Üzleti alapon: adok-kapok

Középtávon hatalmas lehetőségeket biztosít a hazai iparnak is az a piaci rés, amely az innovatív gyártókat sújtó lejáró szabadalmak nyomán jött létre – véli Jászkuti Bertalan. A Deloitte Magyarország regionális vállalatfinanszírozási üzletágának élettudományokra és egészségügyre szakosodott igazgatója a világgazdasági válság egészségügyi hatásairól is beszélt.
– Hogyan érinti a gazdasági krízis az egészségügyi szektort?
–  Az egészségügynek mint iparágnak az egészség a „terméke”, márpedig a világon mindenütt arra törekszenek az emberek, hogy minél tovább és minél teljesebb életet éljenek. Az életkor általános kitolódása miatt fokozott kereslet mutatkozik az egészségügyi szolgáltatások iránt. Ezért az egészségügy alapjait kevésbé rázzák meg a gazdasági ciklusok. Az EuroAstra nemrégiben megjelent felmérése szerint a megkérdezetteknek csak mintegy 15 százaléka jelezte, hogy szükség esetén az egészségügyi kiadásokból fogna vissza, ezzel szemben a válaszadók 30–60 százaléka más területeken (például háztartási eszközökön, ruházaton) spórolna. Hiába kell egyre többet költeni a gyógyításra és a megelőzésre, a kereslet arányosan nem csökken. Ez természetesen nem csekély terhet ró az államra, az egészségbiztosítókra és a páciensekre. Akiket az ellátási felelősség „terhel”, arra törekednek, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat minél hatékonyabban használják fel.
– Ám ehhez megfelelő gyógyszerekre, korszerű technikai eszközökre és színvonalas szolgáltatásokra van szükség, vagyis folyamatos az igény az innovációra.
– A finanszírozók ezért lehetővé teszik a magáncégek számára, hogy részt vegyenek az ellátásban, ennek fejében pedig előrelépéseket várnak el olyan területeken, mint például a gyógyszerek és segédeszközök gyártása, illetve a betegek ellátása. Az egészségügyben nem újkeletű jelenség a privát és az állami szférának ez az együttműködése; a gazdasági válságok éppen a további hatékonyságnövelés igényét erősítik fel.  A kérdés inkább az, hogy miként képesek az egészségügyi szabályozó rendszerek a finanszírozás struktúrájának és prioritásainak állandó újragondolásával elérni, hogy kizárólag a valóban megfelelő színvonalú ellátás kapjon támogatást. Rövid távon természetesen elképzelhető, hogy egyes államok pénzt vonnak ki az egészségügyből, de ez csak átmeneti megoldás lehet.
– Ahogy a világon mindenütt, Magyarországon is megpróbáljuk racionalizálni ellátórendszerünket – több-kevesebb sikerrel.
– A fejlett országokban sokkal előbb kezdtek el ezzel a problémával foglalkozni, mint nálunk. Itt annyival rosszabb a helyzet, hogy a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokat egyszerre kellene a meglévő, örökölt, sok szempontból nem kielégítő infrastruktúrára, illetve a világban megjelenő újabb és újabb fejlesztésekre (termékek, megelőző technológiák) költeni. Ne ringassuk magunkat illúziókba, ne számítsunk például a hálapénz eltűnésére addig, amíg nem tudjuk európai szinten megfizetni az ágazat dolgozóit. De ne várjuk azt sem, hogy az állam a jelenlegi infrastruktúrát európai szinten finanszírozza, és még a betegek folyamatos innováció iránti igényét is ki tudja elégíteni. Ha azt akarjuk, hogy jobban működő, a betegek és az adófizetők tényleges érdekeit szem előtt tartó rendszer jöjjön létre, kompromisszumot kell kötni.
– Mekkora terhet ró a válság a társadalombiztosítási rendszerekre? Azt gondolná az ember, hogy például az Egyesült Államokra jellemző magánbiztosítás komolyabb gondokkal küzd, mint a többségében állami finanszírozásúak.
– Az Egyesült Államokban éppen azt látjuk, hogy a nagyarányú gazdasági visszaesés ellenére az ott valóban kisebb szerepet játszó szövetségi (állami) egészségbiztosítás további szélesítését tervezik annak érdekében, hogy a társadalom nagyobb szelete rendelkezzen biztosítással. Önmagában az államok, ezen keresztül pedig az adófizetők vállára nehezedő finanszírozási teherre nem adható automatikusan az a válasz, hogy a többletkiadásokat a magánszféra vállalja magára. Máig vita tárgya sok helyen, hogy a magántőke beengedhető-e az egészségügy finanszírozásába. Tény, hogy a magán- és a közszféra számos területen szövetséget tudott kötni egymással az egészségügyi ellátás javításáért, ám ez elsősorban az ágazat gyógyító és megelőző szegmenseire igaz: a gyógyszeriparra, a járó- és fekvőbeteg-ellátásra, az egészségügyi szolgáltatásokra. Ezeken a területeken az elmúlt években már Kelet-Európában és Magyarországon is jelentős szerepet kapott a magántőke. Az egészségügy finanszírozását azonban el kell választani ettől. Itt ugyanis azt kell biztosítani, hogy a rendelkezésre álló pénzösszegeket a lehető leghatékonyabban használják fel a társadalom egésze szempontjából. Az igazi kérdés az: eldöntheti-e a magántőke, hogy mire költenek, vagy csak a szavazók által felhatalmazott kormányzatok hivatottak erre. E tekintetben még nem jött létre olyan rendszer, amely egyértelműen, kimutathatóan összehangolta volna a magánszféra és a társadalom érdekeit.
– A magán- és a közszféra egyik legjelentősebb és legsikeresebb együttműködése a gyógyszeriparban tapasztalható. A szegmens azonban mintha kettős nyomás alatt lenne: az innovatív gyógyszerek előállítása drága, miközben a szabadalmak mind rövidebb ideig védik az új termékeket, fokozatosan törnek előre a generikus vállalatok. – A 600-700 milliárd dollár összértékű globális gyógyszeriparra óriási nyomás nehezedik. Bár fő vásárlóik, a kormányok hatalmas összegeket költenek gyógyszerekre, a gazdasági válság, a szigorodó gyógyszerbiztonsági előírások és
a növekvő fogyasztói elvárások miatt alaposabban megnézik, hogy mit támogatnak. Részben emiatt is átalakulóban van a tradicionális, a kutatás-fejlesztésre építő modell az iparágban: az új szabadalmak száma csökken, miközben a régiek közül sok a közeljövőben lejár, és az innovatív gyártók ezeket nem képesek a korábbi ütemben pótolni.
– Mekkora bevételkiesést jelent ez?
– A következő öt évben soha nem látott mennyiségű szabadalom jár le: a teljes gyógyszeriparon belül összesen 120 milliárd dollárt meghaladó forgalmú gyógyszereké. Olyan megagyógyszerek, úgynevezett blockbusterek védettsége szűnik meg, mint az egyik legnagyobb gyógyszergyár lipidszintcsökkentő gyógyszeréé, amely önmagában 12 milliárd dollár bevételt hoz. Ráadásul a recesszió miatt az innovatív gyártóknak arra kell számítaniuk, hogy az Egyesült Államokban az FDA egyre szigorúbban, növekvő elutasítási aránnyal kezeli az elé vitt szabadalmakat. Emiatt tetemes lesz az originális gyártók árbevétel-vesztesége, így költségcsökkentésre kényszerülnek, más módon kell termékeiket piacra dobni.
– Hogyan változhat az értékesítési stratégia?
– Korábban a vállalatok jelentős összegeket fordítottak mind a kutatásra, mind a kereskedelemre. A folyamatosan piacra vitt újabb és újabb innovatív gyógyszerek prémiumárai lehetővé tették a költséges kutatásokat, illetve a kiterjedt orvoslátogatói hálózatok működtetését. Az idők során kényszerűen visszafogott fejlesztés radikális váltásra készteti az innovatív gyártókat. A fókuszált terápia került a kutatások középpontjába, kereskedelmi vonalon pedig kevésbé építenek az orvoslátogatói hálózatokra. Sok innovatív gyártó (köztük a Novartis és a Sanofi) nyitott a generikus piac felé. A világ vezető innovatív gyógyszergyárait adó országok (az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság) mind nagyobb teret engednek az olcsóbb, generikus szereknek, és ugyanez várható Franciaországban is.
– Másfelől viszont, ami az innovatívoknak rossz, az a generikus gyártóknak jó.
– Ez részben igaz, de nem teljesen. Odáig nem fajulhat a helyzet, hogy a teljes gyógyszerpiac jelentős része az ő kezükben legyen, vagy hogy – ad absurdum – csak generikus termékek legyenek a piacon. Gondoljunk bele: ha egyáltalán nincs innovatív termék, akkor a generikus modell alapjai is megkérdőjeleződnek. Az azonban bizonyos, hogy az innovatívokat regulációs eszközökkel mindinkább arra ösztönzik, hogy olyan termékkel álljanak elő, ami jobban gyógyítja az adott betegséget, mint a meglévő generikumok.
– A szabadalmak csökkenő száma nyilván azzal is magyarázható, hogy a legnagyobb népbetegségekre már kitaláltak gyógyszereket, a többi pedig a népesség kisebb csoportját érinti, vagyis kevesebbet hoz vissza a befektetett pénzből.
– Ez igaz, mégis szólnak érvek amellett, hogy az innovatívok talpon maradnak – bár a jelenleg folyó globális fúziós láznak köszönhetően jóval kisebb számban. Ha megnézzük, hogy a piacon belül mely terápiás területekre költik ma a legtöbbet, illetve hogy mire áldoznak majd sokat a jövőben, azt látjuk, ez a két halmaz csak részben fedi egymást. Az első körbe tartoznak a szív- és érrendszeri, a központi idegrendszer betegségeit kezelő, valamint az onkológiai készítmények. A második csoportba pedig a rákgyógyszerek mellett további jelentős növekedésre lehet számítani a cukorbetegség, a fertőzések, a bőrgyógyászat területén is.
– A magyar piac szereplői zömmel generikus gyártók, akik exportra termelnek. Számukra bizonyára kedvező a gyenge forint.
– Többségük valóban generikus gyártó, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy Magyarország igen komoly innovatív gyógyszerkultúrával rendelkezik. Tény, hogy a magyar vállalatok árbevételének döntő része a generikus készítmények értékesítéséből származik, ugyanakkor minden nagy hazai gyógyszergyár rendelkezik innovatív kutatás-fejlesztésre használható emberi erőforrásokkal, illetve ilyen projektekkel. Igaz, ezek java része nem önálló, kizárólag az adott gyártó által vezetett fejlesztés, hanem olyan, amelyet valamilyen nagy multinacionális vállalattal együttműködésben végeznek. Mindamellett a generikus gyártói modellből sem hiányozhat a kutatás-fejlesztés: a megfelelő minőségű generikus gyógyszer kifejlesztése és piacra vitele szintén óriási összegeket emészt fel, és erre a hazai gyártók rengeteget (évente több tízmilliárd forintot) költenek. Ennek egyik oka és célja éppen a fenti, az innovatív gyártókat sújtó lejáró szabadalmak következtében megnyíló piaci rés elérése, ami középtávon a hazai iparnak is hatalmas lehetőségeket biztosít.
– Hogyan lehet ezzel a lehetőséggel élni a folyamatosan szűkülő források mellett?
– Valóban hátrányosan érinti az ipart, ha az állam költségvetési megfontolásból túl gyakran módosít a gyógyszertámogatási, illetve a gyártók oldaláról a gyógyszerkasszába befolyó összegek feltételrendszerén. Ezeknek az egyébként kiemelten fontos regulációs feltételeknek a megváltoztatását elsősorban a piacon lévő, illetve az új fejlesztésű gyógyszerek hatékonyságvizsgálata kellene, hogy vezérelje, nem pedig a költségvetés hiányának aktuális mértéke. Azt is látni kell azonban, hogy a kormányzat a támogatások útján igenis képes érdemben hozzájárulni a gyártók fejlesztési költségeihez. Úgy gondolom, ezen a részterületen is igaz: minden félnek kompromisszumot kell kötnie annak érdekében, hogy a megfelelő hatékonyságú, lehetőleg olcsóbb gyógyszerek el tudjanak jutni a betegekhez és emellett ne sérüljön az innovatív, szabadalmi védettséget élvező szerek piacra kerülése sem. Elképzelhető, hogy a krízis átmenetileg negatív irányban befolyásolja a régió generikus vállalatainak működését, de ettől még igaz marad, hogy a megfelelő generikus kutatási stratégiát követők hasznot húzhatnak az innovatívok szabadalmi nehézségeiből.

Losonczi Gergely, Medical Tribune