Csernus Tibor életmű-kiállítása a KOGART Házban  Az egyik legjelentősebb kortárs magyar művész, külföldön talán a legismertebb, Bernáth Aurél lobogó tehetségű felfedezettje, a dél-alföldi kis faluból, Kondorosról indult vasmunkás családból – 1964 óta Párizsban él. Abban a műteremházban dolgozik, melyben egykor Picasso, Braque festett, abban a negyedben, ahol Degas, Manet, Toulouse-Lautrec, Van Gogh alkotott – látszik is a képein. Csernus Tibor életrajzi adatait még csak-csak ismerjük, a képeket viszont nemigen láthattuk: első magyarországi kiállítása 1989-ben volt a Műcsarnokban, azóta nagy csend. Most a KOGART-csapat vett egy mély levegőt és a Ház három emeletén összesen 87 vásznon mutatja be az immáron több mint fél évszázados életutat, az évtizedenkénti radikális stílusváltásokat, egy kitartó, komoly gondolkodási folyamat rétegeit.  Az első emeleten erős indítás: az ötvenes években, még itthon alkotott munkák közül néhány, tájképek, lefojtott, mély tüzű színek, sűrű levegő. Az Újpesti rakpart szeméttelepének képéből kibontott vaskos proliköltészet vagy kávéházi asztal, kókadt tulipán mellett kornyadozó három lektor szomorú szatírája. S a legszebb: az élesen kirajzolódó villanyrendőr, égbolt tárgyilagos képe alatt álomszerűen, szürrealisztikusan vízzé váló, elúszó Angyalföld, egy álmos hajnali biciklistával. Valószerűtlen kor markáns, földszagú rajzai. Aztán: éles váltás. Jönnek a hatvanas évek, a „természetmisztikus” képek. Feszült, furcsa, asszociatív vegetáció, bogáncsok, szúrós növények dzsungele: Virágok. Mintha nem a szabad szemmel látható felszínre állítaná be Csernus az érzékelés fókuszát, hanem alápillantana. Még épp kivehető egy-két motívum, de a szétbontott, elemzett, már-már alaktalan masszává öszszeolvadó anyag szerkezete válik láthatóvá, a köznapi valóság bőre alatti felhám, hipernaturalista részletekből monokrómban és neonszínekben komponált szürrealista tabló formájában. A Színésznőkön felbukkan egy melankolikusan maga elé meredő arc, egy vetkőző, görnyedt mezítelen hát, ruhátlan, lábak, karmok, a Modellezőkön azonosíthatatlan kapcsok, repülőgép-alkatrészek, Angyalföld ebben e metszetben csövekből, félig lebontott épületszerkezetekből konstruált boschi végítélet-vízió, a Lehel téri piac bontott csirke és sonkadarabok, kalapos fejek kavalkádja – valami összanyagi, formák alatti létezés szintjén.

Szépek a képek, hogyne lenne szép Monet mellett Manet, valamint Pisarro és Sisley, no meg Renoir; ki ne szeretné az impresszionisták ragyogását és életszeretetét: ha van populáris festészeti sikerstílus, hát az övék az. Valóban: legalábbis Budapesten ritkán látható mennyiségben büszkélkednek gyönyörű plein air alkotások a tompa türkizzöld drapériával diákosan becsomagolt falakon – s ez mindenképpen vonzerő nálunk, ahol a korszak nagy képeiből szinte egy sem található. A „Monet és barátai” mindazonáltal több és más, mint szép képek együtt a falon: kultúrtörténeti kuriózummá teszi a „dramaturgia”, ahogy a festészettörténet e fényes évtizedeinek biográfiákból is kiolvasható csomópontjait, összefüggéseit, különös fordulatait képekben is dokumentálja. Stílusokat, témákat, technikákat – ahogy kézről kézre jártak. A rendezők fölényes, hihetetlenül aprólékos tárgyi tudása, az átgondoltság és az ötletek eleganciája emeli valódi eseménnyé a tárlatot. S van végre számítógépes szoba a diákoknak, filmvetítés és könyvek a kijáratnál. Meglepetés meglepetés hátán, ahogy körülsétálunk a termekben. Vándormotívumok, rögtön az első teremben: étretat-i sziklafal, amint a mester, Courbet látja, súlyosnak, tömbszerűnek, az ő megszokott stílusában – s ugyanaz a sziklafal, ahogyan a tanítvány Monet festi, légiesen, levegősen, élénk türkiz fénnyel elárasztva. Halászbárkák, Monet-tól: egy korai, súlyosan, szinte tapintható deszkából – mellette egy másik, ahogyan 17 évvel később festi ugyanő: lebegőn, már kiforrott technikával. A Rouen-téma – ám ezúttal Pisarrónál. Katedrálissorozat darabjai – Sisley-től, szinte egy időben készültek Monet rouen-i képeivel.