Hogyan vonjunk be magánforrásokat az egészségügybe?

Annak ellenére, hogy az államot, a kormányzatot képviselők ezt rendre vitatják, sőt nemegyszer elhangzik: tévesek az OECD (vagy más témában a járványügy) adatai, szakértők körében nem vita tárgya, hogy jelentős összegeket vontak ki az egészségügyi ellátásból. Azaz: az ágazat egyre kevesebb közpénzhez jut, miközben a magánforrások aránya a költésekben emelkedik.

Szabályozatlan folyamatok

Bár az eredeti előirányzatok – és a szakértői félelmek – szerint az idén négy százalék alá csökkent volna az egészségügy részesedése a nemzeti össztermékből (GDP), az időközben megemelt kiadások következtében feltehetően 4,1 százalék lesz ez az arány, szemben például a 2010-es németországi 9,5 százalékkal. De mit lehet tenni olyan helyzetben, amikor nem érkezik több közforrás, miközben a szabályozatlan folyamatok miatt az intézmények például „ad hoc módon számlázgatnak a betegeknek”? A kérdést a Magyar Egészség-gazdaságtani Társaság (META) szeptember 18-ai ülésén Sinkó Eszter rendszerelemző, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának tanára tette fel. Mint közölte, az egyik helyen választhatnak a betegek a különféle menük közül, másutt egyféle étrend van. Van, ahol fizetni kell a hotelszolgáltatásért, van, ahol csak „jár a jobb szoba”. De azt sem tudni, vajon benne van-e a helyi protokollban, vagy az orvos egyszerűen maga ajánlja fel páciensének: „Erre a betegségre van jó injekció, meg tetszik-e venni 60 ezer forintért?”

Sinkó Eszter és közgazdász-szociológus társai, Bondár Éva, Dózsa Csaba és Péteri János egyik legújabb tanulmánya ezekre a gondokra igyekszik megoldást nyújtani a többi közt annak kimondása mellett, hogy az egészségügy forráshiányának „elsődleges, bár nem kizárólagos oka a közkiadások évek óta csökkenő szintje”. Ez szerintük „a hazai kormányok hibás felfogásán alapul, azon feltételezésből kiindulva, hogy válság idején az egészségügyből történő forráskivonás nem eredményez végzetes következményeket”.

Végzetes következmények

A szakértők mára tudják, hogy „a károkozás mértéke óriási, a következmények csaknem végzetesek”. Mint írják, a kormánynak ezért lehetőséget kell(ene) teremtenie arra, hogy a hiányzó közpénzeket legalább részben más forrásokból pótolják, „különben az egészségügyi ellátórendszer semmilyen innováció befogadására és korszerű terápiák közvetítésére nem lesz képes”.

Az OECD adatai alapján hazánkban egyre emelkedik a magánforrások aránya, és a legfrissebb adatok szerint meghaladja a 35 százalékot. Péteri János szociológus, biztosítási szakértő adatai és saját számításai alapján már megközelítőleg 37 százalékra tehető, ami „nem gyerekjáték, ez már nem kiegészítő forrás, hanem szimbiózis” a magán- és a közforrások között. A gond az, hogy komoly, de nem intézményesített összegekről van szó, melyet zömében a háztartások költenek el – javarészt gyógyszerre – állítja a szakértő. Adatai szerint az összes kiadás mintegy 26,8 százalékát a magánháztartások finanszírozzák, leginkább hosszú távú ápolásra, kiegészítő egészségügyi szolgáltatásokra, megelőzésre és közegészségügyi szolgáltatásokra költve azt. Ez az összeg azonban úgy tűnik, egyre inkább kivándorol az egészségügyből: Péteri János már többször jelezte azt a tendenciát, hogy a lakosság egészségcélú költésének 2011 és 2012 közötti 29 százalékos növekedésében „megjelent a Pí víz és Vajákos Biri”, de személyes benyomása alapján 2012 és 2013 adataiban nő majd a magánellátásokra költött összeg is.

Minden hiedelemmel ellentétben egy évtizede stabilan 3–4 százalék közötti értéket mutatnak a háztartások egészségügyi kiadásai a nettó jövedelmük százalékában. Péteri szerint finomítandó az az általános kijelentés is, mely szerint a kor előrehaladtával nőnek az egészségügyi kiadások; figyelemmel kell lenni arra is, hogy miként alakul a háztartások összetétele, hiszen ma már nem ritka például a háromgenerációs női háztartás.

A forráshiányra Sinkó Eszter szerint a nemzeti össztermékből való alacsony részesedés mellett bizonyíték, hogy reálértékben csökkennek az OEP-források, hogy az egészségügyben 2010-től mintegy 3800-an lettek „messzire szaladók”, s hogy a kórházi tapasztalatok alapján – a fejlesztések ellenére – visszalépés tapasztalható az alkalmazott orvosi technológiákban is. Az egészségügyi közgazdász olvasatában az egészségügy rosszabbul teljesít, mint 3-3,5 éve, amit jól jelez például az ÁSZ-vizsgálat azon megállapítása, hogy az általuk ellenőrzött 20 intézményből 17-nek nem nyújtott fedezetet az OEP-től kapott finanszírozás a kórház gyógyítási és gazdasági-műszaki költségeire.

Elméleti és gyakorlati megoldások

Ilyen helyzetekben elméleti megoldás lehet, ha az egészségügyi kormányzat illeszti, azaz szűkíti az ellátórendszert a meglévő forrásokhoz. Meghatározhatja az igénybevételek gyakoriságát, azaz, hogy miből mennyit lehet. Új ösztönzőket vezethet be az ellátórendszer működési mechanizmusainak felülírására, növelheti a közkiadásokat, netén magánforrásokat vonhat be – szervezetten. Ez utóbbi esetében szóba jöhet a régi (nem hatékony) szolgáltatások „kifogadása”, az újak befogadása, valamint osztott finanszírozás bevezetése, amely például co-payment, azaz lakossági hozzájárulás bevezetését jelentheti. Mint Sinkó Eszter emlékeztetett: erre volt példa a vizitdíj és a kórházi napidíj 2007-es bevezetése, amelynek (és vele együtt az akkori kormánynak) a népszavazás vetett véget. A közgazdász szerint azonban szóba jöhet(né)nek olyan megoldások is, melyek a közszolgáltatások egy-egy komponensére vonatkoznak, így például, ha fizettetnének például az altatásért végbéltükrözés esetén, vagy ha a beteg választhatna a különféle eljárások között, de a drágábbhoz olyan mértékben kellene hozzájárulnia, amennyivel az többe kerül az olcsóbb (és a tb által teljes mértékben finanszírozott) eljárásnál.

Mivel pillanatnyilag nincs esély a közforrások növelésére, de a magánforrásokéra is csak kevéssé, a tanulmány szerzői szerint utóbbiakat az eddigiektől eltérő szerkezetben kell bevonni a közfinanszírozott egészségügybe. Nem a zsebből fizetés most is magas, 80-85 százalékos arányát kell tovább növelni, hanem inkább a szervezett, kockázatközösségen alapuló, egészségcélú kiadás felé terelni a forrásokat úgy, hogy azok az ágazatban jelenhessenek meg. Mindezt a többi közt az is indokolja, hogy bár a kormány a személyi jövedelemadóról szóló törvény 2011-es módosításával lehetőséget teremtett arra, hogy a munkaadók adó- és járulékmentesen vehessenek alkalmazottaiknak betegségbiztosítást, mindmáig áll a piac. A szabályozás kiegészítése azonban sokak (így a biztosítók szerint például) elengedhetetlen, annak érdekében, hogy az megerősítse, ne pedig „véglegesen szétszabja” a kötelező társadalmi egészségbiztosítás rendszerét.

Nem csak kiegészítő biztosításként!

A szakértők szerint „az összes javasolt terméket” többféle formában, többféle finanszírozói közvetítőn keresztül, illetve készpénzes formában, azaz nem csak kiegészítő magán-egészségbiztosítással isigénybe vehetnék a honpolgárok. Mint a tanulmányból kiderül, elképzelhetőnek tartják, hogy a szakorvos megválasztásáért hozzájárulást kérjenek a betegektől. Ehhez hasonlóan komoly vitát válthat ki az az elképzelés is, mely szerint külön kórházat alakíthatnának ki a fizetős, ám várakozásmentes ellátás érdekében. Ugyancsak javasolják annak megfontolását, hogy a polgár választhasson a technológiák-beavatkozások között, ám annak csak egy részét térítené a biztosító, illetve, hogy határozzák meg az igénybe vehető szolgáltatások számát, s az a fölöttit fizettessék meg a beteggel. Ezeken kívül szóba jöhetnek még a sok helyütt működő hotelszolgáltatások, illetve az ápoláshoz köthető szolgáltatások, amelyek némiképp kilógnak a javaslatok sorából. A szakértők szerint ugyanis az előtakarékosság mellett akár ápolásbiztosítást, vagyis új, járulékfizetésen alapuló, többpilléres, törvény által létrehozott rendszert is bevezethetnének.  

Mivel „a termékek” nyilvánvalóan eltérő véleményeket generálnak, s bevezetésük kedvező fogadtatás mellett is eltérő reakciókat válthat ki, a javaslattevők mindenképpen pilotprojektet indítanának a tesztelésre. S hogy ezek elfogadását és bevezetését követően milyen díjakban gondolkodhatnánk? A tanulmány szerzői úgy tartják, választott szakorvos esetén a díj nagysága az átlag HBCS 10-40 százaléka lehetne, és azt oly módon lehetne megosztani, hogy a térítési díj 20 százalékát az orvos megválasztásakor az intézménynek előre kellene/lehetne fizetni, 80 százalékát pedig az ellátást követően. Ezt a részt azonban – az intézményen keresztül – végül a választott orvos kapná.