Légzési szövődményeket okozhat a műtét alatti blokkolás
A Massachusettsi Általános Kórház kutatói kimutatták, hogy azok a gyógyszerek, amelyeket jelenleg a betegek operáció alatti immobilizálására használnak, növelhetik a posztoperatív légzési szövődmények kockázatát.
Tanulmányukban, amelyet a British Medical Journal online kiadása közölt, azt is leírták, hogy az a szer, amelyet a legelterjedtebben használnak az immobilizáló gyógyszerek hatásának megszüntetésére, nem előzi meg – sőt, talán növeli – annak kockázatát, hogy a betegek a műtét után a légzés támogatására szoruljanak.
„A neuromuszkuláris blokkolókat sokféle okból szokták alkalmazni a műtétek során, például a légcsőkanül behelyezése miatt vagy azért, hogy a beteg ne mozogjon a beavatkozás alatt” – mondta dr. Matthias Eikermann, a kórház veszélyellátási kutatási részlegének igazgatója, a Harvard Egyetem aneszteziológus docense, s a tanulmány szenior szerzője. „Sajnos, ezeknek a szereknek a hatása nem szűnik meg akkor, amikor vége az operációnak, az általuk okozott izomgyengeség tovább tart, s ez gátolhatja a műtét után a légzést. Eredményeink azt mutatják, hogy jobb blokkoló szereket kell kifejleszteni, és tökéletesíteni kell hatásuk monitorozását.”
A neuromuszkuláris blokkolókat, amelyek megakadályozzák az ingerület áttevődését az idegről az izomra, rutinszerűen alkalmazzák a sebészeti betegeknél és a mesterségesen lélegeztetett, intenzív osztályon fekvő pácienseknél. A tartós hatású blokkolók növelhetik a légzési szövődmények kockázatát, s ezért az utóbbi években közepes hatástartamú gyógyszerekkel váltották fel ezeket.
Dr. Eikermann kutatócsoportjának a fő célja az volt, hogy olyan új stratégiákat dolgozzanak ki az áltanos érzéstelenítés megvalósítására, amelyek stabilizálják és javítják a légzési funkciót. Egy korábbi vizsgálatuk arra utalt, hogy a közepes hatástartamú neuromuszkuláris blokkolók lehetnek felelősek azért, hogy a műtét után sok betegben izomgyengeség tapasztalható, s ez légzési nehézségekhez vezethet, amik miatt a betegnek hosszabb időt kell a lábadozó szobában töltenie.
A mostani vizsgálatban a kórházukban 2006 és 2010 között, általános érzéstelenítésben végzett műtétek adatait elemezték. A kutatók több mint 20.000 olyan műtét adatait dolgozták fel, amelyekben a beteg közepes hatástartamú neuromuszkuláris blokkolót kapott, s ugyanennyi olyan műtétét, amelyben ilyen szert nem alkalmaztak. Megvizsgálták, hogy hogyan alakult a légcsőkanül eltávolítása után a betegek oxigénszintje a vérben, s hogy volt-e szükség az operációt követő 72 órán belül arra, hogy ismét légcsőkanült helyezzenek be (ez csak intenzív osztályon végezhető el).
Azt is elemezték, hogy milyen stratégiákat használtak a műtét során a neuromuszkuláris működés monitorozására, és hogy kapott-e a beteg olyan szert, amely megszünteti az immobilizáló gyógyszer hatását.
Eredményeik szerint azokban a betegekben, akik neuromuszkuláris blokkolót kaptak, 40 százalékkal gyakrabban vált szükségessé a reintubáció az alacsony véroxigén szint miatt. Annak, hogy elvégezték-e a neuromuszkuláris funkció ellenőrzését (vizuálisan vagy tapintással érzékelve az elektromos ingerre adott izomválaszt) semmilyen hatása nem volt a reintubáció kockázatára. Paradox módon, ha a blokkoló hatásának megszüntetése céljából neosztigmint kapott a beteg, a reintubáció gyakorisága még tovább nőtt.
Dr. Eikermann mindehhez hozzátette, hogy posztoperatív légzési szövődmény esetén jelentősen megnő az elhalálozás kockázata.
„Mind a neuromuszkuláris blokkolóknak, mind a neosztigminnek jelentős szerepe van a perioperatív kezelésben. Azonban ezeknek a szereknek szűk a terápiás tartományuk, és veszélyes, nemkívánatos hatást gyakorolhatnak a légzőrendszerre” – magyarázta dr. Eikermann. „E kockázatok csökkentésének az lenne az optimális módja, ha rövidebb ideig ható neuromuszkuláris blokkolókat fejlesztenének ki és olyan szereket, amelyek ténylegesen megszüntetik a blokkolók hatását.”
Munkacsoportjuk jelenleg új, a neuromuszkuláris blokkolók ellen ható szereket vizsgál.
Dr. Eikermann hozzátette, hogy ha olyan készülékkel monitoroznák a neuromuszkuláris funkciót, amely kvantitatív értékekkel szolgál, és nem a jelenlegi kvalitatív monitorozást alkalmaznák, akkor pontosabban felmérhető lenne a blokkoló szer hatása, s ez segítene az eljárások standardizálásában. Kutatócsoportjuk másik célja ilyen, kvantitatív jellegű monitorozó stratégiák kidolgozása.
