Ficzere Andrea: A pályám elején kifejezetten irigyeltem a mentősöket
A Tudás.hu beszélgetett Ficzere Andreával, az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatójával, a Magyar Kórházszövetség elnökhelyettesével, a Fogjunk Össze az Egészségügyért nevű alapítvány létrehozójával.
Már jó ideje vezeti a kórházat, sikerült a dolgozókat motiváltabbá tenni, az egészségügyben gyakran tapasztalt fásultságon enyhíteni?
Rengeteg dologra van szükség ahhoz, hogy valaki motivált maradjon az egészségügyben. Kezdjük azzal, hogy ez egy hivatás, az ember lelkileg bevonódik, ha van egy nehezebb eset, éjszaka sem hagyja nyugodni a gondolat. Tegyük hozzá, hogy ma nem könnyű az egészségügyben dolgozni, hiszen sok területen munkaerőhiány van, más részlegek és emberek pedig – részben emiatt – túlterheltek. Az orvosok fizetését remekül megemelték, de a szakdolgozók többet reméltek, így maradt bennük némi frusztráció. A gazdasági területen dolgozók nem kapnak annyi pénzt, mint az üzleti szférában, pedig kórház nélkülük nem létezik. Ezt a nagyon összetett személyi állományt kell motiválni, miközben kívülről brutális zaj szűrődik be, az egészségügyet bántják, általánosítanak, rosszakat mondanak róla egy-egy negatív példa alapján, holott az ellátásban dolgozók töredéke működik gyengén szakmailag és morálisan.
Hogyan küzd a kicsit kilátástalannak tűnő helyzettel szemben?
Legfontosabb teendőnk folyamatosan monitorozni, hogy mi foglalkoztatja a munkatársakat. Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen problémákkal küzdenek, és természetesen, amiben lehet, segíteni kell nekik. Ha a vezető odafigyel a munkavállalókra, ha bevonja őket a döntésekbe, ha az érzelmi-szakmai kötelék, biztonságérzet megvan, ha érzik, hogy megbecsülik őket, akkor talán ez elég arra, hogy nehezebb időszakokban se forduljon meg a fejükben a távozás gondolata.
A fluktuációval jól mérhető, hogy milyen eredményesek a dolgozók megtartásában. Hogy állnak ebből a szempontból?
Az Uzsokiban az utóbbi években többen jönnek, mint ahányan mennek. Orvosi szinten nincs érdemi fluktuáció, szakdolgozói, gazdasági szinten inkább jellemző a probléma. A szakdolgozók száma rendszerszinten csökken, sok helyen veszélyes ütemben. Én nagyon hálás vagyok a szakdolgozóknak, fiatal orvos koromban nagyon sokat tanultam a nővérektől, asszisztensnőktől, szeretem és amiben tudom támogatom őket. Szeretném, ha motiváltak maradnának, ha eleget tudnának pihenni, ha tovább tudnának tanulni. Próbálom „körbeölelni” őket. Sok esetben egy dolgozó kilépését odafigyeléssel is meg lehet akadályozni, ugyanakkor ha valaki sokkal jobb ajánlatot kap, akár a szakmán kívülről, nem nagyon van eszköz a kezünkben.
Milyen attitűd képes ott tartani a dolgozókat egy intézményben?
Fontos, hogy az a fajta régi feudális rend, ami az egészségügyi intézményeket korábban jellemezte, puhuljon, és a „minden ember számít” váljék az uralkodó szemléletté. A pályám elején kifejezetten irigyeltem a mentősöket, ott tényleg bajtársak és együttműködő csapatok tevékenykednek, az orvos, a mentőtiszt, a gépjárművezető együtt mozog, közösen teszi a dolgát. Szeretném, ha ez a koncepció honosodna meg a szakma egészében, ebben hiszek, és azt hiszem ez a mi kórházunkban jól működik.
A napi kiadások, a rezsi finanszírozásával hogy állnak?
A világon mindenhol nagyon drága az egészségügyi ellátórendszer üzemeltetése. Az elmúlt időszak jelentős inflációja nem segített, de igyekszünk úgy dolgozni a kórházban, hogy a betegek ne érezzék meg a nehézségeinket.
Az elmúlt évek hatalmas inflációja mennyire sújtotta önöket?
Folyamatban van a valós értéken alapuló finanszírozás kialakítása, amire nagy szükségünk van, hiszen anélkül nem lehet megállítani a folyamatosan újratermelődő adósságot. A drágább, minőségi anyagok, eszközök használata – aminek beszerzésére sokszor nincs mód – egyértelműen rentábilisabb, hiszen nem szorulnak folyamatos javításra, cserére, és hosszabb távon maradnak üzembiztosak. A betegek biztonsága szempontjából is az a jó, ha professzionális, a legújabb innovációkat leképező gépparkkal tudunk dolgozni.
(...)
Ha az egészségtudatosságot nézzük, melyik országot tekinti mintának?
Egészségtudatosságban a skandináv országok példaértékűek, a munkáltatók és az állam is egyik legfontosabb célként kezeli a kérdést, ráadásul külön figyelmet fordítanak a mentális egészség megtartására. Ha nincs rendben az ember lelke, a teste sem tud jól működni, ami nyilvánvalóan negatív hatással van a munkavégzésre is. A nagyobb cégek már régen felismerték ezt, és ahogy tudják, támogatják is a dolgozóikat. Tapasztalatom szerint sajnos pont az zárkózik el a legjobban attól, hogy pszichológiai vagy pszichiátriai segítséget kapjon, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá.
Ha körülnézünk a buszon, a piacon, a magyar átlagember sem testileg, sem lelkileg nincs túl jó állapotban.
Sok mindentől függ, hogy ki milyen állapotban van. A fiatalok egyértelműen egészségtudatosabbak, sportolnak, megfelelő táplálékot fogyasztanak, asszertívek. Az idősebbek nem feltétlenül úgy szocializálódtak, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak saját egészségükre, bár egyre inkább azt látom, hogy aki megteheti, időt, pénzt és energiát szán arra, hogy elkerülje a betegségeket. Ugyanakkor az anyagilag rosszabb helyzetben lévők az alapigényeiket igyekeznek kielégíteni, nekik sokadlagos szempont a rendszeres fogorvosi, vagy egyéb jellegű szűrővizsgálatok elvégzése. Ami viszont mindenkire káros, az a képernyőfüggőség, és az azon keresztül érkező zajok, hamis elvárások és információk okozta mentális teher.
A járvány óta romlott az emberek kondíciója?
A covid kinyitotta a kapukat a mentális egészséggel kapcsolatban, azóta kevésbé tabu a téma. Ha valaki bevallja, hogy szorong, feszült, depressziós, alvás-, vagy étkezészavara van, az ma már nem jár stigmtizációval, elfogadóbbá váltunk. Más kérdés, hogy Magyarországon nincs elég személyzet, pszichológus és pszichiáter, akihez fordulni lehetne, az állami és a magánellátás is szűk, a magán ráadásul komoly költségigénnyel jár. Így, akik rászorulnak, nem biztos, hogy hozzá tudnak jutni a megfelelő segítséghez. Ezért az origo itt is az: gyerekkorban kell elkezdeni a megfelelő edukációt, hogy a nagyobb bajt meg lehessen előzni, illetve az ellátórendszerbe kerülő betegek minél kisebb, időben elkapott, és kezelhető problémával érkezzenek oda.
Mennyire nehéz a felnőtteket megnyerni az egészségtudatosságra? Olyan ritka az egészséges és derűs ember negyven év felett.
A fiatalokon keresztül talán az idősebb generációkra is lehet hatni. Jó kommunikációval és hitelességgel a felnőttek figyelmét is meg tudjuk ragadni, vannak nekik szóló edukációs programjaink is. A fejlettebb országokban az idősebb emberek is teljes életet élnek, „életigenlőek” akár 90 éves kor felett is. Ennek alapvető feltétele, hogy az illetőnek legyen miért felkelnie – közvetíteni szeretnénk az idősebbek felé, hogy tartalmas lehet az élet x éven túl is, csakhogy ehhez ők is kellenek partnerként.
