Telestroke-rendszer Magyarországon

– Az országban először az ön által irányított klinika vezeti be a Telestroke-ot, lehetővé téve, hogy az agyérkatasztrófát szenvedettek ott is megfelelő diagnózisban, majd ellátásban részesüljenek, ahol ehhez ugyan adott a CT, ám hiányzik a beteg állapotát és a műszeres vizsgálatok eredményeit értékelni tudó szakember.
– A Telestroke segítségével nemcsak a leletet látjuk, de egy speciális webkamerán keresztül a beteget meg is tudjuk „vizsgálni”, és ez a stroke-on átesettek pontos diagnosztizálásához elengedhetetlen, hiszen a laboratóriumi értékek, a CT önmagában kevés. Úgy tudunk segíteni a betegen, hogy közben nem veszítünk egyetlen percet sem abból a rendkívül rövid időből, ami alatt eldől a további sorsa. Ahelyett, hogy a beteget Kisvárdáról vagy Mátészalkáról beszállítanák a nyíregyházi vagy a debreceni klinikára, a Telestroke-kal helyben megkezdhetik a lízist, ha azt indokoltnak látjuk. A beavatkozás egyáltalán nem veszélytelen.

– Valószínűsítem, nemcsak ennek a két településnek segíthetne a közvetlen, 24 órás on-line klinikai kapcsolat.
– A Zalai-dombság, az Északi-középhegység, a szolnoki térség kórházai is szakemberhiánnyal küzdenek, ráadásul a helikopteres szállítás sem megoldás minden esetben, mert a rossz időjárás miatt az év egy részében ez a szállítási mód egyáltalán nem használható. Ezekben az esetekben szintén jól jönne a Telestroke, ami nem egy óriási beruházás, azonkívül más betegségek konzultációjára is alkalmas.

– Mennyibe került, és ki finanszírozta a Telestroke-ot?
– A klinika és a két érintett kórház adta össze azt a nyolcmillió forintot, amelyre a berendezéshez és a kapcsolat kiépítéséhez szükség volt, de a teljesen kiépített rendszer azért ennél többe kerül majd.

– Vagyis kevés pénzből is lehet „csodát” művelni.
– Valóban, ám ez csupán egy nagyon apró lépés a stroke-betegek ellátásának javítására. Azt is mondhatnám, hogy még mindig egy helyben topogunk, gyakorlatilag nincs előrelépés ezen a területen.

– Mi az oka ennek? A pénzhiány? Vagy a szűkös kapacitások?
– A kettő együtt. Az OEP adatai szerint 2007-ben 188 trombolízis történt az országban, s többségüket három centrumban, a budapestiben, a győriben és nálunk végezték. Ennyi lízis jutott évi 50 ezer betegre, ami azt jelenti, hogy még a betegek 1 százalékánál sem végzünk vérrögoldást, miközben ez az arány az USA legjobb kórházaiban 11–12 százalék, de az Európai Unióban is 3–7 százalék. Tudni kell, hogy stroke-ban ma az egyetlen hatékony terápia a lízis, minden negyedik beavatkozás bénulástól menti meg a beteget, vagyis nem kell később folyamatosan gyógyszert szednie, pelenkát hordania, nincs szüksége ápolásra és nem százalékolják le.

– Mennyi lízist kellene végrehajtani Magyarországon ahhoz, hogy azt mondhassuk, mindenkinél alkalmazták, akinél erre szükség volt?
– Évi 600 beavatkozás finanszírozása enyhítene a helyzeten. Úgy gondolom, ha ugyanakkora keretet kapnánk a lízisre, mint amekkorát például a csípőprotézisekre, valóban nagyot léphetnénk előre. A volumenkorlát azonban veszélyezteti a beavatkozás elterjesztését. Ráadásul hiába követtünk el mindent azért, hogy a stroke-ot a védett betegségek közé sorolják, nem sikerült. Holott tudomásul kellene venni, hogy a betegek vagy belehalnak a stroke-ba, vagy ha életben maradnak is, megbénulnak, tehát a járulékos költségek jóval nagyobbak, mint amekkorák a közvetlen kiadások.

– Vannak ezzel kapcsolatban konkrét számításaik? Tudják, mennyit veszítünk ma, és mit nyernénk, ha több trombolízis lenne?
– Most készítünk erre vonatkozó gazdaságossági számítást. Mert úgy látjuk, hiába győzzük meg szakmailag az Egészségügyi Minisztériumot, a döntés úgyis a Pénzügyminisztériumban születik, ahol csak a számok nyelvén értenek. S bizony a számok érdekes dolgok. Ha összehasonlítja például a stroke és a kardiovaszkuláris betegségek okozta kiadásokat, láthatja, hogy míg az oly „népszerű” kardiovaszkuláris betegségek az esemény első évében körülbelül 5,6 milliárd forintjába kerülnek az országnak, az évi 50 ezer stroke-beteg ennek majdnem a háromszorosát, 15 milliárdot visz el, és ezek az arányok a későbbi években sem csökkennek. Nem beszélve arról a társadalmi teherről, amit a bénulás jelent a beteg, a családja és a társadalom számára. Mégis, a szívinfarktusról sokkal több szó esik, mint a stroke-ról.

– Talán nem eléggé hallatják a hangjukat…
– Nem erről van szó. Az agyérkatasztrófa az infarktusnál átlagosan tíz évvel később, tehát már inaktív korban támad, vagyis azok, akik a döntéseket hozzák, sokkal kevésbé érintettek benne. De a vérnyomás- vagy koleszterincsökkentőt gyártó cégek is inkább a szívgyógyászok mellett kampányolnak, pedig a rizikófaktorok azonosak. Az infarktuson átesett betegek a társadalomból nagyobb empátiát váltanak ki, mint a stroke-betegek. Ilyen kicsi dolgokon is múlik egy szakma, egy betegcsoport érdekérvényesítő képessége. A gyógyszergyártók csak az új vizsgálatok óta kezdik felismerni ennek a betegségnek a „jelentőségét”, miután már csaknem 200 ezer olyan ember él az országban, aki túlélte a stroke-ot, de akinek a második agyérkatasztrófa elkerülése érdekében gyógyszert kell szednie. Az első stroke-ot követő korai időszakban a szélütés valószínűsége igen nagy. Három hónapon belül minden tizedik betegnek újabb stroke-ja lesz. A stroke-ot túlélők mintegy 9 százaléka fél éven belül, minden hatodik beteg öt éven belül újabbat fog elszenvedni.

– Meglehetősen morbid, ahogyan a különböző betegségeket gyógyító szakmák harcolnak egymással. Pedig laikusként azt gondolhatnánk, az agyvérzéses beteg semmivel sem kevésbé fontos, mint a szívinfarktusos.
– Nincs szó ellenérdekről. Sőt. Három szakmai kollégium, a belgyógyászati, a kardiológiai és a neurológiai éppen a közelmúltban hagyta jóvá annak a speciális vaszkuláris központnak az ötletét, amely a három betegség bármelyikén átesett emberek komplex kezelését szolgálná. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a háziorvosi ellenőrzés mellett ezek a „high risk” páciensek három-hathavonta olyan vaszkuláris szakrendelésen is megjelenjenek, ahol a belgyógyász, a neurológus, az angiológus egymás mellett rendel, tehát az orvosok össze tudják hangolni tevékenységüket, személyesen konzultálhatnak. Ehhez azonban olyan gondozási központokat kellene létrehozni a megyei kórházakban, klinikákon, ahol egy helyen található az összes szakorvos és a beteget időpontra rendelve minden vizsgálat egy napon belül elvégezhető. Ne a „multimorbid” beteg mászkáljon egyik helyről a másikra, hanem az orvosok legyenek együtt, és a beteg a nemzetközi ajánlásoknak megfelelő komplex gondozásban részesüljön minden rizikóbetegsége szempontjából. Az elképzeléshez az összes súlyponti kórház főigazgatója megadta elvi támogatását, a szaktárca mégsem támogatja. Ahhoz ugyanis, hogy a ma különböző épületekben vagy ugyanazon épületek különböző emeletein lévő szakrendeléseket egy helyre telepítsék a kórházakban, 5-7 milliárd forint kellene. Székely miniszter úr nagyon jónak tartja az ötletet, de pénz nincs rá. Igaz, mi nem is a minisztériumtól vártuk az anyagi támogatást, hanem az NFT-2-ből.

– A Mindentudás Egyetemén tartott tavalyi előadásában arról beszélt, hogy felmérések szerint 23–25 olyan stroke-központra lenne szükség az országban, ahol a betegség diagnosztizálásának és kezelésének minden feltétele adott. A Stroke Társaság honlapján 31 centrumot sorolnak fel. Ezek szerint már túl is teljesítettünk?
– Sajnos nem. A ma stroke-centrumként aposztrofált intézmények felszereltsége, szervezettsége, szakembergárdája rendkívül széles spektrumon mozog. Olyan szakemberek dolgoznak ugyan ezekben a centrumokban, akik alkalmasak a betegek ellátására, és CT is van mindenütt, de nagyon sok múlik a vezetők személyes elkötelezettségén, azon például, hogy mennyire harcolják ki az elsőbbséget a CT-ben egy kevésbé súlyos beteggel szemben.

– Az elkötelezettségen múlik az is, hozzájut-e a beteg a rehabilitációhoz?
– Nézze, mi vagyunk az egyik legnagyobb hazai centrum, de a stroke-rehabilitáció nálunk is messze van az ideálistól. Két gyógytornászunk és csupán egy kis tornatermünk van, miközben külföldön számos olyan rehabilitációs centrum működik, amely a legmodernebb eszközökkel felszerelt. Nálunk ezen a területen csak évek múlva várható előrelépés, mert az még nem jelent semmit, hogy az aktív ágyakat ezentúl rehabilitációs ágyaknak nevezzük. Az aktív rehabilitációhoz komoly szakembergárdára van szükség, a rehabilitációs orvosok, nővérek képzése pedig még alig kezdődött el. Gondolja meg, Debrecenben is egy kezemen meg tudom számolni a rehabilitációban jártas szakorvosokat.

– Ön nemcsak a stroke-betegek mellett, de az úgynevezett önvédelmi orvostan ellen is rendszeresen felemeli a szavát. Miért gondolja, hogy mindenképpen rossz út az, ha az orvos minden lehetséges vizsgálatot elvégez a páciensénél, még ha önvédelemből, egy esetleges későbbi per elkerülése érdekében teszi is azt?
– Ha ön egy hatalmas merítőhálóval megy halat fogni, biztos lehet benne, hogy előbb-utóbb sikerrel is jár. A horgászat örömét azonban biztosan nem éli át. Ugyanez a helyzet a gyógyítással is. Az orvostudomány művészet. Az orvos akkor érez igazi örömet, ha a lehető legkevesebb vizsgálattal, a panaszokat és az eltéréseket figyelembe véve, a saját tudását használva jut pontos diagnózishoz. Állítom, hogy az orvosperek oka döntően a mulasztás, és nem az, ha az orvos a gondosan mérlegelt diagnosztika és terápia ellenére téved.

Haiman Éva (Medical Tribune)

Névjegy

Az idén 56 esztendős Csiba László1990-ben szerezte meg kandidátusi fokozatát, két évvel később habilitált, és 1999 óta az MTA doktora. Az orvosi egyetem elvégzése után több külföldi intézményben dolgozott, illetve oktatott, így Németországban, Japánban és Franciaországban is. 1992 óta tanszékvezető egyetemi tanár a debreceni Neurológiai Klinikán. Több hazai és külföldi szakmai testület tagja, a Magyar Ideg- és Elmegyógyászok Társaságának alelnöke, a Magyar Stroke Társaság elnöke. Számos elismerés birtokosa, ezen belül 2003-ban az év oktatója díjban, 2006-ban „Kiváló Oktató” orvoskari kitüntetésben részesült.