Kincses: Az orvosi hivatás alapja az autonómia és a döntési szabadság

Nemrég beszélgettem Dragomán Györggyel, aki elmesélte, hogy az édesapja kvázi kötelezte, hogy orvos legyen. A fő érve nem a hivatás nemessége, szépsége, nem a biztos jövedelem volt, hanem: „Tanuld meg, fiam, hogy bármilyen rendszer, bármilyen diktatúra van, az orvosnak van benne a legnagyobb autonómiája.

Donald Sutherland halála kapcsán újra megnéztem az egyik kedvenc filmemet, a M.A.S.H.-t. Robert Altman 1970-ben készült műve némi késéssel jutott el hozzánk, én valamikor a 70-es évek végén, fiatal orvosként láttam először. Akkor és egyből az orvosi etika, az orvosi mentalitás és öntudat iskolapéldája lett számomra, és a M.A.S.H. csapata pillanatok alatt kollektív példaképemmé vált. Igen, ez a mi szakmánk, hivatásunk. Nem tiszteli (sőt utálja) a hivatalos rangot, hierarchiát, lenézi a sokcsillagos egyenruhást, aki kívülről okoskodik. Néha akár arrogánsan laza, mert megteheti, és egyenruhába bújtatva is minden elemében, megmozdulásában a civil léthez ragaszkodó. De ha a betegről van szó, akkor mindent azonnal és alázattal tesz, bármikor, bármeddig. Ráadásul – az egyenruha ellenére – ott a műtőben mindezt szigorú fegyelemmel, már-már katonai, parancsalapú rendben. Majd a műtét után lehet bratyizás, ugratás, visszadumálás, de a műtét alatt „parancs – értettem” van, és majd utána, a hierarchiától független szakmai vitában lehet kiértékelni, mi történt, minek kellett volna történnie. Mert az orvos – veleszületetten és belenevelten – egy törvényt, egy parancsot ismer: a beteg érdekét. Nem véletlen, hogy a meglepően „alakiatlan”, már-már antikatona táborparancsnokot, Blake ezredest elfogadták a kényszerkatona kollégái, mert ő értette, hogy ez nem a sereg, hanem egy kórház, annak belső logikája, szabályai szerint.

(..)

A 70-es években az egyetemen még azt tanultuk, hogy a gyógyítás az szabad művészet. Nem vagyunk törvény felett állóak, de adott helyzetben egy magasabb rendű törvény, az élet szolgálata és védelme az, ami bármilyen világi törvényt felülír. És ez ad egyfajta magabiztosságot, erős én- és öntudatot.

Ez az ontológia, ez az érzet az, ami meghatározza az orvosok attitűdjét. Persze az élet, a világ fejlődik, változik, és az orvosoknak – mindenhol a fejlett világban – meg kell élniük ennek az autonómiának a folyamatos megnyirbálódását. A technológiai lehetőségek száma nőtt, de innentől bejöttek új korlátok. Az első a pénzügyi korlát volt, hiszen ez szabott kényszerű gátat a gyógyításnak. Tudnám, van még ötletem, de nincs miből. Elfogyott a keret... Az erőforrásokkal való hatékony gazdálkodás kényszere hozta az új korlátot: az egyéni tudás maximalizálása helyett, ami hagyományos attitűdje az orvosi létnek, már a kollektív tudás szakszerű alkalmazása lett az elvárás a „bizonyítékokon alapuló orvoslás”, a szakmai protokollok megjelenésével. Ez sok esetben a korlátok (protokollok) megválasztására szűkíti a szabadságot.

Ugyanez a betegérdek miatt szabályokat felülbíráló alapszemlélet jellemezte az egészségügyi rendszer működését is. Mert persze voltak, vannak adminisztratív és beutalási szabályok, kijelölt ellátási területek, de ezeket az élet rendre felülírta. A betegutak sokkal inkább a kollegiális kapcsolatokon, barátságokon, személyes ismeretségeken alapultak és alapulnak. És ez működött: én küldöm neked, te küldöd nekem, és mind a hárman jól vagyunk. Azaz a beteg is, mert így időben és igényei szerint jutott ellátáshoz.

A teljes írás – egy rövid reklám megtekintése után – az Élet és Irodalomban olvasható.