hirdetés
2024. november. 05., kedd - Imre.
hirdetés
hirdetés

Interjú Zacher Gáborral: a függőség nem gyógyítható

Zacher Gábor toxikológus szerint a függőség nem gyógyítható, a cél az, hogy tartósan absztinens legyen valaki. „Van olyan heroinistánk, aki 8 éve tiszta, vagy olyan alkoholfüggőnk, aki évtizede egy kortyot sem iszik – vannak pozitív példák.”

Medizóna: Miért éppen a toxikológiát választotta?
Z. G.: Mert izgalmas, soha meg nem tanulható szakterület, mindennap újat kell nyújtani. Kétmillió anyag vesz körbe minket és ebből a kétmillió kémiai anyagból mindegyik mérgező lehet. Persze dózis teszi a mérget, de elméletileg mindegyik okozhat valamiféle elváltozást, és ez sokszor érdekes nyomozói munkát jelent. Amikor behoznak egy mérgezettet, azonnali döntéseket kell hozni: nincs könnyebb vagy nehezebb eset, a szakmánk arról szól, hogy azokból a jelekből, amiket látunk, a lehető leghamarabb rájönnünk, mi történhetett. Bizonyos gyógyszervegyület- típusok túladagolása jellegzetes elváltozásokat okoz, de még ezekben az egyértelműnek tűnő estekben sem könnyű azonnal rájönni, mi okozta a mérgezést. Persze, mi sem vagyunk tévedhetetlenek, bár a társadalom alapvetően ezt várja el tőlünk. Egy vízvezetékszerelő figyelmetlen munkájának legfeljebb egy csőtörés a következménye, mi viszont nem nyúlhatunk mellé.
Medizóna: Milyen a magyar a toxikológia helyzete?
Z.G.: Bár itthon nem túl sok lelkes ember foglalkozik klinikai toxikológiával, de semmivel sem rosszabbak a statisztikáink, mint egy német, belga vagy amerikai intézetnek. Dacára a meglehetősen mostoha körülményeinknek – s itt most az osztályomról beszélek –, a csapatom nagyon jó, semmilyen szégyellni valónk nincsen. Egyetlen komoly bajt érzek: az Alsó erdősor utcai épület, ahol most vagyunk, kiürülő félben van. Elköltözik innen szinte minden osztály, s ez komoly gond, mivel a toxikológiai esetek egy részének nagy a diagnosztikus igénye, s amikor a beteget különféle vizsgálatokra ide-oda kell szállítani, az már nem jó. Ám mivel sem a Péterffy Sándor utcában, sem a baleseti központban nem tudnak minket elhelyezni, így mi is keresgélünk, melyik intézmény fogadna be. Ma ez az osztály, a napi 25 fős akut betegforgalommal, 5 intenzív és 25 szubintenzív ággyal csak olyan klinikai környezetben képzelhető el, ahol egy helyen minden diagnosztikai eszköz, és egyéb lehetőség megtalálható: a fővárosban az Állami Egészségügy Központ ilyen. A honvédségen belül egyébként régebben működött toxikológia, de ez most hiányzik a profiljukból. Nagyon jó lenne - s talán van rá remény -, hogy csapatostól átkerülhessünk oda.
Medizóna: Öngyilkosok, drogosok, alkoholisták között dolgozik, erős fizikai és pszichés megterhelés alatt áll. Mennyire tudja a betegei problémáit a kórházban hagyni?
Z. G.: Szakmailag természetesen sokszor kórházon kívül is gondolkodom egy-egy eseten, de nem vagyok bűnevő, nem hurcolom a betegeim bűnét és nem is vezeklek értük. Amikor azt mondja valaki, hogy „Doktor úr, képzelje magát az én helyzetembe”, ezt én nem tudom megtenni, de nem is ez a dolgom. Nekem az a dolgom, hogy segítsek a gyógyulásában, ami persze nem csak az én feladatom, hanem a betegé is, akitől nem kezelési ötleteket várok, hanem együttműködést. Sok drog -, vagy alkoholfüggő csak kívülről várja a segítséget, és teljesen passzívan tűri, hogy hozzuk rendbe, aztán elmegy innen, és az első útja a kocsmába vagy anyagért vezet. Ha nincs meg benne a motiváció, amiért érdemes véget vetni az önpusztításnak, akkor nem fog sikerülni. Az - például - komoly ösztönzés lehet a leszokásra, ha valaki már elitta egy ház árát, tönkrement az egészsége, nem beszélnek vele a gyerekei, elhagyta a felesége: ilyenkor saját maga is rádöbbenhet, nem élhet így tovább. De még ilyen esetben sem veszem fel azonnal az osztályra az illetőt – bár megtehetném – hanem azt kérem, jöjjön vissza egy hét múlva. Ha megjelenik az adott időpontban, azt jelenti, valóban érzi a saját felelősségét is, s így már nagyobb az esélye, hogy kezelni lehessen. A függőség nem gyógyítható, a cél az, hogy tartósan absztinens legyen valaki. Van olyan heroinistánk, aki 8 éve tiszta, vagy olyan alkoholfüggőnk, aki évtizede egy kortyot sem iszik – vannak pozitív példák.

Medizóna: Miért éppen a toxikológiát választotta?

Z. G.: Mert izgalmas, soha meg nem tanulható szakterület, mindennap újat kell nyújtani. Kétmillió anyag vesz körbe minket és ebből a kétmillió kémiai anyagból mindegyik mérgező lehet. Persze dózis teszi a mérget, de elméletileg mindegyik okozhat valamiféle elváltozást, és ez sokszor érdekes nyomozói munkát jelent. Amikor behoznak egy mérgezettet, azonnali döntéseket kell hozni: nincs könnyebb vagy nehezebb eset, a szakmánk arról szól, hogy azokból a jelekből, amiket látunk, a lehető leghamarabb rájönnünk, mi történhetett. Bizonyos gyógyszervegyület-típusok túladagolása jellegzetes elváltozásokat okoz, de még ezekben az egyértelműnek tűnő esetekben sem könnyű azonnal rájönni, mi okozta a mérgezést. Persze, mi sem vagyunk tévedhetetlenek, bár a társadalom alapvetően ezt várja el tőlünk. Egy vízvezetékszerelő figyelmetlen munkájának legfeljebb egy csőtörés a következménye, mi viszont nem nyúlhatunk mellé.

Medizóna: Milyen a magyar toxikológia helyzete?

Z.G.: Bár itthon nem túl sok lelkes ember foglalkozik klinikai toxikológiával, de semmivel sem rosszabbak a statisztikáink, mint egy német, belga vagy amerikai intézetnek. Dacára a meglehetősen mostoha körülményeinknek – s itt most az osztályomról beszélek –, a csapatom nagyon jó, semmilyen szégyellni valónk nincsen. Egyetlen komoly bajt érzek: az Alsó erdősor utcai épület, ahol most vagyunk, kiürülőfélben van. Elköltözik innen szinte minden osztály, s ez komoly gond, mivel a toxikológiai esetek egy részének nagy a diagnosztikus igénye, s amikor a beteget különféle vizsgálatokra ide-oda kell szállítani, az már nem jó. Ám mivel sem a Péterffy Sándor utcában, sem a baleseti központban nem tudnak minket elhelyezni, így mi is keresgélünk, melyik intézmény fogadna be. Ma ez az osztály, a napi 25 fős akut betegforgalommal, 5 intenzív és 25 szubintenzív ággyal csak olyan klinikai környezetben képzelhető el, ahol egy helyen minden diagnosztikai eszköz, és egyéb lehetőség megtalálható: a fővárosban az Állami Egészségügy Központ ilyen. A honvédségen belül egyébként régebben működött toxikológia, de ez most hiányzik a profiljukból. Nagyon jó lenne – s talán van rá remény -, hogy csapatostól átkerülhessünk oda.

Medizóna: Öngyilkosok, drogosok, alkoholisták között dolgozik, erős fizikai és pszichés megterhelés alatt áll. Mennyire tudja a betegei problémáit a kórházban hagyni?

Z. G.: Szakmailag természetesen sokszor kórházon kívül is gondolkodom egy-egy eseten, de nem vagyok bűnevő, nem hurcolom a betegeim bűnét és nem is vezeklek értük. Amikor azt mondja valaki, hogy „Doktor úr, képzelje magát az én helyzetembe”, ezt én nem tudom megtenni, de nem is ez a dolgom. Nekem az a dolgom, hogy segítsek a gyógyulásában, ami persze nem csak az én feladatom, hanem a betegé is, akitől nem kezelési ötleteket várok, hanem együttműködést. Sok drog-, vagy alkoholfüggő csak kívülről várja a segítséget, és teljesen passzívan tűri, hogy hozzuk rendbe, aztán elmegy innen, és az első útja a kocsmába vagy anyagért vezet. Ha nincs meg benne a motiváció, amiért érdemes véget vetni az önpusztításnak, akkor nem fog sikerülni. Az – például – komoly ösztönzés lehet a leszokásra, ha valaki már elitta egy ház árát, tönkrement az egészsége, nem beszélnek vele a gyerekei, elhagyta a felesége: ilyenkor saját maga is rádöbbenhet, nem élhet így tovább. De még ilyen esetben sem veszem fel azonnal az osztályra az illetőt – bár megtehetném – hanem azt kérem, jöjjön vissza egy hét múlva. Ha megjelenik az adott időpontban, azt jelenti, valóban érzi a saját felelősségét is, s így már nagyobb az esélye, hogy kezelni lehessen. A függőség nem gyógyítható, a cél az, hogy tartósan absztinens legyen valaki. Van olyan heroinistánk, aki 8 éve tiszta, vagy olyan alkoholfüggőnk, aki évtizede egy kortyot sem iszik – vannak pozitív példák.

Hogyan lehet lépést tartani a szakterület fejlődésével?

– Nyilván folyamatosan tanulmányozni kell a szakirodalmat, hiszen sok új gyógyszer kerül forgalomba, aminek lehet mellékhatása, szövődménye, s lehetséges a túladagolása. Engem érdekelnek azok a mérgezéses esetek is, melyek nálunk nem fordulnak elő. Hogy példát is mondjak: Indiában és Ázsia egyéb területein a mérgezések és az elhalálozások több mint ötven százalékát növényvédő szerek okozzák, amíg nálunk a gyógyszerekkel elkövetett öngyilkosság a domináns. Sok érdekességet tartogat a toxikológia egyik része, a toxinológia, mely a méreggel ölő állatokkal foglalkozik. Ha úgy vesszük, mi itt, Közép-Európában el vagyunk kényeztetve, „csupán” két viperafaj jelent veszélyt, ellentétben Ausztráliával, Dél-Amerikával, Közép-Afrikával, ahol hemzsegnek a mérges pókok, skorpiók  – a tengeri „szörnyekről” nem is beszélve.

Emlékszik olyan esetre, amin nehezen tette túl magát?

– Mind a mai napig megráz az értelmetlen gyerekhalál. A többi eseten keresztüllépek. Azért persze vannak emlékezetes történetek, amelyek jól vagy rosszul végződtek, s amíg élek, nem fogom elfelejteni. De ezek közül egyiket sem tartanám olyan megrázónak, hogy hazafelé menet miatta elbambulnék az autómban és nekimennék az előttem haladónak. A kórházból kilépve igyekszem elfelejteni a benti eseményeket. Nem arról van szó, hogy bizonyos részletekkel otthon ne foglalkoznék. Ha szükségét érzem, forgatom a szakkönyveket és böngészem az internetet.

Úgy látom, ezer fokon izzik. Tud egyáltalán lazítani?

– Csak akkor, ha külföldön vagyok. Idehaza mindig be van kapcsolva a telefonom. Szeretem tudni, mi zajlik az osztályomon. Nálunk mindig nagy a forgalom, rengeteg a beteg. Én is rendszeresen ügyelek, szombaton és vasárnap is beugrom a kollégákhoz.

Nem szokott szabadságra menni?

– Dehogynem! Mivel szenvedélyes kerékpáros vagyok, néha „elcsípek” egy hétvégét, s amíg a gyerek az utolsó tanítási héten erdei iskolában lesz, a feleségemmel kettesben elmegyünk külföldre. S egész augusztusban szabadságon leszek… Függetlenül attól, hogy kinek mennyi szabadság jár, ragaszkodom hozzá, hogy minden kollégám egy teljes hónapig pihenhessen. Ezt azért tartom szükségesnek, mert mindannyian erős fizikai és pszichés megterhelés alatt állunk. Évente kilencezer beteg fordul meg nálunk. Legtöbbször öngyilkosokat és drogtúladagoltakat látunk el.

És mi a magyarázat arra, hogy megízlelte a politikát?

– Polgári családban nőttem fel, nem titkolom jobboldali beállítottságomat. A Fideszben politizáltam, helyi, illetve megyei önkormányzati képviselő voltam. Szerencsére rájöttem, hogy jobban járok, ha inkább a szakmámra összpontosítok. Ez persze nem jelenti azt, hogy véka alá rejtem a véleményemet. Az butaság lenne. Aki olyan sokat szerepel a nyilvánosság előtt, mint én, attól elvárható, hogy időnként a saját tevékenységétől teljesen eltérő ügyekben is megszólaljon. Hitelesen és felkészülten.

 

NÉVJEGY

Zacher Gábor 1986-ban végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán. Baleseti sebészként dolgozott a Honvéd Kórházban; jelenleg a Péterfy Sándor utcai Kórház és Baleseti Központ Klinikai Toxikológiai Osztályán osztályvezető főorvos. 

Tagja a Mentésügyi, Sürgősségi, Katasztrófaorvostani Szakmai Kollégiumnak, vezetőségi tagja a Sürgősségi Orvostani Társaságnak és a Magyar Toxikológus Társaságnak.

Klinikai toxikológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi Tudományegyetemen és a Pécsi Tudományegyetem Egészségügyi Centrumában.

2002 óta orvosi toxikológus igazságügyi szakértőként is dolgozik.

Máger Judit
a szerző cikkei

Borzák Tibor
a szerző cikkei

Olvasói vélemény: 0,0 / 10
Értékelés:
A cikk értékeléséhez, kérjük először jelentkezzen be!
hirdetés