Hospice helyett elfekvő

A Magyar Hospice-Palliatív Egyesület felmérése szerint tavaly összesen 243 hospice-palliatív (az életvégi ellátás szakszava) ágy állt rendelkezésre Magyarországon. Ezek nagy része kórházak külön intézményrészeként működik. 17 hospice ellátást nyújtó kórház van Magyarországon – mint például a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház Erzsébet Hospice Otthona, újabban a debreceni Kenézy Gyula Kórház, vagy a tüdőbetegeket kezelő Korányi Intézet Polcz Alaine Hospice Palliatív Osztálya. (Polcz Alaine író-pszichológus is egyike a rendszerváltás környékén elindult hospice mozgalom alapítóinak.) Ezen kívül otthonában is kaphat valaki hospice ellátást. Ezzel a céllal szám szerint 65, otthoni szolgálatot nyújtó csoport működik a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület információi szerint.

A felsorolt lehetőségek azonban még mindig nem fedik le a szolgáltatásra irányuló valós igényeket. Jelenleg  évente 130 ezer ember hal meg Magyarországon, ebből 33 ezren valamilyen rákbetegségben, közülük pedig mindössze körülbelül 9 ezer embert kísérnek hospice-ellátásban a halálba. Az ellátást nyújtó helyeken nagy a túljelentkezés.

A krónikus belgyógyászati osztályon, köznyelven az elfekvőn főképp az önellátásra nem képes, ápolásra szoruló idős embereket, esetleg más krónikus betegségekben szenvedőket ápolnak. Ezeken az osztályokon – ellentétben a hospice osztályokkal – nem végstádiumú betegek fekszenek.

A gyakorlatban azonban a hospice ellátásból kiszoruló, vagy a maximális ellátási időből kifutú haldokló betegek is sokszor ilyen osztályokra kerülnek. De előfordulnak olyan esetek is, amikor vannak ugyan kifejezetten hospice ágyak egy kórházban, azok azonban egyáltalán nem különülnek el a krónikus betegek ágyaitól.

A nő, aki neve megváltoztatását kérte, ezért a riportban Zsuzsának nevezik, sok éven keresztül dolgozott egy olyan kórházban, ahol egymás mellett, sokszor egy kórteremben feküdtek idős krónikus betegek és gyógyíthatatlan, végső stádiumban lévő rákbetegek.

Zsuzsa már néhány éve nem dolgozik a kórházban, és mint az Abcúgnak elmondta, voltak négy, két vagy egyágyas szobák az intézményben, saját fürdővel, erkéllyel, tévével, vagy ezek nélkül. A különböző nívójú szobáknak az ára is különbözött: az úgynevezett co-payment rendszerben az Országos Egészségpénztár által átvállalt alap ápolási költségek felett más-más napidíjat kellett fizetni a szobákért. Zsuzsa úgy emlékszik, egy közepes színvonalú: kétágyas, világos, saját fürdőszobával bíró szobáért naponta 4 ezer forintot kellett fizetni, a legdrágább, legkényelmesebb szobák pedig napi 6500 forintba kerültek néhány évvel ezelőtt.

Volt azonban több olyan kórterem is, ahová azok kerültek, akik nem tudtak vagy nem akartak semmiféle napidíjat fizetni az ápolási díjon felül. Az egyik ilyen egy 8 ágyas kórterem volt saját fürdőszoba nélkül, egy szem mosdókagylóval, ami már akkor is túlzsúfoltnak és elégtelenül felszereltnek számított. Ebben a kórteremben folyamatosan feküdtek hospice ellátásban lévő emberek. Emlékei szerint ők nagyon gyakran 30-40 éves betegek voltak, akik ellátásáért családtagjaik nem tudtak napidíjat fizetni.

Az életük derekán lévő gyógyíthatatlan rákbetegek számára súlyos pszichológiai terhet jelentett nap mint nap látni sokszor a kilencvenedik évüket már bőven maguk mögött tudó idős néniket-bácsikat. A “Miért nekem kell meghalni?” folyamatos érzése volt ez – mondta Zsuzsa.

Az osztályon az az osztályos orvos kezelte a hospice beteget, akinek a kórtermében az illető feküdt. A hospice team-nek volt ugyan egy orvos tagja, aki palliatív szakképesítéssel rendelkezett, de Zsuzsa szerint ő csak nagyon ritka esetekben foglalkozott közvetlenül a betegekkel – legfeljebb a hospice team tagjaival konzultált az állapotukról. Azért lenne fontos, hogy palliatív orvos foglalkozzon a végstádiumú beteggel, mert ez egész más szemléletmódot igényel, mint az orvoslás más területei. A hatékony fájdalomcsillapítás és az életminőség javítása kell, hogy felváltsák a gyógyítást, a terápiát a halál előtt.