A nemzeti minimum illúzió?
Nemrég jelent meg a "Nem kell nemzeti minimum" című könyv, amely szerint univerzális vezérlőelvek keresése helyett helyesebb volna a problémáinkat gyakorlatiasabban megközelíteni. Szerzője, Kiss Ambrus, a Policy Agenda elemzőcég igazgatója fejti ki gondolatait a HáziPatikán.
"Az a baj ebben az országban, hogy nincsen egy nemzeti minimum." Sokszor hallott és hangoztatott állítás, és elsőre talán igaznak is tűnik. Hiszen ha lenne egy univerzális vezérlőelv, amely meghatározza az ország működését, akkor mennyivel kevesebb konfliktus lenne! A pártok nem acsarkodnának, barátságok sem szakadnának meg csak azért, mert nem azonosak a politikai nézetek. Vajon lehetséges ez? Tényleg csak akarat és döntés kérdése?
"Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez." Ez talán nem túl erős mondat az Alaptörvényből, és bizony nehéz is megfogni, hogy mit jelent a mindennapi gyakorlatban. Ha csak ennyi a nemzeti minimum, akkor ezzel nyilván nem megyünk sokra.
Abban szinte biztosan konszenzus van, hogy a jelenlegi rendszer hibás. A meglévő források kevéssé hatékony felhasználása, illetve az általános alulfinanszírozottság szakdolgozói hiányt (a külföldre vándorlás miatt), egyenlőtlen ellátórendszert, sokszor minőségi problémákat okoz. A probléma másik megfogalmazása szerint nincsen jól meghatározva, hogy az államnak a nemzeti kockázatközösség keretén belül mit kell és milyen színvonalon mindenki számára egyenlően nyújtani.
Politikai értelemben az a probléma, hogy az állam nem meri kimondani: van, ahol káros a betegek számára a meglévő kórház fenntartása. Ahol ugyanis kevés szívműtétet végeznek, ott nyilvánvalóan már a közepesen komplikált esetek is komoly kihívások elé állíthatják az orvosokat. Azaz a gyógyulás esélye rosszabb. A betegnek egészségügyi szempontból érdeke, hogy olyan helyen műtsék meg, ahol gyakoroltabb, nagyobb elméleti tudású orvosok vannak. Ilyenkor az állam vagy a meglévő kórházakba "szerez" valahonnan kiváló orvosokat, vagy oda csoportosítja át a betegeket, ahol ugyan távol vannak az otthonuktól, de nagyobb az esélyük a gyógyulásra.
Az első opció drága, ezért megvalósíthatatlan, a másik a társadalmi ellenállás miatt kockázatos, ezért megvalósíthatatlan. Azaz ha cinikusak vagyunk, máris van egy nemzeti minimumunk az egészségügyben: semmit sem tudunk konszenzussal tenni.
