Egészségpolitika
A doktor vagy a betege fél jobban az elmúlástól?
2009. december 07. 10:35
Az orvosok jelentős része nem szeretne „felkészülési időt" a halálra, azaz elhúzódó betegség helyett inkább gyorsan szeretne túlesni rajta. Segítséget nagyon kevesen kérnek, igyekeznek elbagatellizálni gondjaikat, ami gyakran azt jelenti, hogy rettegnek szembenézni azokkal
- A halál nem kudarc, hiszen része az életnek, hogy meg fogunk halni. Kudarcnak az nevezhető, ha ez a halál méltatlan körülmények között következik be - fogalmazott a közelmúltban a Magyar Pszichoonkológiai Társaság (MPOT) konferenciáján dr. Petrányi Ágota, a fővárosi Egyesített Szent István és Szent László Kórház onkológusa. Azzal érvelt: egy ember csaknem teljes életét átértékelheti, felülírhatja az, ahogyan meghal, ezért nem csekély a felelőssége a haldokló ember mellett dolgozónak. Petrányi Ágota úgy látja, a klinikusok gyakran igyekeznek kivonni magukat a terminális állapotban lévő betegek mentálhigiénés támogatásából. Arra koncentrálnak, hogy megfeleljenek a protokollban előírtaknak, ám azon túl nem szívesen vállalnak részt a halálra való felkészítésben.
A daganatos betegekkel és orvosaikkal állandó munkakapcsolatban álló onkopszichológus szerint a halállal nap mint nap találkozóknál igen hamar bekövetkezhet, hogy „indokoltnak", az élet és a betegség természetes következményének tekintik az élet elvesztését. A halállal összefüggő veszteségérzet enyhítése természetes önvédő folyamat, de az elfojtás előbb-utóbb akár személyiségtorzuláshoz is vezethet.
A halállal gyakran sérül az orvosok omnipotenciája, azaz kompetenciaérzése és magabiztossága, hiszen az életre felesküdött orvosnak azzal kell szembesülnie, hogy amint a betegség előrehalad, ő rendre alulmarad vele szemben - mutat rá dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány elnöke, részben ezzel magyarázva, miért olyan nehéz a végstádiumú betegekről gondoskodó palliatív terápiához orvost találni. Muszbek Katalin egy nemzetközi szociológiai kutatásra hivatkozva hozzáteszi: megfigyelték, hogy a kórházi személyzet érzékelhetően később reagál a haloklók hívására és sokkal kevesebb időt tölt mellettük, mint a gyógyíthatónak vélt betegek mellett.
Ha az orvosok teljes intenzitásában élnék meg a halált, képtelenek lennének munkájuk elvégzésére - világítja meg a kérdést más espektusból dr. Temesváry Beáta pszichiáter, a szegedi tudományegyetem főorvosa. A tanatológiával foglalkozó, az egészségügyi dolgozók halálhoz való viszonyát több évtizede vizsgáló szakember megjegyzi: sok orvosnak ellentmondásos, rendezetlen az elmúláshoz való viszonyulása. A pályaválasztás motivációi között sokszor felfedezni gyermekkori halálfélelmet, halálélményt, ami arra sarkallja a fiatalt, hogy orvosként szembeszálljon a halállal. Néha éppen ez járul hozzá később a haldoklók kerüléséhez.
Azokon az osztályokon, ahol mindennaposak a halálesetek, a dolgozók hallatlan pszichés megterhelésnek vannak kitéve. Személyiségfüggő, hogy ezt ki hogyan viseli: aki jól viszonyul a saját elmúlásának gondolatához, az rendszerint a munkájában is könnyebben fel tudja dolgozni a halálhoz kapcsolódó kudarcélményeket - számol be tapasztalatairól Szy Katalin, a fővárosi Péterfy Sándor Utcai Kórház pszichológusa.
Az orvosok hozzáállása zömében negatív, ha csak lehet, igyekeznek elkerülni, hogy a haldoklókat nyugtalanító kérdésekkel foglalkozzanak, s ha mégis rászánják magukat a beszélgetésre, a „nehezebb kérdésekre" inkább kitérő válaszokat adnak.
A kutatás során az is egyértelműen kiderült - állítja dr. Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatóhelyettese -, hogy az orvosok nagyobb része, ha választhatna, gyors halált kívánna magának, ez vonzóbb lehetőség számára, mint az, hogy felkészülhessenb a halálra. Ez azért lényeges, mert a halálféelem egy mutatója lehet az, hogy milyen halált szeretnénk a körülöttünk lévő haldokló betegek és önmagunk számára.
A pszichológusok egyöntetűen úgy látják, hogy nehéz a gyakorló orvosok segítségévre lenni a halálhoz köthető stresszhelyzetek feldolgozásában. Ennek egyik oka a túlterheltségben rejlik, másrészt viszont abban, hogy kevesen vannak, akik beismerik saját problémáikat.
A daganatos betegekkel és orvosaikkal állandó munkakapcsolatban álló onkopszichológus szerint a halállal nap mint nap találkozóknál igen hamar bekövetkezhet, hogy „indokoltnak", az élet és a betegség természetes következményének tekintik az élet elvesztését. A halállal összefüggő veszteségérzet enyhítése természetes önvédő folyamat, de az elfojtás előbb-utóbb akár személyiségtorzuláshoz is vezethet.
A halállal gyakran sérül az orvosok omnipotenciája, azaz kompetenciaérzése és magabiztossága, hiszen az életre felesküdött orvosnak azzal kell szembesülnie, hogy amint a betegség előrehalad, ő rendre alulmarad vele szemben - mutat rá dr. Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány elnöke, részben ezzel magyarázva, miért olyan nehéz a végstádiumú betegekről gondoskodó palliatív terápiához orvost találni. Muszbek Katalin egy nemzetközi szociológiai kutatásra hivatkozva hozzáteszi: megfigyelték, hogy a kórházi személyzet érzékelhetően később reagál a haloklók hívására és sokkal kevesebb időt tölt mellettük, mint a gyógyíthatónak vélt betegek mellett.
Ha az orvosok teljes intenzitásában élnék meg a halált, képtelenek lennének munkájuk elvégzésére - világítja meg a kérdést más espektusból dr. Temesváry Beáta pszichiáter, a szegedi tudományegyetem főorvosa. A tanatológiával foglalkozó, az egészségügyi dolgozók halálhoz való viszonyát több évtizede vizsgáló szakember megjegyzi: sok orvosnak ellentmondásos, rendezetlen az elmúláshoz való viszonyulása. A pályaválasztás motivációi között sokszor felfedezni gyermekkori halálfélelmet, halálélményt, ami arra sarkallja a fiatalt, hogy orvosként szembeszálljon a halállal. Néha éppen ez járul hozzá később a haldoklók kerüléséhez.
Azokon az osztályokon, ahol mindennaposak a halálesetek, a dolgozók hallatlan pszichés megterhelésnek vannak kitéve. Személyiségfüggő, hogy ezt ki hogyan viseli: aki jól viszonyul a saját elmúlásának gondolatához, az rendszerint a munkájában is könnyebben fel tudja dolgozni a halálhoz kapcsolódó kudarcélményeket - számol be tapasztalatairól Szy Katalin, a fővárosi Péterfy Sándor Utcai Kórház pszichológusa.
Az orvosok hozzáállása zömében negatív, ha csak lehet, igyekeznek elkerülni, hogy a haldoklókat nyugtalanító kérdésekkel foglalkozzanak, s ha mégis rászánják magukat a beszélgetésre, a „nehezebb kérdésekre" inkább kitérő válaszokat adnak.
A kutatás során az is egyértelműen kiderült - állítja dr. Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatóhelyettese -, hogy az orvosok nagyobb része, ha választhatna, gyors halált kívánna magának, ez vonzóbb lehetőség számára, mint az, hogy felkészülhessenb a halálra. Ez azért lényeges, mert a halálféelem egy mutatója lehet az, hogy milyen halált szeretnénk a körülöttünk lévő haldokló betegek és önmagunk számára.
A pszichológusok egyöntetűen úgy látják, hogy nehéz a gyakorló orvosok segítségévre lenni a halálhoz köthető stresszhelyzetek feldolgozásában. Ennek egyik oka a túlterheltségben rejlik, másrészt viszont abban, hogy kevesen vannak, akik beismerik saját problémáikat.
Forrás: Medical Tribune
