Covid-monológok

"Egy magáncég alkalmazottjaként ápolom a betegeket, odamegyek dolgozni, ahová a szakmai tudásomból aznap a legnagyobb a hiány az állami szektorban. Jelenleg két kórház 14 osztályára vagyok bejáratos. Amikor márciusban épp egy kórház kardiológia őrzőjébe mentem volna dolgozni, kiderült: inkább a Covid-intenzíven kell jelentkeznem, mert egy korábbi betegünk fertőzött lett. S ha már így esett, túl nagy baj nem érhet a Covid-osztályon. Zokszó nélkül mentem pedig azt se tudtam mi vár majd rám. Azóta a járvány alatt sok impulzus ért, rengeteg tanultam, fejlődtem szakmailag. Egyetlen percét sem bánom. Ezen a héten hat műszakot húzok le egyhuzamban, pihenőnap nélkül. Azért csinálom, mert tudom, ha nem megyek be, nincs aki a helyemre álljon, és ha behoznak egy beteget, nem lesz aki ellássa. Azt látom a kolléganőkön, hogy a negyedik hullám lenullázott mindenkit. Az osztályon ahol dolgozom, 11 nővérnek kellene lennie ahhoz, hogy mindenkinek meg legyen a heti két szabadnapja. Most öten vagyunk. Ingerültek a betegek, szíre-szóra támadnak, egyre nehezebb megnyugtatni őket. A Covidról továbbra sem tudunk szinte semmit. Hozza a mentő 35 éves férfit, látszólag jól van, kicsit nehézkes légzése, úgy néz ki, ő biztosan megússza. Aztán megjön a tüdejéről a CT- kép: már nincs légzőfelülete, a vírus megette a tüdejét. Ilyenkor összenézünk, mert tudjuk, hogy meg fog halni. És ez nem egyszer fordul elő egy nap. Pedig a mi munkánk, hogy meggyógyítsuk és hazaküldjük a beteget. Dühítő, amikor oltatlan beteget hoznak. A minap például egy 47 éves oltatlan férfit hozott mentő, maradnia kellett. Az ő súlyossági indexéből egyelőre úgy tűnik, megmarad. De nem bírtam ki megjegyzés nélkül: azt mondtam neki: ha innen kikerül és nem oltatja be magát, személyesen billentem fenékbe. Vonattal járok dolgozni, Budapestről 18 percnyire élek. A vonaton csak úgy ismernek, hogy a bolond síró nő. Egy-egy műszak után előfordul, hogy bedugom a zenét a fülembe és mire hazaérek, kibőgöm magam. Ebben a járványban a legrosszabb tehetetlenség. Amikor egy olyan orvost küldenek az osztályra, akinek gőze sincs a nehezen légző covidosok terápiájáról, mert szemész. Állok mellette a viziten, mint szakképzett nővér tudom, hogy mit és hány milligrammot kellene adni, hogy az adott beteg kicsit jobban legyen, de nem az én kompetenciám ezt kimondani. Mindketten pontosan tisztában vagyunk a helyzettel, ő mond valami hülyeséget, én meg kinn a folyosón addig téblábolok körülötte, míg ki nem találom, hogyan mondjam meg a nyilvánvalót. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem. Na ilyenkor a vonaton a bolond síró nő utazik. Nekem egyetlen beteg sem darab, mindenkit a keresztnevén szólítok, élvezem a munkám. A szerencsésebbek közé tartozom, akiknek a magánélete rendezett, örök optimista vagyok, nem félek, nem szorongok. De mindennap megfogadom, hogy holnap kilépek, majd aztán reggel elmegyek dolgozni. Olykor megkérdezi a férjem, hogy miért csinálok úgy, mintha rajtam múlna a kórház összes betegének az élete. Azt szoktam neki mondani: azért, hogy ne kelljen fölköpnöm és aláállnom. Azt tartja bennem a lelket, hogy azt gondolom, hamarosan vége kell hogy legyen. Ha nem bíznék ebben ennyire erősen, bele kellene bolondulnom."