Emlőrákos betegek terápiahűsége
Az emlőrákos betegek ötöde nem követi az előírt endokrin terápiát. Milyen tényezők jelzik előre leginkább az adherencia hiányát? Egy svéd vizsgálat eredményei felhívják a figyelmet arra, hogy mely betegcsoport igényel több információt a kezeléssel kapcsolatban.
Wahyu Wulaningsih vezető szerző és munkatársai a European Society for Medical Oncology (ESMO) szingapúri konferenciáján számoltak be eredményeikről, miszerint az emlőrákos betegek 20%-a idő előtt abbahagyja az előírt endokrin kezelést. Az 5500 nőbetegre kiterjedő vizsgálat megállapítása szerint a fiatalabbak és a diagnózis előtt hormonhelyettesítő kezelésben (hormone replacement therapy, HRT) részesülők esetében kisebb az adherencia esélye.
Mint Wulaningsih (University College London) kifejti, az adjuváns endokrin terápia megelőzi a tumorkiújulást, és 5–10%-kal növeli az abszolút túlélést az ösztrogénreceptor-pozitív (ER+) emlőrákos páciensek körében, különösen akkor, ha a betegek hosszú távon (5–10 év) alkalmazzák. Azonban a terápiát elkezdő betegek jelentős százaléka nem fejezi be a kezelést, és esetükben rosszabb lehet a túlélés. A kutatók ezért a célzott stratégiák kifejlesztése érdekében megvizsgálták, mi lehet az adherencia-hiány oka.
A vizsgálatba 5544 ER+ emlőrákos nőt vontak be, akik legalább egy receptet kaptak orvosuktól aromatáz-inhibitor vagy tamoxifen-kezelésre, továbbá akik esetében rendelkezésre állt legalább 5 éves utánkövetési adat. A betegek azonosítása a svéd populáció 60%-át lefedő három regionális regiszter (Uppsala-Örebro, Stockholm-Gotland, Northern Sweden) alapján történt. Az így nyert betegadatokat összekapcsolták a Svéd Nemzeti Regiszter azon adataival, amelyek információt szolgáltathattak az adherenciát befolyásoló faktorokról. Az adherenciát a kiváltott gyógyszermennyiség alapján becsülték meg – a beteg akkor számított nem együttműködőnek, ha 5 év alatt receptjei kevesebb, mint 80%-át váltotta ki.
A megfigyelt 5 év alatt a betegek 20%-a vált nem együttműködővé, aminek a legerősebb független prediktorai a fiatalabb életkor, a korábbi HRT-ben való részvétel, a családi állapot és a (munkahelyi alkalmazás típusa szerinti) szocioökonómiai státusz voltak.
Az 50 évesnél fiatalabb nők esetében 50%-kal nagyobb volt a non-adherencia esélye, mint az 50 és 65 éves kor közöttieknél; a nem együttműködő betegek 5%-a tartozott a fiatalabb korosztályba. Azok a nőbetegek, akik a diagnózis előtt hormonhelyettesítő kezelésben részesültek, 57%-kal nagyobb eséllyel váltak non-adherenssé, azokkal összehasonlítva, akik nem kaptak megelőzően HRT-t. A házasságban élőkkel összehasonlítva, a nem házas nők 33%-kal nagyobb eséllyel adták fel a terápiát, továbbá a fizikai munkát végzőkkel összehasonlítva a munkanélküli nők 60%-kal nagyobb valószínűséggel váltak non-adherenssé (a szellemi munkát végzők a fizikai munkát végzőkkel összehasonlítva minimálisan kisebb eséllyel váltak non-adherenssé).
A kutatók szerint minden valószínűség szerint a reproduktív korú nőbetegek azért hagyják abba az endokrin terápiát, mert félnek annak termékenységre gyakorolt negatív hatásától, vagyis azokat az emlőrákos betegeket, akik akarhatnak még gyermeket, jóval több információval kell ellátni a terápiás lehetőségekkel kapcsolatban. További kutatásokra van szükség annak megállapítása érdekében, hogy a korábban HRT-ben részesülők szervezetében alakul-e ki olyan biológiai változás, ami miatt fogékonyabbá válhatnak az endokrin kezelés mellékhatásaira. A személyre szabott kezelés – pl. a dózismódosítás – esetükben is elősegítheti a terápiahűséget, nyomatékosítja Wulaningsih, aki szerint a nem házasságban élők valószínűleg kevesebb szociális és érzelmi támogatást kapnak az endokrin terápia folytatásához, rájuk ezért kell az orvosaiknak jobban odafigyelniük.
