Polgár Csaba: Nehéz lenne elszakadni a terápiától

– Meglepte, hogy ilyen fiatalon az Országos Onkológiai Intézet főigazgató főorvosa lett? Talán ön a legfiatalabb az országos intézetvezetők között.

– Talán. Ötvenéves leszek hamarosan, az elődöm, Kásler Miklós professzor fiatalabb volt, mint én most, amikor huszonhat éve átvette az Intézetet. Választásában pedig nyilván az is motiválta, hogy negyedszázada ismer, 2013 óta általános helyettese voltam, részese a munkájának, így átláttam a működést, ismerem a közép- és hosszú távú terveket.

– Mielőtt megkapta ezt a megbízást, a Sugárterápiás Központot vezette. Nem sajnálja, hogy nincs közvetlen kapcsolata a betegekkel?

– Megbízott főigazgatóként továbbra is vezetem a Sugárterápiás Központot, így kapcsolatom a klinikummal, a betegekkel nem változott. Ott kezdtem az orvosi pályámat, kilencvenháromban. Nehéz lenne elszakadni a terápiától.

– Hogy jut eszébe egy fiatal orvosnak, hogy sugárterápiával akar foglalkozni?

– Nézze, minden végzős medikusnak van egy álma, amit aztán az élet olykor fölülír. Én mindenképpen egy manuális szakmát szerettem volna választani, azt terveztem, sebész vagy nőgyógyász leszek. Egyetem alatt bejártam ügyelni, asszisztáltam a műtéteknél, de a kilencvenes években Budapesten sebész- vagy nőgyógyászállást nem sikerült kapnom.

– Az édesapja az Uzsoki Kórház szülész-nőgyógyász főorvosa volt, még úgy sem?

– Még úgy sem. Nem volt hely. Ezért kértem az egyetem után, hogy letudhassam az akkor még kötelező katonaságot, és átgondoljam, hogyan tovább. Mielőtt bevonultam, édesapám javasolta, beszélgessek el Németh György professzorral, aki egy évvel korábban, az Uzsokiból ment át vezetni az OOI Sugárterápiás Osztályát. Fölhívtam, fogadott, hosszan beszélgettünk. Kedvesen elmondta, a sugárterápia nemcsak elméleti szakma, van manuális része is. Nagy hatással volt rám, gyorsan döntöttem, itt maradtam. Katonának már úgy vonultam be, hogy volt állásom.

– Azóta ezt a bizonyos manuális részt gyakorolja a betegek érdekében, sok tudományos cikket írt a témában.

– Ez a brachyterápia, amelynek az a lényege, hogy a daganatba vagy annak közvetlen közelébe – többnyire operatív úton – helyezzük be a sugárzó izotópot. Ami a klinikai kutatást, cikkeket, tanulmányokat illeti, hagytak szárnyalni. Fiatal volt a csapat, öten érkeztünk egyszerre a végzős évfolyamból – Lövey József, Takácsi-Nagy Zoltán, Székely Judit, Lengyel Erzsébet és én.

– Akkor bizonyára kialakult egyfajta verseny.

– Természetesen, annak ellenére, hogy barátok voltunk, igazi versenyhelyzet alakult ki, komoly, de objektív előmeneteli szabályokkal. Vezetőink, Kásler és Németh professzorok támogatták, hogy külföldön tanuljunk, volt előrelépési lehetőség, a klinikai munkán kívül meghatározott számú első szerzős tudományos cikket kellett írni annak, aki adjunktus vagy főorvos akart lenni.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.