Egy fertőzött fizikus betegnaplója

„Időről-időre véres dolgokat köhögtem fel, sokszor voltam kába, és az átvirrasztott három éjszakán mindvégig négy gyermekem arca lebegett előttem, hogy haza kell mennem, fel kell őket nevelnem… A szervezetlenség és felkészületlenség miatt életem hajszálon múlott.” E sorok írója még mindig kórházban fekszik. Legeza Örs nincs ötven, alapbetegsége sincs. A Lendület- és Humboldt-díjas kutató, az MTA doktora nem azért írta meg történetét, hogy pánikot keltsen. Azért írta meg és bocsátotta a VálaszOnline rendelkezésére, mert életek múlhatnak ezen a tudáson. Hála, tisztelet, köszönet, elkeseredettség és döbbenet története egy még mindig pozitív koronavírusos tollából.

Negyvennyolc éves fizikus kutató vagyok. Nem szenvedek semmilyen krónikus betegségben. Heti háromszor leúszom 2000 métert gyorsban, heti kétszer judo és jiu-jitsu sportágakban edzek.

Március 15-én, vasárnap lettem lázas. Fájt a mellkasom és nehezen kaptam levegőt. Azonnal felhívtam az orvosi ügyeletet, említve azt is, hogy előző héten Ausztriában voltam szakmai konferencián. Később visszahívtak és mondták, ez nem a SARS-CoV-2 vírus, hanem valami más eredetű kórokozó, illetve Olaszország számít potenciális vírusforrásnak. Két nap után a tünetek elmúltak, a sport miatt a mellkasi fájdalmakat izomgörcsnek gondoltam, így az orvosi véleményt el is hittem. Két nappal később újra belázasodtam. Feszített a mellkasom légzéskor, hányingerem volt és nagyon furcsán fájt a fejem. Felhívtam a háziorvosomat, az őt helyettesítő kolléga felhívta a járványügyi centrumot, a Nemzeti Népegészségügyi Központot, és megrendelte a házi tesztelést is számomra. Annyit tudtak csak mondani a központból, hogy maradjak otthon két hétig. Nyilván enélkül is ezt tettem volna.

A hétvége nagyon rosszul telt, végig azzal kísérleteztem, hogy hogyan tudok hasi légzéssel úgy levegőt venni, hogy a mellkasom szinte ne is mozogjon. Szerencsére a különféle légzéstechnikákat megismertem a küzdősportban töltött 27 évem alatt. Hétfőn hívott a háziorvosom, hogy olvasta a feljegyzést rólam és érdeklődött, mi lett a teszt eredménye. Mondtam, hogy nálunk senki sem volt tesztelni, és továbbra sem érzem jól magam. Ismételten azonnal megrendelte a tesztet nekem és most már feleségemnek is, majd hasonlóan kedden is, többször is. Szerdán már jobban voltam, de kértem, valaki vizsgáljon meg. Sajnos senki sem vállalt vizsgálatot, mert a háziorvosi rendszerben nem voltak megfelelő védőfelszerelések, az Országos Mentőszolgálat munkatársai pedig azt mondták, nem tudnak kimenni és tesztelni védőfelszerelés hiányában. Végül pénteken, azaz egy héttel később jött egy kedves úr apásszüléses védőrongyban – majdnem hasra esett benne, úgy lógott rajta.

A mintavételnél a kémcsöveket nekem kellett fognom, mert tartókat sem kaptak. Sajnos feleségemet és gyermekeimet kérésem ellenére sem tesztelték le. Szombatra kiderült, hogy pozitív a tesztem – ezt is csak háziorvosomtól tudtam meg –, bár szerda óta se lázam, se légzési nehézségem nem volt már.

Vasárnap reggelre nagyon enyhe hőemelkedésem lett és éjfélkor azzal csuktam le a laptopom, hogy reggel innen folytatom a munkát. Három órával később az egész jobb oldalamat átjáró, olyan fájdalomra ébredtem, amilyet még soha nem éreztem, pedig a küzdősportban hozzászoktam komoly fájdalmakhoz. Hajnalig szinte csak ülve tudtam levegőt venni a bal tüdőmbe. Reggel hívtam a háziorvosomat, aki azonnal kihívta a mentőket és a Szent László Kórházba vittek vizsgálatra. Nagyon gyorsan megvizsgáltak, mindenki azonnal segített, de végül is hazaküldtek a kis bőröndömmel együtt, annak ellenére, hogy a teljes jobb oldalam nagyon fájt. Az egész éjszakát átvirrasztottam ülve – csak úgy tudtam levegőt venni a pokoli erős fájdalmak miatt.

Másnap nagyon sok segítséget kaptam Lendület-díjas kutatótársaimtól és barátaimtól, így beszélhettem aneszteziológussal, intenzíves orvosokkal, virológussal, infektológussal, illetve időközben elkészült a radiológiai szakvélemény is, ami kezdődő tüdőgyulladásról írt, de engem erről senki sem értesített. Hála Istennek, a konzultációk eredményeképpen, és mivel este és reggel már volt véres köpetem is, a háziorvosom elintézte, hogy fogadjanak ismét a Szent László Kórházban, ahová feleségem vitt el. Úgy éreztem, bolondot csinálok magamból, hogy megint bejöttem.

Ekkorra azonban már az oxigénszaturáció is alacsonyabb volt, felvettek az osztályra és folyamatos oxigénadagolást kaptam. Másnap már szinte beszélni se tudtam, a röntgen szörnyű képet mutatott, kétoldali, nagyon súlyos tüdőgyulladásom lett, maximális fokozaton kaptam az oxigént és az orvosok mindent megtettek, hogy megállítsák állapotom romlását. Mivel a koronavírusnak jelenleg nem ismert egyértelműen hatásos ellenszere, ezért nagyon sokféle gyógyszert kaptam, egyfajta kísérleti nyúl lettem.

Időről-időre véres dolgokat köhögtem fel, sokszor voltam kába, és az átvirrasztott három éjszakán mindvégig négy gyermekem arca lebegett előttem, hogy haza kell mennem, fel kell őket nevelnem. Küzdöttem, ahogy tudtam, nehogy lélegeztetőgépre kerüljek. A pénteki röntgen semmilyen javulást nem mutatott, a laboreredményektől pedig még az orvosok is megijedtek – ezt utólag tudtam meg –, én pedig a nagy erőlködésben teljesen kimerültem. Az úgynevezett C-reaktív protein (CRP) értékem, amely a gyulladás általános szintjét jelzi, 200 volt (10 fölötti értékek már egyértelműen jelzik a szervezetben kialakult fertőzés vagy más kóros állapot jelenlétét).

Szintén utólag tudtam meg, hogy közel kerültem az úgynevezett „citokin viharhoz”, ami a COVID-19 egyik legveszélyesebb mellékhatása és nagyban hozzájárul a magas mortalitási rátához.

Hétvégén jött a nagy fordulat, hála az orvosok bölcsességének: egy gyógyszerváltás és/vagy a sok ima hatására hétfőre javult az állapotom, a CRP értékem pedig 100-ra csökkent, de orvosi szempontból továbbra sem tudni biztosan, melyik terápiára reagált jól a szervezetem. Ekkorra már a hátamra is rá tudtam feküdni egy kicsit és többször aludtam több órát.