Bodoky György múlandóságról, hospice-ról, tabudöntögetésről

Még csak premier előtti vetítéseken megy a Nem halok meg, de máris nagy a visszhangja. Egyrészt döbbenetes a történet, másrészt kiderül a filmből, hogy a Szent László Kórház onkológiai osztályán van egy komoly kortárs képgyűjtemény.

Az onkológiai ellátás óhatatlanul hosszabb időt vesz igénybe, és meggyőződésem, hogy a beteget körülvevő miliő alapvetően meghatározza a gyógyulási készségét és a mindennapi közérzetét is. Úgy gondolom, egy onkológiai osztálynak törekedni kell arra, hogy a gyógyító környezet minőségi legyen. Ezért alakítottuk ki kórházunkban az Esterházy Péter emlékparkot, ahol jó érzés látni, ahogy a betegeink infúziós állványokkal üldögélnek a padokon, és hallgatják a madárcsicsergést. A gyógyulást szolgálják azok a kis koncertek is, amelyeket a parkban adunk önkéntes zenészek közreműködésével. És ugyancsak a betegek jóllétéért hoztuk létre azt a kortárs képzőművészek alkotásaiból álló képgyűjteményt, amely az onkológiai osztály folyosóinak, kórtermeinek és kezelőinek falait díszíti. Először csak pár képet hoztam be az osztályra, majd elsősorban a betegeken és hozzátartozói­kon keresztül, így Esterházy Péter özvegyének is köszönhetően, egyre több kép érkezett az alkotóktól adományként. Közel kétszáz neves kortárs festőművésznek van már kint képe az osztályunkon, és a gyűjtemény folyamatosan bővül. Rendkívülinek tartom, hogy a magyar képzőművészek, hallva, hogy hová kerülhetnek a műveik, ilyen nagylelkű felajánlásokat tesznek. Évente hetvenezren fordulnak meg az osztályunkon, s így elmondható, hogy kortárs magyar képek tekintetében ez az ország leglátogatottabb galériája.

Einspach Gábor ennek a gyűjteménynek a kurátora, az ő hasnyálmirigyrákkal való megküzdéséről szól a Nem halok meg, mely filmben ön kiemelt „szerepet” kapott a főhős kezelőorvosaként. Nem volt kérdés, hogy elvállalja?

Több szempontból is nehéz döntés volt, amikor a film ötletével megkerestek az alkotók, illetve maga a beteg. Ismerve ugyanis ezt a betegséget és annak kimenetelét, mindenképpen megfontolás tárgyává kellett tennem, hogy a beteg számára mennyire lesz könnyű ezt a forgatást végigcsinálni. Ugyanakkor számomra mindent felülírt, hogy úgy gondolom, a daganatos betegségek ma Magyarországon súlyos tabunak számítanak, ami egyrészt nagyon egészségtelen arcát mutatja a társadalomnak, másrészt ez a megbélyegzés a daganatos betegek életét, amely egyébként is nehéz, csak tovább nehezíti. Sok esetben rejtőzködniük kell a betegségük miatt, de gyakori, hogy maguk sem tudják felvállalni az állapotukat. Márpedig meggyőződésem, hogy ennek a betegségnek a legyőzésében az őszinteség, a nyitottság, az önmagunkért való kiállás döntő fontosságú. Amiért végül igent mondtam a filmre, az elsősorban ezért volt: bíztam benne, hogy segíthet ennek a tabunak a felszámolásában.

A filmben elhangzik, hogy ennél a típusú daganatnál 5 százalék a gyógyulási esély. Egy ilyen lehetséges forgatókönyvvel senkinek sem lehetett könnyű szembenézni.

Kockázatos volt, de nagy öröm számomra, hogy ez a film egy gyógyulás történetét mutatja be. A daganatos betegség kétirányú. Nyilván az a legjobb, ha egy beteget meg tudunk gyógyítani, és vissza tudjuk irányítani az egészségesek társadalmába, de ugyanilyen feladat, hogy ha a gyógyítás nem lehetséges, akkor olyan minőségi úton kísérjük végig, amely egészen más, mint az orvosi segítség nélküli halálhoz vezető út. A munkánk nemcsak akkor teljes, ha egy beteget meggyógyítunk, hanem akkor is, ha a hos­pice ellátásban meg tudjuk könnyíteni az élete végét. Talán furcsán hangozhat, de egy daganatos betegség sok mindent ad is az embernek, s még ha végzetes is, gazdagítani tudja az életet. Ha a beteg időt kap, esélye lehet, hogy tud dolgokat korrigálni, emberi kapcsolatokat helyrehozni.

A teljes interjút a Magyar Narancs című lapban olvashatja.