A Nemzetközi Epilepsziaellenes Liga (ILAE) és a Nemzetközi Epilepszia Iroda (IBE) 2009. június 28 - július 2. között tartja 28. Világkongresszusát Budapesten. A kongresszus fővédnöke Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke, a kongresszust Pálinkás József az MTA elnöke nyitja meg.

Nem fog könnyen levizsgázni Dosztojevszkijből, aki a Bűn és bűnhődést az Új Színház előadása alapján akarja abszolválni. Bár ki tudja, hallottam már olyat, hogy az egyetemen is elég volt a 100 híres regény, hanyagabb vizsgáztatónál át lehetett menni vele. De abban legalább a főbb szereplők benne vannak. Hársing Hilda adaptációjából viszont hiányzik az egyik legfőbb szereplő, Porfirij Petrovics, a vizsgálóbíró, aki fokozatosan bekeríti Raszkolnyikovot. Ezt nem írom a dramatizálás kárára, sőt. A lehető legrosszabbak azok a színpadi változatok, amelyek illusztrálni akarják az eredetit, cselekményvázlatot vagy képeskönyvet csinálnak belőle. Az Új Színház produkciójának Szonya a címe, ami rögtön jelzi, hogy ki áll az események középpontjában, kinek a szemszögéből játszódik a történet. Az újabb kori színházi gyakorlatban nem ismeretlen ez az eljárás. Hogy csak a legnépszerűbbet említsem, az angol Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című darabja a két, besúgónak fölbérelt, a lényegből semmit sem értő iskolatárs nézőpontjából meséli el a Hamletet.

Noha az utópia szót Thomas More alkotta meg 1516-ban, már korábban is léteztek hasonló jellegű művek. A 20. század közepén Aldous Huxley Szép új világ (1932) című regényében megjelent a negatív utópia, más néven a disztópia fogalma, hogy azután az 1950-es évektől tudományos-fantasztikus irodalom folytassa tovább a kimeríthetetlen témát.

Szerdán nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt a 60. Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár, az idei díszvendég Törökország, a magyar standon hat író lesz ott: Földényi F. László, Dragomán György, Harcos Bálint, Kemény István, Kalász Orsolya és Dalos György.

Egy brit utazási honlap szerkesztői Londont választották a legkedveltebb "irodalmi úti célnak", azaz olyan idegenforgalmi célpontnak, ahol a látogató legtöbbet lubickolhat az irodalmi élményekben. A tízes toplistán az angol főváros megelőzte Párizst, New Yorkot és Rómát is.

Csehov: Unalmas történet Vajon ismerjük-e Csehovot? A kérdés abszurdnak tűnik, hiszen köztudott, hogy talán ő a legtöbbet játszott drámaíró Magyarországon; nincs évad, hogy legalább két-három darabja ne futna Pesten vagy vidéken, ráadásul az újabb kori magyar színházművészet legjelentősebb rendezései (elég utalni Ascher Tamás Három nővér, vagy újabban Schilling Árpád Siráj előadására) is a nagy oroszhoz kapcsolódtak, nem is szólva Eötvös Péter világhírű, Három nővér operájáról. De prózaíróként Csehovot sokan elkönyvelik a kis formák, érdekes, jelentős, de nem igazán nagy mesterének, aki az elbeszélő művészetben aligha ért fel pályatársaihoz, Tolsztojhoz vagy Dosztojevszkijhez. Némileg maga Csehov is tehet erről, hiszen pályáját Antosa Csehonte néven apró, kissé igénytelen tárcák, tréfás krokik írogatásával kezdte, és talán meg is maradt volna ennek, ha szinte észrevétlenül nem teremtette volna meg a humoreszk műfajának olyan átszellemített remekét, mint A csinovnyik halála. Ezt persze még gimnáziumi orosz tanulmányainkból is ismerhetjük, miként könnyen fel tudjuk sorolni legnépszerűbb novelláit: A 6-os számú kórterem, Jonics, A kutyás hölgy. Szó sincs róla, remekmű mindahány, de hát Csehov még legalább kétszáz elbeszéléssel gazdagabb ennél. Az Osiris Kiadó tavaly indult, részben új fordításokat, valamint eddig magyarul kiadatlan műveket közlő, lelkiismeretesen jegyzetelt sorozata (szerkesztette Goretity József) megadja a lehetőséget a mélyebb ismeretek megszerzésére.

A Gulág után „Varlam Salamov élete egyszerű, mindennapi és iszonyatos volt”, variálhatnánk Tolsztoj Ivan Iljics halála című novellájának híres mondatát. Mert bár Salamov utálta Tolsztojt és az egész 19. századi nagy, humanista orosz kultúrát (Dosztojevszkijjel együtt, akit hamis prófétának tartott), ennél aligha lehetne jobban jellemezni életútját. Tipikus és köznapi sors volt ez, tízmilliók osztoztak benne. Az 1907-ben született írót még egyetemistaként érte az első letartóztatás; ekkor, 1929-ben megúszsza a későbbiek fényében laza szanatóriumozásnak számító három évvel. Az 1937-es ítélet már öt évre szól, ám ezt 1942-ben egy tízes követi, mivel Salamov egy lágerbeli beszélgetésben klasszikus írónak nevezte az emigráns Ivan Bunyint – hát igen, az élenjáró szovjet társadalomban nagyon komolyan vették az esztétika kérdéseit.