Egy orvos csak a pénzedet veszi el, tíz az életedet is – sokak szerint ez a régi latin mondás ma is éppúgy alkalmazható, mint a történelem során bármikor. A gyógyítás történetére visszatekintve tudniillik bátran kijelenthetjük: az orvostudomány a tévedések története. Mai – tudományos és kísérleti – szemléletünkkel lényegében csak az utolsó kétszáz év eredményeit értékelve állíthatjuk, hogy az orvostudományt olyan egyenes ívű fejlődés jellemzi, amelyben csak kisebb zsákutcák találhatóak. Kezdetekben a legjobb esetben csupán hatástalan, de gyakran kifejezetten káros és fájdalmas beavatkozásokat is gyógyításnak nevezték, s ennél csak az eljárásokat megalapozó babonás (tév)eszmerendszerek tűnnek mai szemmel riasztóbbnak. Amikor például Nemes Csabát, az idén megjelent pazar kiállítású Orvostörténelem című könyv szerzőjét arra kértük, határozza meg, véleménye szerint melyik volt az orvostudomány öt legnagyobb tévedése, több mint húsz tételből álló listát küldött, és hozzátette: a jelentős hibák kavalkádja ezzel még korántsem teljes.

Semmelweis Ignác születésének 190. évfordulója alkalmából Székely Tamás miniszter szakmai elismeréseket adományozott. A Medical Tribune szerkesztői ezúton is gratulálnak a díjazottaknak.

Alig találunk olyan irodalmi művet, amelyben ne szerepelnének orvosok, miként az is köztudott, hogy a világirodalom számos jeles alkotója (csak a legismertebbek: Mihail Bulgakov, Anton Csehov, Friedrich Schiller, Arthur Schnitzler, nálunk Csáth Géza, Németh László) maga is orvosként kezdte pályáját. E kimeríthetetlen téma néhány elemét villantjuk fel.

   Alig találunk olyan irodalmi művet, amelyben ne szerepelnének orvosok, miként az is köztudott, hogy a világirodalom számos jeles alkotója (csak a legismertebbek: Mihail Bulgakov, Anton Csehov, Friedrich Schiller, Arthur Schnitzler, nálunk Csáth Géza, Németh László) maga is orvosként kezdte pályáját. E kimeríthetetlen téma néhány elemét villantjuk fel.    Franz Kafka 1917-ben íródott novellájában (Egy falusi orvos) a végzetesen sebesült ifjúhoz hívott doktortól azt követelik, hogy feküdjön bele a kórágyba és mintegy a saját testével gyógyítsa meg a beteget. Kafka figurája – ha a Lázárt feltámasztó Jézust metaforikusan orvosnak tekintjük – bizonyos fokig az európai kultúra egyik végpontja: a szerencsétlen vidéki körorvos már semmit sem tehet, sőt a novella végén kiderül, hogy ő maga is mindenét elveszítette a beteglátogatás során. Olyan orvos ő, aki maga is a legkomolyabb gyámolításra szorul. A világ és a gyógyító állapota egybeesik – és Kafkánál mindkettő menthetetlen.    „Dolgozz, jó orvos!” – nagy versében Illyés így szólítja fel Bartók Bélát, és persze világos, hogy ez nem szó szerint, hanem jelképesen értendő. Eszerint az orvos – magasabb értelemben – felelős kora és nemzete nemcsak testi, hanem lelki, mentális állapotáért is, ezért azonosíthatja a költő a zeneszerzőt az orvossal. Nem túl régi irodalmi- szellemi közhely ez, ha nem tévedünk, eredete valahol a 19. század elején-közepén keresendő.    Bár a filozófiában már régebben felmerült a gondolat, miszerint az állam vagy a nemzet szervezete mintegy mása az emberi test állapotának – témánk szempontjából idevágó mű a Fieldingre is erősen ható holland származású, ám angolul író orvos, Bernard de Mandeville A méhek meséje című filozófiai értekezése 1705-ből –, mégis főként a múlt század nagy realista regényeiben lépett elő az orvos jellegzetes alakja, mely többet képviselt egyszerű foglalkozásnál. A doktor Balzacnak (1799–1850) A vidéki orvos című regényében nemcsak a test, hanem a lélek, mi több, az egész rábízott környezet intézője. Szellemi és testi sáfára. Ám ez későbbi fejlemény, és később szólunk róla részletesebben.    Tudatlan szamarak   Régebbi korok művészetében az orvost még többnyire ostoba és dölyfös szamárnak ábrázolták, aki semmit sem tud, kivéve egyet: minél ügyesebben kihúzni a pénzt páciensei zsebéből. A 18. század végéről származik Francisco Goya (1746–1828) rézkarca: De que mal morira? („Mely betegségben hal meg?”). Az orvosbőrbe bújt fellengzős szamár minden szónál többet mond. Ebben a felfogásban az orvos nem is valóságos alak, hanem inkább foglalkozási karakter: sok szerző érezte úgy, hogy a pusztán a hivatás vagy szakma megnevezésével már egyben mindent el is mondott az alakról. Jellemző példája ennek Henry Fielding (1707–1754) nagy regénye, a Tom Jones, melyben csak úgy nyüzsögnek az orvosok, több okból is, hiszen a korszak áldatlan higiéniai viszonyai („Fejekre vigyázni!” – kiáltották rendszeresen Londonban, mielőtt a szennyvizet az utcára zúdították volna) számtalan gyógyíthatatlan betegség forrásának bizonyultak, másrészt a regény cselekménye az örökség kérdése körül forog. Így aztán korántsem mindegy, ki mikor tér meg teremtőjéhez, és ebben az orvosok igen jelentős szerepet játszanak. (Ha belegondolunk, magát a cselekményt is lehetetlenné tenné ma már az orvostudomány, hiszen egyszerű vizsgálattal bizonyítható lenne, kiknek a gyermeke voltaképpen a lelenc, Tom Jones).    Fielding orvosai egytől egyig tudatlan, rossz és még rosszabb indulatú szamarak, illetve pernahajderek, akiket semmi más nem motivál, mint szakmai hiúságuk és betegeik pénztárcája. Már a regény elején hatalmas bohózat bontakozik ki két doktor főszereplésével, akik Blifil kapitány halálhírére úgy érkeznek, akár a dögkeselyűk. Ám e keselyűknek megvan a magukhoz való eszük. Mindketten megállapítják, hogy immár nincs mit tenni, de azonnal a halál okáról kezdenek látszólag szerfölött tudós, valójában szőrszálhasogató és kicsinyes vitába. Fielding kommentárja nem hagy kétséget lesújtó véleménye felől: „Az olvasó talán csodálkozik majd, hogy e tudós úriemberek ahelyett, hogy megpróbálták volna életre kelteni páciensüket, halálának okáról kezdtek vitatkozni.” A magyarázat egyszerű: „Mivel úgy találták, hogy már mindenben megelőzték őket, és újat rendelni nem tudtak, az orvosok zavarba jöttek. Nem tudták, hogyan töltsék ki az időt, amelyet a tiszteletdíj fejében a betegnél szokás és illik tölteni. Ezért kellett valami vitatémát találniuk, s az, amiről az imént volt szó, önként adódott.” Fielding ábrázolásában tehát az orvosok haszonleső tökfilkók, ám rendkívüli szatirikus érzéke miatt ezt esze ágában sincs nyíltan kimondani, helyette inkább az indirekt bizonyítás és a reductio ad absurdum eszközeivel él: „Nincs igazságtalanabb, mint az általánosan elterjedt vélekedés, amely az orvosokat megrágalmazza: ők a halál cimborái. Éppen ellenkezőleg: ha szembeállítanánk azoknak a számát, akik az orvostudomány jóvoltából felépültek, azoknak a számával, akik mártírjaivá váltak, az előbbi szám, azt hiszem, lényegesen meghaladná az utóbbit. Sőt egyes orvosok annyira óvatosak e tekintetben, hogy a páciens meggyilkolásának lehetőségét elkerülendő, őrizkednek mindenfajta kezeléstől, s csak olyasmit írnak fel, ami sem nem árt, sem nem használ.” (Julow Viktor fordítása.)     De Fielding sem csupán a maga kútfejéből dolgozott. Vádjai, érvei szinte szó szerint megtalálhatók Agrippa (teljes nevén: Henricus Cornelius Agrippa von Nettesheim, 1486–1535) nemrég Magyar László András által magyarul is kiadott (Kalligram, 2002 remekül jegyzetelt kis könyvecskéjében, amelynek előszavából többek közt az is kiviláglik, hogy Agrippa „rágalomáriája” sem új a Nap alatt. A német szerző ugyancsak régi, ráadásul ókori toposzokra nyúlt vissza az orvostudomány csepülésekor. Legyen bárhogy is, a Szatíra az orvosokról némely passzusa a Tom Jonesban is szerepelhetne. Például ez: „Mikor pedig orvosi konzíliumba gyűlnek, megvizsgálják, mit pisilt és kakilt aznap éjjel a beteg, és spártai ephoroszok gyanánt élet-halálról hirdetnek ítéletet. Csodálatos, ugyanakkor kétségbeejtő, hogy kakaskodnak nyomorúságos viták közepette – soha sincsenek ketten sem azonos véleményen – a beteg ágya körül, mintha nem is gyógyítás, hanem disputa végett gyülekeztek volna össze, s mintha a betegnek, akinek még a mindennapi beszéd is terhére esik, szónoklatukra, nem pedig segítségükre lenne szüksége.”    Agrippa felemlegeti többek közt, hogy keresve sem lehetne ügyefogyottabb embert találni az orvosoknál, különösen a társasági érintkezéskor – látnoki jóslat, hiszen gondoljunk csak a Bováryné orvos főszereplőjére. És ez a bárdolatlanság nem csoda, mivel: „Minden érzékszervük elkorcsosul, hiszen szemükkel mindenféle obszcén és undorító dolgot nézegetnek, fülökkel és orrukkal egyaránt a betegek böfögését, gyomorkorgását, fertőző lihegését, fingját és durrantását hallgatják és szimatolják, ajkuk, nyelvük setét és halálos mérgeket kóstolgat, kezük székletet gyúr, és abban turkál, ami a klistély nyomán kicsorog, fantáziájukat éjjel-nappal pácienseik szörnyű képe és árnya foglalkoztatja, lelkiismeretük a számtalan elkövetett gyilkosság mardossaimages/”    Nem sokkal adja alább Jonathan Swift (1667– 1745) sem, ha az orvosokat kell gyalázni. Főhőse, Gulliver – maga is orvos – a tudósok országában sajátos kísérletek megdöbbent tanúja, amikor hascsikarására panaszkodva egy szobába vezetik, ahol „egy nagyszerű orvostudor dolgozott. Arról volt híres, hogy ezt a betegséget ugyanazon műszer két, egymással ellentétes funkciójával gyógyította. Szerszáma tulajdonképpen egy dupla fújtató volt, hosszú és vékony elefántcsont fütyülővel vagy szipkával a végén.” Hogy aztán ennek a radikális kezelésnek mi a végkifejlete, azt egy kutya sorsán követhetjük.   Az első beavatkozás nem különösebben hathatós, annál inkább a második, mely után „csak egy hajszál választotta el a fölpukkadástól, és a kisülés is oly drasztikus erővel történt, hogy felkavarodott a gyomrom, szintúgy kísérőmé is. A kutya ott helyben megdöglött, és amikor a termet elhagytuk, a doktor minden erejével azon volt, hogy a kutyát az imént ismertetett műtét megismétlésével életre keltse.”    Ennél manapság jóval aktuálisabb annak az „egészen zseniális” orvosnak a módszere, aki szerint „hajszálpontos” összefüggés mutatkozik „az ember fizikai és az állam politikai alkata között” (ismét látjuk Mandeville gondolatainak hatását). E géniusz pofonegyszerű módszert javall: „ha a pártharcok súlyosan elfajulnának egy államban. Kiválasztunk mindkélt pártból száz-száz vezető férfiút, ezeket párokba állítjuk, mégpedig úgy, hogy lehetőleg azok kerüljenek egymás mellé, akiknek körülbelül egyforma méretű a fejük, ezután két ügyes kezű sebészprofesszorral elfűrészeltetjük minden pár koponyáját, pontosan ugyanabban az időben, oly módon, hogy az agyvelő is hasonlóképpen kettéosztható legyen. Mármost az így nyert félkoponyákat kicseréljük, mindegyik felét az ellenpárti férfiú maradék fejéhez ragasztva. És a kúra sikere? „Halálosan biztos” – tudja meg Gulliver, hiszen az agyvelők mennyiségi és minőségi különbsége sem adhat okot aggodalomra, „a doktor személyes tapasztalatok alapján biztosított bennünket, hogy ezek a differenciák elhanyagolhatók.” (Szentkuthy Miklós fordítása). És huncut aki rosszra, azaz a mai politikai viszonyokra gondol!   Az ész rémálmai   Ezúttal is Goya egyik rézkarca lesz kiindulópontunk, szintén a Los Coprichos sorozatból. A cím: Az ész álma szörnyeket szül nem igényel sok magyarázatot. Mert a tudás egy idő után fennhéjázásba csap át, és mintegy isteni képességeket tulajdonít magának, az ész demiurgosz lesz, és a teremtésre is képesnek véli magát. Homunculus előállításával már a német Paracelsus (1493–1541) is kísérletezett, a gólemek, műemberek világának legfontosabb irodalmi előképét Mary Shelley (1797–1851), a nagy költő felesége teremtette meg Frankenstein című, 1819-ben megjelent regényében. (A könyv ötlete alapjául szolgáló, 1818-ban a Genfi tó partján lezajlott beszélgetéseken és írói versenyen a Shelley házaspáron kívül jelen volt Byron, és kezelőorvosa John Polidori, utóbbi mellesleg az első vámpírelbeszélés szerzője.) A regény alcíme „a modern Prométheusz” korántsem véletlen, és feltehetően az angol romantikusok körében nagyra becsült Goethe: Prométheusz című költeményére utal, melynek záró strófája, a titán által Zeuszhoz intézett megvető szavak nyilván döntően hatottak gondolkodásukra: „Most itt ülök. Embert teremtek, / ennen-képemre, / hozzám hasonló emberi fajtát, / hogy sírjon, örüljön, / csóktól tüzesedjék és sanyarogjon / s téged ne becsüljön, / mint én!” (Kosztolányi Dezső fordítása). A német befolyás egyébként is jelentős a regényben: a németországi Ingolstadtban előállított, német névre keresztelt Unhold, Frankenstein két és fél méteres szörnyalakja igen jó ízléssel bír: nevelődése során elolvassa többek közt a Werthert! A regény egyik érdekessége és mélyen etikus gondolata, hogy végül is nem Unhold, hanem Frankenstein bizonyul a legfőbb monstrumnak, aki felelőtlenül engedte ki az emberi világba ártatlan és tökéletesen naiv, könnyen sebezhető hősét.    A modern Prométheusz tudományos és morális csődöt mondott. Mindamellett főművében Johann Wolfgang Goethe (1749– 1832) is szentelt néhány csodálatos jelenetet a témának. A Faust II.- ben előforduló Homunculus szintén szintetikus teremtmény. Ám Goethe nem engedi be őt a világba, és ezzel megakadályozza, hogy önállósuljon, és esetleg szörnyeteggé váljon. A költő szerint ugyanis Homunculusnak előbb meg kell valósulnia, azaz elölről kell kezdenie a fejlődést, hogy a végén esetleg emberré lehessen. Goethe a görög világba viszi a kis korcslényt, ahol Thalész, a filozófus kalauzolja, és mivel szerinte mindennek a forrása a víz, azt javasolja, vesse magát a tengerbe. Ám az üveglombikban lebegő Homunculus széttörik, amikor nekicsapódik a tenger istennője, Galathea trónjának. A jelentés egyértelmű: nem lehetséges mesterséges teremtés, vagy ha valaki mégis erre vetemedik, azt kreatúrája gólemként leigázza. A másik út, hogy a tudós agyszüleménye szükségképpen elpusztul a természetben, mivel nem onnan vétetett. Goethe, a felvilágosodás híve, az utóbbi véleményre szavaz.    A diadalmas ész   Aligha vitatható, hogy a 19. század a pozitív orvosalakok regénybeli megjelenésének ideje. A felvilágosodás, valamint a pozitivizmus, a természettudományok hatalmas fejlődése és sok egyéb az orvost (és általában is a tudóst) a korszak valódi héroszává emelte. Később – különösen Flaubert és Csehov művészetében – persze megsokasodnak a kérdőjelek. Ám Honoré de Balzac emberábrázolását ez a legkevésbé sem befolyásolta. Olyannyira hitt a maga teremtette hősök létezésében és szakmai hitelességében, hogy halálos ágyán a feljegyzések szerint regényeinek egy legfontosabb orvos szereplőjét, Horace Bianchont akarta ápolójának. „Tudom. Igen. Bianchon kellene. Ő tudna megmenteni” – állítólag ezek voltak utolsó szavai.   A vidéki orvos című 1833-ban írt regénye szinte hősköltemény. A falu orvosa, Kafka idézett alakjának nagyon korai előfutára, a nagyvilági élettől visszavonult Benassis, több mint doktor: a lakosság gyámola, papja, bírója és gazdasági szakembere; tudós és mezőgazda egy személyben, félisten mintegy. Önvallomása tökéletesen jellemzi a kort és önnön helyzetét: „Amidőn erre a nehéz, lemondással teli életre szántam magam, sokáig haboztam, hogy pap, falusi orvos, avagy békebíró legyek-e. Kedves uram, a közmondás nem oktalanul fűzi egybe a három fekete ruhát: a papét, a törvény emberéét és az orvosét; az első a lélek sebét gyógyítja, a második az erszényét, a harmadik a testét. Ők képviselik a Társadalom létezésének három fő megnyilvánulási formáját: a lelkiismeretet, a birtoklást, az egészséget.” Szerinte régebben a pap egyesítette a három elvet, ám úgy véli, újabban mintha az orvos venné át a lelkipásztor szerepét.    A társadalom iránti felelősség pátosza nyilvánvaló, és nem véletlen, hogy Goethe kicsit korábban keletkezett regényében (Wilhelm Meister tanulóévei, 1795–96) akkor ér véget a polgárfiú Wilhelm nevelődése, amikor sokféle tévelygés, bohém színészélet, szerelmi szenvedélyek után megtalálja hivatását: seborvosnak áll, mivel ebben ismeri fel a maga magasabb rendű küldetését. Milyen kisszerű és szellemileg züllött e két remek alakhoz képest Charles Bovary a Bováryné orvosa! Pedig Balzac regénye óta csak negyven élv telt el, ám az egykori kultúrhéroszból szánalmas provinciális troglodita lett. Pedig itt is falun, majd kisvárosban vagyunk, a környezet tehát majdnem azonos Benassis világával, de a múlt eszményeit még részben őrző parasztokból itt bestiálisan buta kispolgárok lettek. Vagy olyan kártékony férgek, mint Homais, ez a tudományos haladást üres pátosszal magasztaló ostoba és hiú patikus. Pedig ő csupa jó szándék. Ennek jegyében beszéli rá Bovaryt, hogy vállaljon el egy olyan műtétet, egy dongalábú megoperálását, melyhez se tudása, se eszközei. Az eredmény közismert. A szerencsétlennek végül amputálni kell a lábát, miközben Homais szemforgatva sápítozik.    Bovary nyilvánvalóan a sarlatánok egyike, noha pusztán a haladás megveszekedett és hamis szolgája, Homais teremtménye. A progreszszióba vetett hitnek is megvannak a maga korlátjai – sugallja Flaubert. Még ennél is tovább megy a halála miatt befejezetlenül maradt, Bouvard és Pécuchet című regényében. A két nyomorult párizsi írnok örökséghez jut, házat vásárolnak vidéken és belevetik magukat a tudományokba. Az orvoslás sem maradhat ki, anatómiai modellt hozatnak, hőmérőznek, és már-már a Föld megváltóinak képzelik magukat, akik valamely döntő tudományos felfedezéssel megváltják a szenvedő emberi fajt. Ám minden vállalkozásuk kudarcba fullad, „a sok összevissza olvasás végképp megzavarta agyvelejüket”, az általuk gyógyított betegek még cudarabb állapotba kerülnek, vagy csodaszerű módon meggyógyulnak, de e közben azt tapasztalják, hogy a hivatásos orvos többnyire éppúgy tehetetlen, és módszerei, eredményei éppolyan véletlenszerűek, mint az övéik. Míg végül Bouvard kijelenti: „Az élet rúgói rejtve maradnak előttünk, a betegségeknek se szeri, se száma; a gyógyszerek értéke problematikus. Szakkönyvekben nincs egyetlen értelmes meghatározás, se az egészségről, se a betegségről, se a hajlamosságról, sőt még a genny mibenlétéről sem!” (Tóth Árpád fordítása.)    E kiábrándult paródiák után az orvos mint a teljes társadalom egészségéért felelős személy különös módon egy egzisztencialista műalkotásban, Albert Camus A pestis című, 1947-es regényében tér viszsza. Maga a könyv allegória, hiszen egyértelmű, hogy az ártatlan városra lecsapó pestis képében a szerző az Európát sújtó nácizmust akarta ábrázolni. Ám ezzel megnő a főhős, Rieux doktor szerepe is; az orvos erősen szimbolikussá válik. Küzdelme a pestis, vagyis a terror ellen nem sokat ér; amint ő mondja, nem más ez, mint „véget nem érő vereség”. Mégsem választhat mást, mint a küzdelmet. Noha azt is pontosan tudja, hogy az ideiglenes diadal talán csak egy újabb vereség előfutára, ezért nem csatlakozhat teljes szívvel a pestis vereségét ünneplő sokadalomhoz. „Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban (images/) s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.” (Szávai Nándor fordítása.) Kiábrándult pátosz, hősies rezignáció – mintha korunkban ez lenne az utolsó szó az orvos és a társadalom kapcsolatáról.