Megint államosításon törik a fejüket a kormányban
A Válaszonline az elsőként lapunk által közölt szakpolitikai reformterveket elemezte: milyen helyzet alakult ki az intézkedések nyomán.
Sinkó Eszter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ egészségügyi közgazdásza úgy véli, megtehetik, hogy az állami bérek fölé ajánlanak, hiszen a magánklinikákon az egymillió forintos szülészeti beavatkozások egyáltalán nem mennek ritkaságszámba. A magánszolgáltatók tehát „elszívják a levegőt” az állami intézmények elől. Sinkó Eszter szerint a magánkórházi ellátások árazása háromszor múlja felül az állami kórházak egészségbiztosítási finanszírozását, a magánszakrendelők pedig tízszer több pénzt szednek be a betegektől, mint amennyit az egészségbiztosító ugyanarra az ellátásra egy állami intézménynek fizetne. Jogosnak tűnik Kincses Gyula, a Magyar Orvosi Kamara elnökének észrevétele, aki szerint Magyarországnak nincs két orvoskara és két egészségügye, csak egy, és úgy véli, a magánszektor agresszív növekedése kettészakítja ezt. Gyakran hivatkoznak annak veszélyére, hogy gazdag- és szegényegészségügy alakul ki, de a kamarai elnök szerint a mostani folyamatoknak a gazdagok és a szegények is a vesztesei lesznek. Romániában végül kénytelenek voltak szektorsemlegesen finanszírozni az egészségügyet, ott a magánklinikáknak is fizet a biztosító.
Sinkó Eszter szerint ettől messze vagyunk, mert a magánellátás annyira túlárazott, hogy a tízszeres és háromszoros árkülönbségű kiadásokat lehetetlen azonos szabályok szerint megtéríteni. Tegyük fel, hogy a biztosító háromszázezer forintot fizet egy szülésért egy közkórháznak, de a magánklinikák egymillió forint körüli összeget kérnek el, akkor a családok aligha lennének kisegítve azzal, hogy „csak” 700-800 ezer forintot kellene befizetniük, a többit állja az állami biztosító. Vagy egy járóbeteg-szakrendelésért az egyik 3 000 forintot ad, a másik viszont 30 000 forintot kér… Vajon elégedett lenne a beteg, ha a szektorsemleges finanszírozásnak köszönhetően ezután csak 27 ezret kellene fizetnie?
A Medical Online által megszerzett és később a Válaszonline-hoz is eljutó kormányzati előterjesztés tehát krízishelyzetet próbál orvosolni, ráadásul olyat, aminek egy részét 12 esztendővel ezelőtt megörökölte, más részét viszont éppen maga hozta létre korábbi, átgondolatlan reformlépéseivel.
A tervezet sosem látott módon koncentrálja az egészségügyi személyzetet, von el orvosokat a falvakból és a kisvárosokból, és igyekszik munkára bírni a kórházakat és a szakrendeléseket – de még a betegek látogatóit is.
Tavaly óta az az orvos, akit a beteg a magánrendelésén keres fel, nem láthatja el az állami kórházban kivéve, ha éppen ő az ügyeletes. (Információink szerint előfordul, hogy az orvosok papíron „cserélgetik” egymás között a magánbetegeiket, hogy így mégis fogadhassák őket a kórházakban, de ez sérti a jogszabályokat.)
A kórházi látogatási rend nagy visszhangot kiváltó átalakítása lehetővé tenné az intézmények számára, hogy előírják: egy beteg egy időben legfeljebb hány látogatót fogadhat (bár a tervezet nem mond konkrét számot), négy órában maximálják a látogatási időt, és regisztrációt javasoljanak a látogatók számára. Viszont a beteg megjelölhetne egy hozzátartozót, aki a látogatási időn kívül is bemehetne hozzá. A tervezet számol azzal, hogy az ápolási tevékenység egy részét a családtagok végzik: ételt hoznak, megetetik és mosdatják a beteget.
Mielőtt azonban részletesen bemutatnánk a Válasz Online birtokában levő eddigi legnagyobb „orvosoptimalizációs” javaslatot, nézzük meg, mi vezetett idáig.
A Szent Imre Kórház szülészete jól példázza, milyen hatással járt a kormány hálapénz-megszüntetési határozata az egészségügyre. A kabinet jelentősen megemelte az orvosok bérét, és megtiltotta a paraszolvencia elfogadását. A hálapénz torzító hatása miatt ez indokolt volt, nem számoltak azonban azzal, hogy a borítékok ösztönözték az orvosokat arra, hogy minél több beteget lássanak el.
A döntés következtében a fiatal orvosok jövedelme megemelkedett, őket ez vélhetően a pályán és az országban tartja majd. Néhány hálapénzes szakmában azonban jelentősen esett a doktorok bevétele. A szülészet és nőgyógyászat a vesztes területek közé tartozott: több orvos azért ment át a magánszférába, hogy megőrizze korábbi, kiemelten magas életszínvonalát.
Mindig vannak elkötelezett, lelkiismeretes, megszállott gyógyítók, akikre nem hatnak a központi döntések, mert a maguk útját járják. A többség azonban reagál a vezetők döntéseire, ők jelentősen visszafogták a teljesítményüket, és jóval kevesebb beteget gyógyítanak, mint korábban. Miért tenne valaki ilyet? – kérdezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy mi magunk is másként reagálunk, ha óradíjban fizetnek minket, vagy ha a teljesítményünk alapján díjaznak.
A nagy orvosi béremelésnél elmulasztottak beépíteni teljesítménybérezési elemet, és még a kórházak is fix díjat kaptak, tehát az intézmény sem érdekelt abban, hogy pörgesse a betegellátást. Nem is pörgetik: így is terelik a betegeket magán felé.
Emellett a nők egy része nehezen viseli, hogy egy sosem látott orvossal kell végigmennie a szülés hosszú, fájdalmas és intim folyamatán. Hasonló a helyzet más területeken is, a betegek a személyekben bíznak, mivel hiányoznak a széles körben alkalmazott egységes szakmai eljárásrendek. Egy térdprotézis beültetésénél az egyik orvos rendszeresen közel 40 centiméteres vágással dolgozik, jelentősen nagyobb fájdalmat okozva, mint egy másik ortopédsebész, aki ugyanezt egy apró bemetszéssel is meg tudja oldani. Ha a biztosító nem fizetne a „40 centis” orvosnak, a betegek könnyebben elfogadnák, hogy nem választhatnak ugyan sebészt, de az egészségügy irányítói vigyáznak rájuk. A biztosító azonban mindkét eljárásért fizet. A szabad orvosválasztás korlátozása ezért is terel sok pácienst a magánklinikák felé.
