Folyamatos elemzés   A legelején fontos leszögezni: folyamatosan elemezni kell, mennyiben térnek el a boncolási és a klinikai diagnózisok egymástól egyes betegségcsoportokban. A közzétett tanulmányból azonban nem világos, milyen adatbázisból, milyen módszerekkel történt a felmérés. Nem egyértelmű, mit értenek a klinikai és a patológiai diagnózisok eltérésén („megfelelőségi indikátor”). Nem ismerve a tanulmány módszertanát, felmerül, hogy az esetek jelentős részében nem „valódi” tartalmi eltérésről van szó. A Patológiai Szakmai Kollégiumnak nincs tudomása arról, hogy boncjegyzőkönyvek szolgáltak volna az elemzés alapjául. Lényegi elemzés, az érintett szakmai kollégiumokkal való egyeztetés nélkül indokolatlannak tűnik a közölt adatokat minőségbiztosítási paraméterként interpretálni és abból messzemenő következtetéseket levonni.  A kinyilatkoztatott adatok nyomán támadt felzúdulást sokan úgy értelmezik, mintha a patológusok kerültek volna szembe a gyógyító orvosokkal. Erről pedig szó sincs! Mind a patológusok, mind a klinikusok célja, hogy a diagnózis megállapítása és a terápia minél pontosabb legyen – ennek a célkitűzésnek a megkérdőjelezése alapjaiban támadja az orvosi hivatást gyakorlókat.  A szakmailag korrekt, a tanulságokat elemző tanulmányoknak, majd az azok nyomán megfogalmazott kritikának mindig van létjogosultsága. A Semmelweis Egyetem II. Sz. Patológiai Intézetében mintegy ötezer boncolás során ezerötszáz malignus daganatot észleltünk. Ezen elhunytaknál 235 esetben találtunk eltérést a klinikai és a patológiai diagnózis között, függetlenül attól, hogy a daganat halálokként, alapbetegségként vagy kísérőbetegségként szerepelt. Az esetek 60 százalékában az idő rövidsége, más akut betegség előtérbe kerülése, a primer daganat felderíthetetlensége vagy a beteg elzárkózása miatt esély sem volt arra, hogy kiderüljön a betegség. A fennmaradó 40 százalékból is csak minden tizedik esetben volt feltételezhető, hogy az eltérés a kórlefolyást negatívan befolyásolhatta. Ezekben az esetekben is meg kell vizsgálni, hogy a terápia módosítása mennyiben változtathatott volna a beteg állapotán vagy túlélésén. Mindebből tehát felelőtlenség lenne azt a következtetést levonni, hogy Magyarországon rossz a tumordiagnosztika, s a betegeknek nagy eséllyel számítaniuk kell arra, hogy életüket veszélyeztetve félrekezelik őket.  Az elindult vita viszont alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet a klinikopatológiai elemzések, a diagnosztika fejlesztésének szükségességére, a korai daganatdiagnosztika fontosságára. A fejlesztés feltételeit azonban anyagi, személyi és szervezési szinten is meg kell teremteni! Sajnálatos, hogy a helytelen következtetések arra is alapot adhatnak, hogy megingassák az orvosok és a betegek közti bizalmat. Mindez fokozhatja a közvéleményben az orvosellenességet, s elterelheti a figyelmet egészségügyi ellátásunk számos égető problémájáról. PROF. DR. SCHAFF ZSUZSA, a Patológiai Szakmai Kollégium elnöke  Laikus értelmezés A szaktárca honlapjáról elérhető elemzés számos ponton támadható. Először is, mivel a minta nem reprezentatív (nem is lehet), mind az intézményeket, mind az eseteket tekintve nagyon szelektív vizsgálati anyagról van szó. A módszertani leírásból nem derül ki egyértelműen az sem, miként számolták a később minőségi mutatóként interpretált indikátorokat. Nem tudni, mely diagnózistípusokat milyen módszerrel hasonlítottak össze, így nem tudjuk, hogy maguk az értékek mit is fejeznek ki. A nemzetközi szakirodalomban áttekintve a minőségbiztosításra ajánlott indikátorok listáját, nem találtam olyan anyagot, amely a kórbonctani és a klinikai diagnózisok egyszerű statisztikai összevetéséből minőségi következtetések levonását szorgalmazná.  Azok az indikátorok, amelyeket az egészségügyi szolgáltatások értékelésében használnak, önmagukban általában nem is alkalmasak az ellátás minőségének megítélésére. Egyetlen mutató alapján nem tudjuk, hogy megfelelő-e a szakmai munka szintje, s nem kapunk magyarázatot az okokra sem, nevezetesen, hogy miért alakult úgy az adott érték, ahogyan. A kórházi diagnózisok leírása alapján fogalmunk sincs arról, mi történt a beteggel, milyen kivizsgálásban részesült, miféle gyógyszereket kapott. Az indikátorok ugyan felhívhatják a figyelmet arra, mikor szükséges a betegellátás szisztematikus vizsgálata, ám csak ez utóbbi elemzés adhat megközelítőleg elfogadható visszajelzést a helyes és helytelen diagnózisokról, illetve az ezeken alapuló terápia helyességéről. Más kérdés, hogy a legkorrektebb vizsgálattal sem lehet minden esetben pontos diagnózist felállítani. Sok betegség létezik, amelyet – külső és/vagy belső okok együttes következményeként – nehéz tetten érni: ez nem az ellátás hibája. Másrészt egy helyes diagnózis sem garancia a jó terápiára. Az olyan mutató, amely nem az ellátás minőségének gyengeségei miatt jelez kedvezőtlen értékeket, nem tekinthető minőségi indikátornak.  Az elemzésből úgy tűnik: egy olyan, több helyen laikus megközelítésű, elsősorban az informatikai és nem a szakmai szempontokat szem előtt tartó összeállításról van szó, amelyet az érintett szakmákkal nem egyeztettek, s amelynek helytelen interpretálását hallhattuk a minisztertől. Az idézett szakanyagban nem volt benne az a téves és alaptalan következtetés, amit a szaktárca vezetője nagy nyilvánosság előtt levont. DR. BELICZA ÉVA PhD. minőségbiztosítási szaktanácsadó, az SE Egészségügyi Menedzserképző Központjának programvezetője  Túlterheltség? A szaktárca vezetője – szakmai amatörizmusból vagy az egészségügyi dolgozók szavahihetőségének további csorbítása céljából – olyat talált mondani, ami felborzolta a kedélyeket. Az orvosok szakmailag megalapozott állásfoglalásai és a reformok ellen megfogalmazott jogos kritikái ezek után csak magyarázkodásnak hatnak, hitelüket vesztett szavakká torzulnak.  A patológiával összefüggésben ritkán hallani fejlesztésekről, legalább 15 éves elmaradásban vagyunk, de nem szakmai tudásban, hanem a diagnosztikai eszközök és a finanszírozás terén. Amíg más országokban egyes daganatokat a legfinomabb képalkotó módszerrel még nem látható stádiumában szűrik ki a szérumprotein-profil alapján, addig nekünk a molekuláris patológiai alapmódszerekért is harcolnunk kell.  A szövettani és citológiai vizsgálatokban korrekt a kapcsolat a klinikummal: a patológia épp olyan fontos és meghatározó helyet tölt be a diagnosztika területén, mint bárhol máshol a modern világban. A boncolásokkal azonban már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Nem jellemző, hogy a klinikusok megjelennek a boncteremben. Ennek oka lehet a túlterheltség, s – remélem, hogy csak ritkán – az érdektelenség. A mi intézményünkban a központi aneszteziológiai és intenzív osztály, a sebészet és az intervenciós kardiológia orvosai érdeklődnek leginkább a kórbonctani eredmények iránt. Hitem szerint egy igazán elhivatott, jó orvos alázattal viseltetik a szakmája iránt, és ott van a boncteremben akkor is, ha az eset számára tisztázottnak tűnik. A döntést egyébként nem bíznám az orvosok személyes hozzáállására: az intézmény vezetői és az osztályvezető főorvosok megkövetelhetik a kezelőorvos kórbonctani epikrízisen való jelenlétét. Ugyanez igaz a klinikopatológiai konferenciákra is, ez utóbbi területen azonban kórházunkban nincs okunk panaszra. Gyakorlatunkban az elhunytak 20-30 százalékát boncoljuk fel, s az esetek jó részében új információkkal is szolgálunk a klinikusok számára, akik azért kérik a boncolást, mert új információt várnak attól. Tehát ne csodálkozzunk azon, hogy eltérés van a klinikai és a kórbonctani diagnózisok közt. A diagnosztika pontosságát nem lehet a leadott alapkódok alapján összemérni, érdemi információk csak a klinikai és a kórbonctani epikrízisek alapos összevetése révén nyerhetők. DR. NÉMETH TAMÁS osztályvezető főorvos Fővárosi Bajcsy-Zsilinszky Kórház  Centralizálni kellene! Ma valóban kevesebb boncolás történik, mint amennyi indokolt lenne. Ám ezért nem az intézmények, az orvosok vagy a patológusok a felelősek, hanem a körülmények. Az általános túlterheltség mellett evidens, hogy háttérbe szorulnak az elsősorban minőségbiztosítási és tudományos célokat szolgáló boncolások, s a gyógyításhoz kapcsolódó leletezés élvez elsőbbséget. A minőségbiztosításnak ugyanakkor nem kizárólagos eleme a boncolás. Jól tükrözi ezt, hogy az Európai Unió ajánlása szerint 25-30 százalékos boncolási ráta már elfogadható, Angliában 7 százalék alatt van a kórbonctani feltárások aránya, mégis jó az egészségügy. A hazai körülmények között egyébként is nehéz a boncolások arányának növelése mellett érvelni akkor, amikor a szövettani és citológiai vizsgálatok sem mindig úgy folynak, ahogyan az elvárható lenne. Egyre több nyugati országban alapvetés például, hogy a daganatos betegségek diagnózisát két szakorvos adja ki. Itthon egy is alig akad: a kisebb vidéki kórházak egyszemélyes patológiáin gyakorlatilag azt várják el, hogy a szakorvos polihisztor legyen. Természetesen nem lehet mindent a körülmények számlájára írni, hiszen adott intézményen belül igenis a patológus szakmai súlyán és hozzáállásán múlik az, hogy a klinikusok miként viszonyulnak szakterületéhez. Mindenképp célravezetőnek tartom ezen a területen is a centralizálást, s a központok elvárható mértékű fejlesztését. A szakmát sok helyen már csak elhivatottságból, nyugdíj mellett művelik, a szakemberekért folytatott nemzetközi verseny közepette a fiatalokat nem lehet bevonni, amíg nem biztosítják számukra az egzisztenciális és szakmai feltételeket. Az aktuális kormányzatok elé sok javaslatot terjesztettünk az utóbbi években, ám érdemi változás nem történt, s arra a jelenlegi helyzetben sem igen látok reális esélyt. Mindezzel együtt azért a korboncnokok is vallják: a remény hal meg utoljára. PROF. DR. BODÓ MIKLÓS ügyvezető igazgató Sejtdiagnosztika Budapest Egészségügyi Kft.  Gyorsan kell dönteni  A miniszter asszony által a boncolási statisztikák alapján idézett diagnosztikus diszkrepanciára vonatkozó adatok helytállók lehetnek, ám abból nem lehet úgy következtetést levonni, amint azt a szaktárca vezetője tette, értelmetlen félelmet gerjesztve ezzel. Az eltérések jelentős része annak tudható be, hogy gyorsan kell dönteni, s a klinikus nem mehet biztosra: gyakran egyszerűen nincs elég idő arra, hogy minden részletre idejében fény derüljön. Könnyen belátható: minél kevesebb boncolás van, annál nagyobb lesz a klinikai és a korbonctani diagnózis közötti eltérések aránya. Amennyiben ugyanis a gyógyító orvos dönt a vizsgálatokról, természetes, hogy a patológusok túlterheltsége és a pénzügyi szigor miatt nem az egyértelműnek tűnő, hanem az érdekes esetekben fog boncolást kérni, amikor esetleg maga is bizonytalan a halál okát illetően.  Huszonnyolc éve vagyok osztályvezető főorvos és vallom, hogy a klinikus azt várja el, amit a patológus nyújt neki, az igényesség nemcsak a gyógyítókon múlik. Kórházunkban 93 és 98 százalék közötti a halottvizsgálati arány, az intézményben mindennap 12 és 13 óra között demonstrációt tartunk, amelyen nemcsak az elhunytat kezelő klinikustól elvárt a részvétel, de gyakran a diagnosztikusokat, bonyolultabb esetekben pedig a konzíliumban korábban részt vevő orvosokat is meghívjuk.  A klinikai kapcsolatot azzal is erősítjük, hogy az aspirációs citológiához minden esetben magunk veszünk mintát, azaz közvetlen kapcsolatot tartunk a beteggel is. Gyakorlatunk ugyanakkor nem fogalmazható meg általános elvárásként, hiszen a szakmában országosan harmadannyian vagyunk, mint amennyi indokolt volna.  A kórháznak és a klinikusnak is érdeke, hogy korrekt halottvizsgálatok történjenek, amelyek után konszenzus alakítható ki. A patológus helyzete egyértelműen meghatározott: egyetlen dolga, hogy a saját maga által igazságnak vélt konklúziót kimondja. Szakmailag semmi más érdeke nincs, hiszen amit állít, a szövetbank révén akár évtizedek elteltével is objektíven ellenőrizhető. DR. VASS LÁSZLÓ PhD. osztályvezető főorvos Pest Megyei Flór Ferenc Kórház  Itt nem pörög a TVK! Néhány éve Szegeden a belgyógyászati klinika intenzív osztálya orvosainak a bevonásával retrospektív vizsgálatot végeztünk, és megnéztük a klinikai és a morfológiai diagnózisok egyezését. A haláloknál 81 százalékos, az alapbetegségnél 86 százalékos, a társbetegségben 96 százalékos egyezést találtunk. Az adatok nemzetközi színvonalú diagnosztikus tevékenységet igazoltak.  A diagnózisok közötti eltérések jelentős részét azok az esetek teszik ki, amikor a tudomány mindenkori állása, a vizsgálatok korlátjai, a szituáció vagy éppen a beteg együttműködési készsége miatt nem lehet kórisméhez jutni. Jóval kisebb azoknak az eseteknek a száma, amelyeknél a helyes diagnózis elmaradása az orvos felkészületlenségével, az észleletek nem megfelelő interpretálásával, esetleg hanyagsággal hozhatók összefüggésbe.  A klinikusokkal rendszerint kitűnő a kapcsolat, különösen azokban a munkacsoportokban és biopsziás teamekben, amelyeknek a patológus is aktív részese. Más a helyzet a boncolásokon való részvétellel: ez Szegeden nagyon esetleges. Nagyobb arányban a sebészek, s – a ritka halálesetek miatt – a gyermekgyógyászok vesznek részt boncoláson, más szakterületekről inkább csak egy-egy érdekesebbnek ítélt eset miatt jönnek el. A halottvizsgálaton való részvétel ugyanakkor nem mindig ad választ a klinikus kérdéseire, hiszen a sectio és az epikrízis lezárása között akár három hónap is eltelhet. Mire a boncjegyzőkönyvet és az epikrízist kézhez kapja a klinikus, a részletekre már nem emlékszik, és a klinikopatológiai tanulságok levonása elmarad. Az esetek részletes megbeszélésére rendszeres, zártkörű klinikopatológiai konferenciákon lehetőség van, ám azokon is kisebb a részvétel, mint korábban, s magas munkaterhelésük miatt a patológusok sem erőltetik.  Intézetünkbe tavaly 2030 elhunyt került, a holttesteknek 38 százalékát boncolták fel. A pénzügyi megszorítások miatt az intézet költségvetésében is érvényesül a teljesítmény- volumen korlát (TVK), emiatt a hónap végén a szakmai szempontok fellazításával kell szelektálni, hogy maradjon forrás a törvény szerint nem mellőzhető boncolásokra. A sectiók számának visszaesésével fontos információk vesznek el, amelyek pedig hosszú távon befolyásolhatnák a klinikai diagnosztikát és terápiás gyakorlatot is. A volumenkorlát alkalmazása már csak azért sem védhető szakmailag, mert kis hibaszázalékkal meg lehet mondani, hogy egy-egy régióban évente hány ember hal meg. A halálozás nem olyan tényező, amelyet fel lehetne pörgetni. PROF. DR. IVÁNYI BÉLA intézetvezető-helyettes, Szegedi Tudományegyetem, ÁOK, Pathologiai Intézet  Nem életszerű a kritika A patológia állapota siralmas, s ahogy fogyatkozunk mi, veteránok, úgy romlik tovább a helyzet. Megértem a fiatalokat, akik nem jönnek ki a nagy intézményekből. Egyrészt más nagyvárosi környezetben élni, másrészt szakmailag ott sokkal nagyobb biztonságban vannak, hiszen adott a konzultáció lehetősége. Egy vidéki patológusnak minden kérdésben önállóan kell állást foglalnia. Magam is támogatom azt, hogy például molekuláris vizsgálatokat, új eljárásokat csak centrumokban lehessen elvégezni. Ez viszont nem kérdőjelezi meg a városi és megyei kórházak patológiáinak létjogosultságát. Az orosházi kórházban jelenleg egymagam – két segítőmmel – mintegy 4 és fél ezer szövettant végzek el egy évben, a boncolási arány pedig 45–55 százalék közötti. A gondok gyökerét a kezdetekben látom: a rendszerváltás idején szakmai vezetőink nem tudták hatékonyan érvényesíteni érdekeiket. Ma ott tartunk, hogy unokaöcsém, akivel én szerettettem meg a patológia tudományát, éppen tízszer többet keres külföldön, mint én idehaza, 42 év gyakorlattal a hátam mögött.  A klinikusokkal mindig jó szakmai kapcsolatom volt, soha nem tapasztaltam, hogy tiltakoztak volna a boncolás ellen. Inkább az elhunyt hozzátartozóival szokott probléma adódni. Régen természetes volt a halottvizsgálat, ma a családtagok sokszor sértésnek veszik a boncolásnak már csak a felvetését is. Tapasztalatom szerint az orvosok elismerik a munkánkat, partnernek tekintenek, s a többség érdeklődik is betege patológiai diagnózisa iránt. A sebészek rendszeresen részt vesznek a boncoláson: olykor ki sem nyitjuk a testet addig, míg az azt belülről már jól ismerő sebész nem érkezik meg.  Egy jól megtervezett terápia alapja természetesen a pontos diagnózis, ám annak teljes mértékű megkövetelése nem életszerű. Gondoljuk egy intenzív vagy sürgősségi osztályra, ahol az orvosok azért küzdenek, hogy a beteg lélegezzen, s ne omoljon össze a vérkeringése. Aki ezek után egy az egyben, differenciálás nélkül számonkéri a klinikai és a kórbonctani diagnózis esetleges eltérését, az nem ért a szakmához. DR. INTZÉDY KATALIN osztályvezető főorvos Orosházi Városi Kórház   Spórolni a boncoláson A patológia és a klinikum viszonyát nem lehet általánosan jellemezni. A szakmai kapcsolatok nagymértékben személyiségfüggők: vannak orvosok, akik partnerként tekintenek a patológusra, másokat nem nagyon érdekel, mit írunk le. A kórszövettan terén legaktívabb a kapcsolatunk az onkológusokkal, akik nagymértékben támaszkodnak leleteinkre és a velünk folytatott konzultációra. Rajtuk kívül még a radiológusokra, a belgyógyászokra és a neurológusokra jellemzőbb nagyobb arányban az érdeklődés. Biztos vagyok abban, hogy a jövőben csökkenni fog a boncolások aránya, hiszen munkánkban ez az egyetlen olyan terület, ahol a közvetlen betegellátás veszélyeztetése nélkül spórolni tudunk a munkaerővel, az idővel és a rendelkezésünkre álló anyagi forrásokkal. Az egészségügy egyrészt alulfinanszírozott, másrészt profitorientált szolgáltatásrendszerré tették: nem a munka mennyisége határozza meg, mennyi ember kell egy feladat ellátására, hanem a rendelkezésre álló pénz- és bérkeret. A szakemberek között pedig egyáltalán nem válogathatunk, az eddigi folymatok számos kollégát késztettek arra, hogy itthagyják az országot. Ez a tendencia folytatódik. DR. CSERNI GÁBOR osztályvezető főorvos Kecskeméti Megyei Kórház Prof. dr. Alföldy Ferenc véleményét a www.medical-tribune.hu oldalon olvashatják .

Nagy vihart kavart, felháborodást keltett - és még mindig tart - Horváth Ágnes kijelentése, amit a miniszterelnök is megismételt a parlamentben, nevezetesen, hogy a kórházakba kerülő betegek közel negyedét félrekezelik. Nem szándékozom a Medmin Bt adatait, módszereit és jelentését sem dicsérni sem bírálni, mindössze az általuk közölt adatok kisrészét értékelni. A jelentésből idézek részleteket és néhány valóban elgondolkodtató számadatot.  Az Egészségügyi Minisztérium 2004-ben kezdődött "A fekvőbeteg ellátás indikátorai" című projektje alapján első ízben 2005-ben, majd 2006-ban feldolgoztuk a programban részt vevő kórházak és egyetemi klinikák  által az Országos Alapellátási Intézet (OALI) Internetes honlapjára elektronikus úton elküldött betegellátási adatokat a GANDALF BT által készített számítógépe program segítségével. A program a célirányosan megtervezett algoritmusnak Ennyiből aki akarja, levonhatja a következtetését az adatok megbízhatóságára és következtetések levonására vonatkozóan. Az a bizonyos 22,6%-os eltérés a halálokok tekintetében a klinikai és kórbonctani diagnózisok között a jelentés 2R és 2S jelölésű táblázatából származik. De számos más következtetést is levonhatunk az adatokból, a teljesség igénye nélkül. Például kiderül belőle, hogy a vizsgált intézmények közel egymillió beteget vettek fel (954.812), és a felvett betegek 2,9%-a halt meg, azaz 97,1%-a távozott. A nem sürgős esetek halálozása 1,88%, míg a sürgős eseteké 4,6%. (Szakmákra nincs bontva az anyag.)  Ha szétbontjuk az egyetemi és nem egyetemi intézményekre, akkor az egyetem, a nagyobb haláloki eltérés ellenére is valamivel jobb eredményeket ad. Az összes felvett betegek halálozása 1,6% vs. 3,34%, a nem sürgős betegek esetén 0,8% vs. 2,19%, sürgős esetekben 3,8% vs. 5,0%. Ez meglepő, mert az egyetemeknél a haláloki diagnózisban az eltérés 35,6%, míg az összes többi intézetben együttesen is csak 20,13%. Megérdemelné, hogy további elemzést, vizsgálatokat végezzenek. Idézem a jelentés ide vonatkozó megállapítását: 2. Indikátor: Eltérés a klinikai és patológiai diagnózisok között (megfelelőségi indikátor) A 2R és 2S táblázatok adatai azt mutatják, hogy a százalékos eltérések igen magasak (20-30 % közöttio érték) szinte minden régióban. A szintek szerinti elemzésből az derül ki, hogy a legmagasabbak az eltérések az egyetemeknél és a területi kórházaknál. A sürgős és nem sürgős diagnózissal felvett betegek esetében nincs jelentős különbség.  A miniszterasszony talán tanulmányozhatta volna ezeket az adatokat is és nem csak egyetlen számot ragad ki a nem érdektelen tanulmányból. Szükséges lenne  megvizsgálni, mi okozza az egyetemek és a többi intézmény közötti nem jelentéktelen eltérést. Feltételezésem szerint ennek személyi okai ( kevesebben látják el a betegeket, nagyobb a terhelés, ezért nagyobb a  hibalehetőség), tárgyi, szervezési okai vannak  (kevésbé korszerű a felszerelés, nehezebben érhető el speciális diagnosztikai centrum  /CT, MR, angiográfia, coronarográfia stb./, a betegeket szállítani kell, ami sürgős esetben a halálozás növekedésével járhat).  A jelentés tehát semmiféle, a gyógyítás eredményességére vonatkozó következtetést nem von le, azonban az kiderül, hogy a vizsgált intézmények igen jól, kevés hibával dolgoznak, ezt bizonyítják a halálozási arányok, amibe szükséges beleszámítani azokat a betegeket is, akik végállapotú betegségükben, tulajdonképpen szociális indikációval, az otthoni ápolás megoldhatatlansága miatt kerülnek  a kórházakba. Hogy a klinikai és kórbonctani  diagnózis közötti 22,6%-os eltérés miért nem jelenik meg a halálozási arányszámokban, további vizsgálatokat igényelne. Ennek számos oka van, többek között más fontos a klinikusnak és más a patológusnak. Csak példaként említem, hogy a klinikai légzési elégtelenség haláloki diagnózisa mögött számos patológiai diagnózis állhat, mint tbc., cor pulmonale, emphysema, sorozatbordatörés, szepszis sokféle okból stb. Tehát az eltérés hátterében nem valós diagnózisbeli eltérés áll. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy a vizsgált paraméterek nem alkalmasak arra, hogy az ellátás minőségére, a " félrekezelések" számára, a gyógyulási rátára, a diagnosztikai tévedésekre és a "műhibák" gyakoriságára következtetni lehessen, A boncolási ráta közvetlenül nem jellemzi az egészségügyi ellátás színvonalát, ezért nem is térek rá ki. Anélkül, hogy újabb számhalmazzal és százalékokkal terhelném az olvasót, idézem az említett jelentés részleteit a stroke és az acut myocardiális infarctus (AMI) korszerű kezelésére vonatkozó lesújtó megállapításait.  4. indikátor: Stroke kezelés halálozási aránya, a trombolízis kezelés hatásának elemzése (megfelelőségi indikátor) A vizsgálat azt mutatja (4AR és 4BR táblázatok), hogy az előző évekhez hasonlóan 2006-ban sem emelkedett a stroke betegségben alkalmazott trombolízis kezelések száma, arányuk alig éri el a megbetegedettek 0, 1 %-át. A halálozási arány minden régióban 5-10 %-os a felvevő osztályon, ennél magasabb az átvevő osztályon. 5. indikátor: Acut Myocardialis Infarctus (AMI) kezelés, halálozás és kezelések közötti  összefüggések (megfelelőségi indikátor) Az AMI kezelések és halálozások adatait régiók szerinti megoszlásban az 5/AR és 5/BR táblázatok mutatják. Kiugróan magas arányú kezelést mutatnak az adatok a nyugat-dunántúli régióban mind az első ellátó, mind az átvevő osztályon. Az 5/BR jol mutatja, hogy minden régióban jelentősen alacsonyabb a kezelést kapott betegek halálozása - szinte 0 - összehasonlítva a kezelést nem kapottakkal. Ebből szakmailag azt a következtetést kellene levonni, hogy mind a stroke mind az AMI kezelés esetében az időben kezdett trombolízis a halálozást jelentősen csökkenti, de a beavatkozások gyakorisága stroke setében 0,016%, AMI esetén 0,29%. Ebből nem lehet arra következtetni, hogy az OPNI stroke centruma felesleges és az AMI kezelés- megelőzés volumenkorlátozására lenne szükség. Vagyis, a lehetőségeket bővíteni kellene. Természetesen nem használ a korai ellátásnak az a bizonyos 50 km-es körzet sem. 7. indikátor: Műtét napján vagy azt követő napon bekövetkezett halálozás (biztonsági indikátor) Ezek az eredmények a 7/R és 7/S táblázatokban láthatók. A műtétnapi exitek átlagosan 1 % alatt maradnak, az összes halálozás sem éri el a 3 %-ot egyetlen régióban sem. A 7/S táblázat azt mutatja, hogy a legmagasabb műtéti halálozás a magyei kórházakban és a tárca intézményekben , és ez is zömmel a műtétet követő napon következik be. A válogatás nélküli esetek ( acut, elektiv, szívsebészet, idegsebészet, traumatologia, nagy hasi és mellkasi műtétek) fent látható alacsony perioperativ halálozása ugyancsak az egészségügyi intézmények és az ott dolgozók munkáját minősíti. Félő, hogy a Budapesten megszüntetett 6 sebészeti osztály olyan terhelést fog jelenteni az ágyszám- és létszámcsökkentéssel, a volumenkorlátozással  a megmaradó intézményeknek, ami bizonyosan az eredmény rovására fog történni.  Végül mellékelem a jelentés összefoglalását: 4 ÖSSZEFOGLALÁS A megvizsgált 41 intézmény egyenletesen oszlott meg Magyarország minden régiójában, és megtalálható volt az intézmények között minden intézményszint, egyetemek, megyei és területi kórházak ugyanúgy, mint országos intézetek és felekezeti, alapítványi intézmények is.   A legfontosabb megállapítások, amelyeket ebből a nem nagy számosságú vizsgálatból tehetünk, a következő: - A klinikai és patológiai diagnózisbeli eltérések igen magasak szinte minden intézményszinten, amit javíthatna a kórboncolások nagyobb számában történő elvégzése, és a tapasztalatoknak klinikopatológiai  értekezleteken történő elemzése. - A stroke betegeknél nagyon kevés intézményben alkalmaznak trombolízis kezelést, pedig a trombolízisben részesülő betegeknél az exit aránya minimálisra csökken. - Az infarktus kezelésben az időben alkalmazott trombolízis vagy PTCA kezelés  nagyon eredményes, az így kezelt betegek halálozási aránya közel nulla. - Egy olyan intézmény volt a vizsgáltak között, ahol a trombolízis kezelésewk száma, illetve egy másik, ahol a PTCA kezelések száma jóval magasabb volt a többi intézménynél. Ezeken a helyeken az infarktus halálozás minimális volt. - A műtétek biztonsága a vizsgált intézményekben igen jónak mondható, mivel mind a többszörös akut műtétek (reoperációk) aránya, mind a műtétet követő halálozási arány 1-2 %.os volt. A műtét után intenzív osztályra helyezett betegek átlagos aránya országos átlagban alacsony volt. A felmérés tehát igen fontos következtetések levonására alkalmas, csak megfelelő hozzáértéssel kell tanulmányozni, ami jelen esetben sem a miniszter asszony sem szakértői részéről nem történt meg vagy felületesség és célzatosság  vagy a hozzáértés hiánya miatt. Vagy - előttem csak sejthető okok miatt - szándékosan nem vettek róla tudomást. A jelentésből az is kiderül, hogy 2005. évhez képest a stroke és AMI kezelése semmit sem javult. Nem az a baj, hogy a boncolási és klinikai haláloki diagnózisban az eltérés (minimálisan) növekedett, hanem ez. Nem nagyon értem, miből gondolja az egészségügyi vezetés-irányitás, hogy kevesebb ágyon, kisebb személyzettel, nagyobb számu beteget kevesebb pénzből magasabb szinten lehet ellátni. Helyszűke miatt nem térek ki számos olyan kérdésre, ami a jelentés alapján joggal felmerül, csupán egyet emelek ki: végül is ki az, aki potenciálisan megöli a betegeket?  

A legtöbb panasz a pszichiátriát éri A betegnek joga van az ellátáshoz vagy annak visszautasításához, az emberi méltósághoz, megfelelően kell tájékoztatni, kérésére betekintést engedni, költségére másolatot készíteni a vele kapcsolatos dokumentációról. A betegnek joga van az önrendelkezéshez, az orvosi titoktartáshoz, de még ahhoz is, hogy bármikor elhagyja az intézményt, ha azzal nem veszélyezteti mások testi épségét, egészségét. Ezek tehát az elvek, amelyeket a hosszú éveken át érlelt egészségügyi törvény 1997-ben szentesített. A gyakorlatról 2001-ben – mintegy fél évvel a betegjogi képviseleti rendszer elindulása után – tizenhárom fővárosi betegjogi képviselő „ügyeit” elemezve szerezhettem némi tapasztalatot. Egyikőjük, Csöbi Tünde akkor mintegy hitvallásul Ancsel Évát idézte: „A testi sértésről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hány napon belül gyógyul. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?” A betegjogi képviselő 2001-ben nem kevesebbet állított, minthogy alig akad beteg, aki ismerné a jogait, de egyelőre az egészségügyben dolgozók sincsenek felkészítve törvényből fakadó kötelezettségeikre. Hogy a helyzet a néhány évvel ezelőttihez képest nem sokat változott, azt jól jelzik Alföldy Ferenc professzornak a weborvos.hu internetes portálon olvasható gondolatai. Egyebek között azt írja: „...egyre gyakrabban kerül előtérbe a beteg tájékoztatásának, hozzájárulásának elmulasztása. Az idősebb orvosok nehezen vetik le az újabban sokak által kifogásolt páternalizmust, ezért nem ritka, hogy a betegellátás során kisebb jelentőséget tulajdonítanak a hozzájárulás kérdésének.” Vagy mint másutt ugyanő: „Tudjuk, hogy a törvény nem ismerete nem mentség, ezért jó lenne, ha az igazságügyi orvostan oktatása kiterjedne a betegek és az orvosok jogainak, kötelességeinek oktatására is. Addig azonban... szükséges olvasgatni az orvosokra (és más egészségügyi alkalmazottakra) vonatkozó törvényeket és rendeleteket.”