A kormány és a magánellátás
Rékassy Balázs a Magyar Narancs Materia Medica blogján arról ír, hogyan értelmezhető a miniszterelnök kötcsei nyilatkozata a köz- és a magánegészségügy szétválasztásáról.
Az első kérdés az, hogy fenntartható-e, biztosítható-e, az ellátás ezen szolgáltatók kiebrudalása esetén. A második, globálisabb kérdés pedig, hogy lenne-e értelme és haszna az egésznek?
Kik ezek a szolgáltatók, az „új belső ellenségek”, akikről a miniszterelnök beszélt?
A rendszerváltás után az egészségügy forráshiányos volt, és jelentkeztek olyan vállalkozások, amelyek bizonyos szakterülethez értettek, és megfelelő tőkével rendelkeztek. Ezek az outsourcing szolgáltatók kiváló lobbierejüknél fogva el tudták intézni, hogy az OEP szerződjön velük, és az állami közfinanszírozott egészségügyön belül magán tulajdonosként tudják nyújtani ugyanazt a szolgáltatást, mint egy állami intézmény bizonyos osztálya, munkacsoportja.
Ezen szolgáltatók a mögöttük álló profi menedzsmentnek, profitorientált kontrolling működésüknek köszönhetően, hosszú évek alatt megfelelő partnereivé váltak az egészségügynek, és valós, jó minőségű szolgáltatást nyújtanak. Amennyiben jó a szerződésük és a szolgáltatásuk profitábilisan végezhető, úgy érdekeltek, hogy azt minél jobban, minden fél megelégedésére hosszú távon és minőségben végezzék.
Mindenhol a világon működnek ilyen outsourced szolgáltatók, amelyek minőségükben, szervezettségükben, rugalmasságukban jó példát mutatnak az állami rendszer számára, ösztönözve annak fejlődését.
A jelen nehéz HR-helyzetben ezek azok a szolgáltatók, melyek igyekeznek minden lehetséges módot megtalálni a legköltséghatékonyabb működésre, nemzetközi hátterüknél fogva a legmodernebb technológiákkal dolgoznak, igyekeznek a pácienseknek, a társintézményeknek pont azt nyújtani, amire szerződtek. Teszik mindezt úgy, hogy a dolgozóiknak versenyképes jövedelmet és megfelelő folyamatos továbbképzést kell, hogy nyújtsanak.
Ha az állam megszüntetné ezeket a szerződéseket, még beruházhat és megvásárolhatja ezeket az eszközöket, (csak az eszközpark biztosításhoz 50-60 milliárd forintra lenne szüksége), de működtetésüket biztos, hogy nem tudná olyan hatékonyan, és jól szervezetten nyújtani, mint ahogy az jelen formájában működik. Röviden: biztosan semmi haszna nem lenne belőle. Ezen szerződések fokozatos kivezetése, és belső forrásokból való megoldása egy elvi politikai kérdés, amely természetesen elvégezhető, de véleményem szerint sok haszna nem lenne.
A teljes írást a Magyar Narancs Materia Medica blogja közli.
