Bedros adósságról és orvoshiányról
Tudja a titkot, hogyan lehet kórházat vezetni adósságmentesen, de nem árulta el a Népszavának Bedros J. Róbert miniszterelnöki megbízott.
(...) a jelen egészségügyében a kórházak adósságai újratermelődnek, és a beszállítóknak való tartozás már a gyógyítást veszélyezteti. Hogy kerülhetné el egy kvázi „luxusszolgáltatást” nyújtó kórház az adósságcsapdát?
Kérem, ne használja a luxus szót, mert annak az állampolgárnak, aki egész életén keresztül fizeti a társadalombiztosítást, igenis jár a lehető legjobb színvonalú ellátás. A kormány erőfeszítéseinek köszönhetően egyre több intézmény bír majd egy a korábbiaknál jóval magasabb ellátási normával. Hogy hiteles legyen, amit az adósságról mondok, hadd emlékeztessem, hogy az összes kórházat, amit vezettem, nyereségessé tettük. Amikor eljöttem a Flór Ferenc-kórházból, mintegy 500 millió forint volt a kórház számláján, a BM-kórház pedig 360 milliós plusszal zárta a regnálásomat. A Szent Imrét hozzávetőlegesen 970 millió forintos adóssággal vettük át, és ezt másfél év alatt ledolgoztuk – a kórház dolgozóival együtt –, és azóta nullszaldós a kórház. A számtalan előnye mellett meggyőződésem, hogy az egyágyas kórterem költséghatékonyabb is, mint a négy- vagy az éppen nyolcágyas. A statisztikák azt mutatják, ha egyedül van a beteg, gyorsabban gyógyul: pihentetőbb a lábadozása, koncentráltabb az orvosok és a nővérek figyelme. Következésképpen gyorsabb lesz a betegforgó, azaz rövidebb idő után bocsáthatóak el a páciensek, így az egy- és kétágyas szobákban nem látnak el érdemben kevesebb beteget.
Ilyen hatékonyságorientáltsággal és költségvetési fegyelemmel, hogy egyeztethető össze az a mondása, hogy „meg kell fogni a beteg kezét”?
Az orvosi eskünk arra kötelez, hogy valóban törődjünk a betegekkel, és néhány jó szó tényleg csodákra képes. Például, ha beszélgetünk egy magas a vérnyomással küszködő beteggel, gyorsan kiderülhet, hogy a tünet hátterében otthoni konfliktusok állnak – azaz nemcsak a vérnyomását kellene kezelni, hanem a családi életét rendbe tenni. Ahhoz, hogy sikerrel gyógyíthassunk, partnerként kell kezelni a beteget, és mi ezt tesszük az új, budai centrumban. Valóban úgy gondolom, hogy meg kell fogni a beteg kezét, néha a szó szoros értelmében, néha pedig csak néhány jó szóra, vagy egy kicsit több figyelemre van szükség. Hadd hozzak egy példát: a gyógyítók munkája átláthatóbb és követhetőbb lesz, egy e célra fejlesztett digitális eszköz megmutatja a beteg összes adatát, milyen vizsgálatokat/beavatkozásokat végeztek rajta, milyen gyógyszert kapott, illetve kell kapnia, és így tovább. Ez a szisztéma egyébként az orvosok adminisztrációs feladatainak nagy részét is kiváltja, így több idő jut a betegre. A rendszernek pedig a beteg is része: minden páciens rendelkezésre áll egy audiovizuális eszköz, amelynek a segítségével, telefonálhat, internetezhet, kommunikálhat a nővérrel és az orvossal, illetve a leleteit is lekérheti egy egyedi kóddal. Ebbe a rendszerbe nem lehet belenyúlni, minden mozdulatot naplóz az informatika.
(...)
Végig kijelentő módban beszél a kórház jövőbeni munkájáról, miközben egészségügyi szakemberek tömegével igazolnak külföldre, illetve a hazai magánorvoslásba. Mi garantálja, hogy össze tudja szedni a kellő számú szakembert?
Ilyen jó helyet külföldön nem talál!
És ilyen jó fizetést se?
Nézze, én is nagyon meglepődtem, de az a helyzet, hogy külföldön dolgozó orvosok hívogatják a kollégáimat, hogy szívesen visszajönnének az új centrumba. Nem hinném, hogy munkaerőhiánnyal kellene számolnunk. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy az egyetemről kikerülő orvosok arra fognak törekedni, hogy a legjobban felszerelt kórházban dolgozhassanak – azaz nálunk. Másrészt a Szent Imre munkatársai egy emberként jönnek velünk. Azok az osztályok pedig, amelyek nincsenek meg a Szent Imrében, azokat a centrumhoz tartozó kisebb, csatolt más kórházaktól át tudjuk venni – természetesen a kollégákkal együtt.
