Rendszerszintű anomáliák és a méltó halál dilemmái a hospice-ellátásban

Szöllősi Melinda biológus, szakmapolitikai szakértő, a Pallium Intézet alapítója a hospice-ellátás strukturális hibáiról, a finanszírozási kérdésekről és az életvégi méltóság elengedhetetlen feltételeiről beszélt a Csakugyan adásában, amelyet a Józsefváros Újság szemléz. Az interjú rávilágít: a pénz önmagában nem oldja meg a rendszerszintű problémákat, ha a struktúra és a szemléletmód elavult.

A szakértő személyes érintettsége révén mutatta be a "diagnózis-trauma" jelenségét. Ha a betegség közlése nem megfelelően történik, az olyan családi dinamikákat indíthat el, amelyek ellehetetlenítik a nyílt kommunikációt az elmúlásról. Ez az izoláció nemcsak érzelmi teher, hanem szakmai akadály is, hiszen a beteg magára marad a félelmeivel, a hospice-szolgáltatások igénybevétele és a valódi szükségletek felmérése elmarad a "titkolózás" miatt, és sérül a palliatív szemlélet lényege – azaz az életminőség javítása az utolsó szakaszban.

Érdekes statisztikai paradoxonra mutat rá Szöllősi: bár a fekvőbeteg-hospice férőhelyek száma Magyarországon megközelíti a WHO ajánlását, a bejutás mégis rendkívül nehéz. Ennek oka a szakértő szerint az ágytípusok közötti különbségben és a nem hatékony elosztásban rejlik. Megkülönböztetünk aktív hospice-ágyakat magas orvosi és szakápolási intenzitást igénylő esetekre, valamint alacsonyabb intenzitású ágyakat, ahol a speciális ápolás ritkább jelenlétet igényel.

Jelenleg sok olyan beteg foglal el intézményi helyet, aki – megfelelő támogatással – otthonában is ápolható lenne, ami nemcsak a beteg vágya, de az állam számára is a legköltséghatékonyabb megoldás lenne.

A szakértő kritikusan szemléli a jelenlegi finanszírozási gyakorlatot. Bár a szakmai szervezetek (Magyar Hospice Palliatív Egyesület, Magyar Otthonápolási és Hospice Egyesület) folyamatosan forráshiányról beszélnek, Szöllősi kiemeli: tavaly jelentős, másfélszeres emelés történt a finanszírozásban. A probléma azonban a pénz elosztásánál jelentkezik. Az állam jelenleg kb. 8400 forintot fizet egy vizitért, a szolgáltatóknál azonban a többletforrás nem jut el az ápolókhoz (példaként említette, hogy egy 2600 forintos vizitdíj-emelésből mindössze 400 forintot kaptak a közvetlen ellátók). Ez felveti az állami szolgáltatásvásárlói modell hatékonyságának és ellenőrizhetőségének kérdését.

Mi lenne a megoldás?

Az otthoni hospice-ellátás fejlesztése nem csupán orvosi, hanem munkaerőpiaci és szociális kérdés is. Szöllősi Melinda javaslata szerint egy komplex támogatói rendszerre lenne szükség, amely munkahelyi kivezető és visszavezető programokat biztosít a hozzátartozók számára, közvetlen anyagi támogatást nyújt az otthonápolás idejére. A pénz mellett szemléletváltásra is szükség van: az ellátórendszernek nemcsak a betegre, hanem az ápoló családtagokra is fókuszálnia kellene.

A szakértő szerint a jövő útja a palliatív szakértelem szélesebb körű bevonása, amely képessé teszi a rendszert a hátralévő idő pontosabb becslésére és a beteg egyéni igényeinek (pl. otthoni halál) tiszteletben tartására.