészült. Először a diákokat, nyugdíjasokat, szemfüles zenerajongókat nyerte meg magának: amíg a templomhajónyi koncertterem oldalfalait, zengőkamráit nem sikerült számítógépes eljárással minden létező hangzásra optimálisan beállítani, csökkentett áron látogathatták a jól informált élelmesek a hangversenyeket – nagy részük megmaradt állandó publikumnak. Ezután a remek akusztika, no meg a program hírére még csak szállingózó első fecskéket nyűgözte le a jegyvásárlás kultúrája: a számítógépes nézőtér- demonstráció, az öltönyöskosztümös jegyárusok, kulturált segítőkészségük. Nem volt sor. Mindjárt a nyitáskor lehetett azonban jegyet kapni olyan, műfajukat tekintve rokonszenvesen változatos, azzal együtt lélegzetelállító koncertekre, mint a londoni filharmonikusoké vagy a Chopint játszó Bogányi Gergelyre, meg a Buena Vista Social Klub égisze alatt futó „mezítlábas dívára”, sőt a nagy öreg, Ibrahim Ferrer estjére – latin szenvedéllyel dobogott az egész karzat. Na, nem pár fillérért: a jegyárak – a jobb helyekre – bizony magasak voltak és maradtak. Világszínvonalúak. Viszont a program is az – némi berzenkedés után bólintottunk.

 Óriási felháborodást váltott ki Ioan Holendernek, a Bécsi Opera igazgatójának bejelentése: az idei Operabál füstmentes lesz. Persze nem teljesen, a cigarettáról lemondani képtelenek számára biztosítanak olyan helyiséget, ahol rágyújthatnak, de aki dohányos, az tudja, micsoda különbség az asztalnál, két korty között szívni egyet a cigarettából, avagy otthagyni a társaságot egy kis füstölés kedvéért. A Pfizer adományaként, aki igényt tart rá, kaphat Nicorette nikotinpótlót. A cigaretta formájú inhalátor nem foszt meg a megszokott mozdulattól, ám a szippantás nikotin- és füstmentes, nem fojtogat, tehát egészségre ártalmatlan. Michael Kunze, a bécsi egyetem szociális-egészségügyi tanszékének vezetője, akinek véleményét kikérték a dohánypótló szolgáltatásról, abban bízik, hogy ezzel sokak elindulnak a helyes úton, s leszoknak káros szenvedélyükről. Néhány nappal később az intézkedést emberi jogsértésként kifogásolók nem tudták, bosszankodjanak, vagy inkább nevessenek: a Filharmonikusok bálján ugyanis a szemfüles fotósok lencsevégre kapták a dohányzásügyekben oly könyörtelen Holendert, amint asztalánál ülve fújja a füstöt.

Giacometti a Szépművészeti Múzeumban Nagyhajú művész, Alberto Giacometti és nagyhajú édesanyja, egy valódi olasz „mamma” között szinte tapintható a bensőséges kötelék. Mindkettőjük arcán földön túli, mégis földszagú életszeretet – ez látható a Szépművészeti Múzeum kiállítását illusztráló egyik életrajzi fotón. Talán a mélyről fakadó derű teszi, de a saját korukban forradalmian új látásmódú, olykor absztraktba hajló alkotások váratlanul megindítóak. Érzelemgazdagok. A megkérdőjelezhetetlen jelentőségű svájci művész jellegzetesen elvékonyodó, magasba nyúló szobrait mindenki látta már képen, reprodukción – úgy kerültek Budapestre, hogy épp bontják és újjáépítik a zürichi Kunsthaus épületét, szemfüles szervezők pedig megragadták az alkalmat, s az építkezés alatt gyorsan idehozták a gyűjteményt: szobrokat, festményeket és grafikákat. Csaknem 70 művet, köztük jó párat a világhíres, nagy alkotások közül. Kivételes lehetőség: két nagy teremben lehet végigmustrálni a válogatást. Giacometti formabontó újításairól, tér- és figurakezeléséről köteteket írtak. Az igazi nagy élmény a svájci-olasz alkotó mélyen átélt, ontologikus problémaérzékenysége, fogékonysága – az amúgy nem túl nagy méretű szobrok elementáris hatása. Már a korai, kubista művek között áthatolhatatlan szomorúságot áraszt a „Néző fej”. Komor, éjfekete felületbe vájt horpadások: a vak és néma létezés fájdalmának foglalata. Súlyos és tömör, értelemnek vagy érzelemnek ridegen ellenáll a „Kubus”, mint az elmúlás kőbe faragott víziója. Mellettük viszont ott a tüneményes „Pár”: a primitív népek művészeti formáit idéző két kedves kő, melyeken stilizált, vidáman elcsúszott testrészek, huncut arányok, súlypontok fogalmazzák meg a két nem lényegét – szívmelengető derűvel, játékosan. Ugyanúgy ahogy az egymásba olvadó kanalakból komponált „Fekvő nő”, vagy az „Álmodozó, fekvő nő” testet és fejet, holdat és vizet, álomhullámokat egymásba úsztató ringatózó vonalai. Giacometti láthatóan nem volt híve a parttalan absztrakciónak: önironikus szobrászvicc az „Eldobandó, helytelen tárgy”, minden jelentést demonstratíve nélkülöző, értelmezésnek makacsul ellenálló formáival, szétnyomott, buta tüskéivel.