Nagy tettek az apró szívekért
Prodán Zsolt, a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet szívsebész-főorvosa harminc éve ad reményt a veleszületett szívhibával küzdő gyerekeknek és családjuknak. A kronika.hu interjúja.
(...) Nemcsak óriási, hanem gyönyörű élményként aposztrofálta a műtéti helyzeteket az önről készült, Tiszta mozdulatok című dokumentumfilmben. Hogyan lehet szép egy kisgyermek operációja?
Szakmai szemmel. Amíg nem létezett Magyarországon gyermekszívsebészet, a kis betegek fulladással, kínok között haltak meg. Ma már ezen nemcsak tudunk segíteni, hanem az esetek kilencven százalékában egészséges gyermeket küldhetünk haza, aki ugyanannyit fog élni, mint a kortársai. Engem ez gyönyörködtet, főleg, ha azt nézzük, hogy az újszülöttek egy százaléka valamilyen rendellenességgel születik. A munkánk a ritmuszavar gyógyításától a műszívkezelésen át a szívtranszplantációig terjed, és kiegészül egy, a világban dühöngő, a szívizomzatot is érintő fertőzés következményeinek orvoslásával. Sok dolgunk van, ezért mára szinte kinőttük az intézetet. Mégis úgy érzem, ezt a kihívásokkal teli szakmát a sikeressége miatt élmény művelni: százból kilencvenhét műtétünk eredményes.
Mi az első lépés egy krízishelyzetben lévő család érkezésekor? Nyilván ők is ismerik az említett sikerrátát, de ilyenkor az a bizonyos három százalék ijesztően nagy arány lehet.
Valóban kríziskezelésről van szó, mert amikor a családok értesülnek egy veleszületett szívhibáról, még nem tudják, hogy a rendellenességnek három szintje van: nagyon egyszerű, közepesen bonyolult és nagyon bonyolult eset. És igen, ott van százból három fájdalmas eset, ahol egyelőre nem tudunk mit tenni, de keményen dolgozunk azon, hogy ez is megváltozzon. Elsősorban meg kell nyerni a szülőket. Ennek az alapja a tájékoztatás és a megfelelő környezet kialakítása. Sokat beszélgetünk velük, van egy kiskönyvünk, amely minden lényeges információt tartalmaz, illetve lehetőséget adunk arra, hogy szülő és gyermeke együtt legyen a kórteremben a folyamat alatt. Ez harminc évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, pedig hatalmas jelentősége van. (...)
Mennyire tudja függetleníteni magától ezeket az élményeket? A gyermeki mosoly, tekintet, de leginkább a fájdalmukon való segíteni akarás már önmagában is bevonódást jelent.
Kétségtelenül meg kell őrizni egy bizonyos fajta tudományos objektivitást, de az elfogódottság természetesen állandó tényező. Ezen a bonyolult területen mindig igyekszem úgy dolgozni, hogy ne kelljen felesleges köröket tennem, mivel az mindenkinek megterhelő. Az egyetem után Franciaországban találkoztam egy nagyon kedves professzorral, aki azt mondta, annál a műtétnél, amely már eleve komplikáltnak tűnik, valami gond lehet, mert mindig az egyszerűségre kell törekedni. Persze a gyermekszívsebészetnek vannak nehézségei, főleg lelki síkon. Sokan magukra maradnak ebben a helyzetben.
Ezt hogy érti?
Úgy, hogy a huszonegyedik században a házasság sajnos nem atombiztos intézmény. Találkoztam nagyon gazdag vállalkozóval, aki amikor látta, hogy a gyerekének egyébként csak közepes mértékű szívhibája van, azonnal úgy gondolta, hogy az ő tökéletesség iránti igényébe ez nem fér bele. Az ilyen esetek miatt is tartottam fontosnak az állandó pszichológusi jelenlétet. A jelenlegi, kiváló szakemberünk egyébként úgy került hozzánk, hogy amikor felvilágosítottam a lányára váró műtétről, meglepődtem, milyen profin kezeli a helyzetet. Kiderült, hogy sportpszichológus, és szívesen segítené a munkánkat.
Figyelve a gyerekekhez és a szülőkhöz való viszonyát, ezt a szerepet egy kicsit ön is gyakorolja. Egy kedves szó a folyosón, érdeklődés a liftben és persze humor, ha a helyzet megkívánja. Mennyire folyik egybe a szakmai és a magánéleti énje?
Olyan területre kerültem, amelyik a képességeimmel és a hibáimmal együtt is megengedi, hogy hasznosan, sikerrel munkálkodjak benne. Egyébként nem terveztem, hogy gyermekszívsebész leszek, de szerencsére annak idején egy barátom sokkal jobban ismert engem, mint én magamat, és átadta nekem az állásajánlatot. Így ő ma már a Semmelweis Egyetem koraszülöttosztályát vezeti, én pedig hálás vagyok neki, hogy olyan munkám lehet, amelyet mindennap örömmel végzek. Pont azért nehéz elkülöníteni a két szerepet, mert a helyemen vagyok.
