Magán kontra állami: még tart a meccs
Ami ma Magyarországon zajlik, az a helyettesítő rendszer irányába mutat, azonban biztosítási konstrukció nélkül, írja a KettősMérce.
Az, hogy többnyire közvetlenül a magánszolgáltatótól „vásárol”, aki tud, mindenfajta szolidaritásnak ellentmond és az öngondoskodás felé tolja a társadalmat – olvasható a KettősMérce elemzésében. Gyakorlatilag párhuzamos rendszer épül ki, amely magához vonzza a humánerőforrást a közfinanszírozott egészségügytől, a betegek elszívásával pedig látszólag „tehermentesíti” az állami rendszert – ez utóbbit sok szakértő pozitívumként látja.
A betegek menekülése az állami rendszerből és a magánszektor erősödése a humánerőforrás-krízis miatt pontosan az állami rendszer további gyengülésével járhat. Ezen felül nagyon fontos lenne megoldani a magánszektor kontrollját, értve ezalatt az ellátások minőségbiztosítását, felügyeletét, utóbbi időkben pedig az ellátások árainak – a kereslet megugrása miatti – elszabadulását is.
Mindenesetre a magánegészségügy helyét megtalálni sokkal nehezebb feladat lesz egy univerzális hozzáférést, jó minőséget, betegjogokat célul kitűző egészségpolitikai vezetés számára a jövőben, mint lett volna mondjuk 2006-ban, vagy 2010-ben. Mára a magánszektor olyan mértékű erősödéséről, és a köz- és magánrendszer olyan fokú keveredéséről beszélhetünk, amelyet nagyon nehéz megfelelő szabályokkal utánkövetni.
Szakértői számítások szerint, “megvizsgálva a vezető magán-egészségügyi szolgáltató társaságok legfrissebb, közzétett pénzügyi beszámolóit, megállapítható, hogy 2012 és 2016 között a kiemelt magán-egészségügyi szereplők éves árbevétel-növekedési ütemének mediánja 17 százalékos volt.” Ez a tendencia, vagyis a magánszektor erősödése várhatóan a jövőben is erősödni fog.
A köz és a magán szövevényes kapcsolata miatt vegytiszta modell biztosan nem érhető el Magyarországon, alternatív megoldásokban is érdemes gondolkodni. Például megengedni átlátható módon, hogy az eddigi gyakorlat szerint, meghatározott, átlátható keretek között, a közfinanszírozott kapacitásokon túllehetőség legyen magán-beavatkozást végezni állami intézményben, és ugyanígy a magánszolgáltatókat is ellenőrizhetővé tenni a szolgáltatás-nyújtást. És nem utolsó sorban alapvető lenne érdekeltté tenni az egészségügyi szakembereket, hogy az állami berkekben maradjanak.
A legfontosabb azonban, hogy a magánszolgáltatások/magánegészségügy helyének transzparens kijelölése csak abban az esetben lehetséges, ha tudjuk, milyen „állami” rendszert szeretnénk - vagyunk hajlandóak - fenntartani.
A közvetlenül, zsebből történő szolgáltatás-vásárlással, öngondoskodással az egészségügyi rendszerek eszménye, a WHO által világszinten felkarolt universal health coverage – egészségügyi szolgáltatásokhoz való egyetemes hozzáférés – nem megvalósítható, de még csak meg sem közelíthető. Ez csak a közfinanszírozott rendszerekben, össztársadalmi szolidaritáson alapulva valósítható meg. Ezért ennek erősítése és egyben határainak meghatározása elengedhetetlen előfeltétele egy átláthatóan működő, legkevésbé igazságtalan esetben (?) kiegészítő jellegű magánegészségügynek.
