Vigyázó szemünket az egészségügyre vessük!
Lassan telt meg a Parlament előtti terület a napfényes szombat délutánon, de a nőttön- növekvő tömeg végül betöltötte a térre vezető utcákat is. Hogy végül több ezren demonstrálták személyes jelenlétükkel a Magyar Orvosi Kamara felhívására, hogy jobb egészségügyet akarnak, az bizonyos, de voltak, akik 10-12 ezer főre becsülték a morajló sokaságot. Ők azzal az üzenettel térhettek haza: „folytatjuk”.
A nők viszik a hátukon az egészségügyet, hiszen az ápolók többsége nő – hála érte. Ezzel a mondattal nyitotta meg a MOK nőnapra eső demonstrációját az esemény moderátoraként Svéd Tamás, a szervezet főtitkára, hangsúlyozva azt is, hogy nincs jobb vagy baloldali gyógyítás, az egészségügy össztársadalmi érdek, ezért szükséges, hogy elegendő pénz, erő és akarat jusson annak megőrzésére és ciklusokon átívelő reformjára. Ugyancsak ő olvasta fel Gálvölgyi János levelét, amelyben a színművész – két évvel korábbi, nagy sajtóvisszhangot kiváltó ügyére visszautalva – azt hangsúlyozta, hogy bár késett a mentő, de a túlterhelt orvosok és ápolók fantasztikusan teljesítettek.
Remélem, nem úgy értették, hogy „tök mindegy, ki vagy, egyformán meg fogsz dögleni” – fogalmazott a levélben Gálvölgyi Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvívőjének szavaira utalva, aki 2023-ban azt mondta, az ellátás sorrendjét nem a sérültek társadalmi helyzete vagy ismertsége, hanem az állapotuk súlyossága határozza meg.
Rosszabbak a magyarok gyógyulási esélyei – szögezte le a következőként mikrofonhoz lépő Soós Adrianna. A Független Egészségügyi Szakszervezet (FESZ) elnöke mindennek hátterében a szakdolgozók túlterheltségét láttatta, akik heti 72 órát töltenek a munkahelyükön, sokan akár 270 órát is dolgoznak egy hónapban nettó 350 ezer forintért úgy, hogy a többletmunkáért sokszor a pótlékokat sem kapják meg. Szakdolgozói életpályamodell, valamint olyan átfogó stratégiák kidolgozását sürgette, amelyek nyomán többen választják az ápolói hivatást, kitartanak a betegágyak mellett, illetve hazatérnek külföldről.
Drága az életünk, szeretnénk, ha tovább tartana – fogalmazott a szakszervezeti vezető, hozzátéve, hogy a magyar kormány már most is az európai uniós átlag felét költi a magyar emberek egészségügyi ellátására, és idén még kevesebbet fordítanak erre. „Nem akarjuk, hogy évente egy városnyi embert veszítsünk el azért, mert nem kapnak megfelelő ellátást” – zárta Soós Adrianna.
El kell jönnünk, ha hívnak a drága orvosok
„Az egészségügy nem az orvosoké és nem az ápolóké, hanem a miénk, akik minden nap fizetünk érte” – ezt a mondatot már Sodró Eliza színművész idézte annak a 43 éves nőnek a leveléből, amelyet a MOK-nak címzett, saját, az ellátás során szerzett tapasztalatait megosztva. Mint fogalmazott: a szolgáltatás színvonala éppen olyan, amilyet mi megkövetelünk és kiharcolunk.
Én orvos vagyok és végtelenül hálás ezekért a sorokért – mondta Svéd Tamás, mielőtt színpadra szólította Gryllus Dorka színművészt, aki azt mondta:
Ha hívnak ezek a drága orvosok, el kell jönnöm, mert ők is mindig eljöttek, amikor én hívtam őket. Mellettem voltak, biztattak, bátorítottak, fogták a kezemet életem legnehezebb pillanataiban, amikor a fiaim születtek, vagy amikor a nagyapám meghalt. El kellett jönnöm, hogy mindezt megköszönjem.
Soha nem tudhatjuk, hogy mikor leszünk újra páciensek, ezért nem mindegy, milyen állapotban van az egészségügy – tette hozzá, és felszólalását Dobrai Sarolta író korábbi soraival zárta, aki a János kórház gyermektraumatológiáján szerzett keserű tapasztalatairól írt.
Az egészségügyi dolgozó nem nemzeti erőforrás
Nem fehér köpenybe bújtatott adminisztrátorokra és válságmenedzserekre van szükség, hanem gyógyítókra – szögezte le beszédében Srádi Péter, a rendezvény társszervezője, a Magyar Orvosok Szakszervezetének (MOSZ) elnöke. – Az egészségügyi dolgozó nem „nemzeti erőforrás”, hanem ember, akit ha fenyegetéssel, büntetéssel, vezényléssel korlátoznak szabadságjogaiban, nem tudja úgy ellátni a pácienseket, ahogyan az szükséges. A vészjósló és kiszámíthatatlan rendszerből a magánellátásba és külföldre menekülnek az orvosok.
A magyar egészségügy olyan, „mint a spirálzuhanásba kezdett repülő”, naponta kell szembenézni azzal, hogy alapvető eszközök hiányoznak, és kritikus az ápolói létszám. Évtizedek múltak el szemléletváltás nélkül, és mindeközben bárhogyan is alakult az ország gazdasági helyzete, az egészségügy egyre csak lemaradt. Ma már 720 ezer forinttal jut kevesebb egy magyar ember egészségére évente, mint más uniós átlagpolgáréra. Pedig az ellátórendszerre fordított kiadás nem luxusköltés, hanem befektetés a jövőbe annak érdekében, hogy egészséges legyen a felnövekvő nemzedék, ami mellett sokáig ott lehetnek a nagyszülők.
A gyermekek az áldozatok
Az egészségügyben mi vagyunk a járulékos veszteség, a gyermekeink pedig az áldozatok – ezekkel a szavakkal nyitotta hozzászólását Tapasztó Orsolya mentálhigiénés szakember, blogger, azt követően hogy egy perces néma csend ült a térre, amikor az összegyűltek a koronavírus-járvány áldozataira emlékeztek és kifejezték együttérzésüket családtagjakkal.
Nemcsak az a baj, hogy százezer gyermeknek nincs háziorvosa, de egészségtan oktatás híján alig vannak ismereteik az alapvető biológiai funkciókról, ahogyan a szüleiknek is. Minden negyedik gyermek túlsúlyos, már tinédzser korban megjeleni a magas vérnyomás, a serdülők 20 százalékának pedig már szuvasak fogai – sorolta, hozzátéve, hogy nem a gyermek választja, hogy hová szülessen, ám a rendszer felelőssége (lenne), hogy vigyázzon rájuk.
De nem csak a fizikai károsodások egyre gyakoribbak, mentálhigiénés stratégia híján a felnövekvő nemzedék nem tanulja meg azt sem, hogyan óvja lelki egészségét, ami szorongásos zavarokhoz, és végül akár öngyilkossághoz vezethet, ami a második leggyakoribb halálok a serdülők körében – hívta fel a figyelmet a szakember.
Jöhetnek a politikusok!
Mégiscsak van szolidaritás ebben az országban! – mondta a teret betöltő tömeg láttán a színpadra lépő Hábetler András háziorvos, aki némi operaénekesi kitérő után kezdett újra praktizálni, és úgy fogalmazott, katartikus tapasztalatokat szerzett képzési ideje alatt.
Aki betegként bekerül az ellátórendszerbe, emberi méltóságát is elveszíti, ami elfogadhatatlan – állapította meg, miután elmesélte, miként vészelte át a veserákot, egyúttal szembesülve azzal, hogy csupán orvosként szerzett ismeretségi körének köszönhette, hogy végül az ország legjobb specialistája operálta és mentette meg.
Szorult helyzetükben az emberek jámboran tűrik a több órás várakozást, miközben az ellátók a 12 órás műszakban kimerülésig hajszolják magukat – idézte fel a sürgősségi betegellátó osztályon szerzett tapasztalatait.
A politikus csak egyetlen éjszakára éljék át mindezt, azután biztosan nem lenne más prioritás a költségvetésben, csak az egészségügy – jelentette ki, hozzátéve, a hogy a betegek és az őket ellátó egészségügyiek egy csónakban eveznek: „rajtunk múlik, hogy az ladik vagy luxusjacht lesz-e”, mert tudatosítani kell a kormányban, hogy kötelessége és kötelezettsége, hogy az egészségügyre költsön többet, ne repülőtérre és stadionokra.
Magyarország kormánya folyamatos harcban és háborúban áll, ahogyan mi is az egészségügyben, csak az ő fogalmaik szerint ez egy lúzer küzdelem, mert mi nem mérlegeljük, hogy mennyire erős az ellenfél: a végén mindig a halál győz. De mi nem tesszük le a fegyvert! Arra szólítom fel a politikusokat, hogy álljanak mellénk ebben a harcban a magas vérnyomás, az elhízás, az infarktus és a tumorok ellen! És akkor talán sikerülni fog – zárta Hábetler András.
A bizonytalanság a közös valóság
Örülünk, hogy megmaradtál, az lenne a cél, hogy mindenki megmaradjon – jegyezte meg Svéd Tamás, mielőtt felkonferálta a demonstráció utolsó felszólalóját, Álmos Pétert, a MOK elnökét úgy is, mint az 1001 orvos hálapénz nélkül (egykori) Facebook-csoport alapítóját.
Az egészség nem kiváltság, hanem alapjog, de elveszett a bizalom abban, hogy elérhető lesz a megfelelő ellátás, amikor szükség lesz rá. Azonban ezt a kiszolgáltatottságot az orvosok és az ápolók maguk is átélik, így a bizonytalanság lett a mi közös valóságunk – fogalmazott felvezetőjében az elnök, aki arról beszélt, hogy 20. századi forrásokkal és infrastruktúrával nem érhető el a gyógyításban az a színvonal, amit a mára high tech-é vált egészségügy biztosítani tud.
Az ágazat évtizedek óta tartó elhanyagolása az orvos-beteg viszonyra is rányomta a bélyegét. A hajszolt, kimerült, munkájukat ellátni nem képes egészségügyiek sokszor rosszul kommunikálnak a páciensekkel – ismerte el az elnök, elnézést kérve azoktól, „akik rossz szavakat kaptak”, hiszen az orvosoknak saját magatartásukkal is reményt kell nyújtaniuk.
A hivatás és a betegek érdeke veszélyen van, mert a politika olyan, a szakma számára kiemelt fontosságú kérdéseket volt állami felügyelet alá, mint a szakmai protokollok kidolgozása, vagy az etikai rendszer felügyelete. Utóbbival totális amnesztiát hirdetett azok számára, akik méltatlanok az orvosi hivatás gyakorlására. Emellett titokban maradnak olyan fontos adatok is, amelyek megmutatnák az ellátás minőségét.
Álmos Péter szerint annak érdekében, hogy mindez megváltozzon, az alábbiakra van szükség:
- szakmai munka – a MOK összehívja az egészségügyi kerekasztalt, ahol a szakmai szervezetek átlátható, nem titkosított szakmai tervet hozhatnak létre az ágazat átalakítására;
- pénz – azonnali forrásokat követelnek az ügyeletekre, hogy ne ott szűnjön meg az ellátást, ahol nincsen orvos, hanem ott, ahol arra valóban nincs szükség;
- még egyszer pénz – a kormány növelje évente 500 milliárd forinttal az egészségügy részesedését a költségvetésből, így emelve az ellátás színvonalát;
- számonkérés – a társadalomban tudatosítani kell, hogy az egészségük többet érdemel, és ezt számon is kell kérniük a mindenkori döntéshozókon.
Ha azzal találkoznak, hogy valaki azt mondja, „ez politizálás”, tudják, hogy annak csak az a célja, hogy elvegye az emberektől a beleszólás jogát a saját egészségük és életük alakításába. Ne hagyják ezt – szólított fel az elnök, aki arra kérte a jelenlévőket, hogy álljanak a kamara mellé, és tartsák vigyázó szemünket az egészségügyön, „hogy a jövő generációinak ne kelljen utcára menniük egy alapjogért.”
Az út és küzdelem még egészen biztosan sokáig tart majd, de kövessenek és segítsenek minket, mert a cél közös – ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára a több ezer résztvevőt Svéd Tamás, aki végül azt ígérte a színpadról:
„Folytatjuk!”
