Zene ajándékba

  Vadim Repin felvétele olyan rendkívül erős korábbi interpretációkkal vetélkedik, mint Maxim Vengerov és a közelmúltban elhunyt Msztyiszlav Rosztropovics közös produkciója, vagy a fiatal Anne- Sophie Mutter immár legendássá vált felvétele Herbert von Karajannal. Most újra orosz hegedűművész játékát élvezheti a hallgató a patinás DGG kiadó felvételén, és a Bécsi Filharmonikusokat ezúttal Riccardo Muti vezényli. Kettejük együttműködése a letisztult elegancia jegyében szólaltatja meg Beethoven versenyművét, amelynek előadásában az esztétikus játék, a dallam tiszta artikulálása áll a művészek perspektívájában. A Kreutzer-szonátában Repin zongorista partnere, Martha Argerich játéka nem csupán kíséret, hanem a szólistával folytatott, érzelmekkel teli, intenzív párbeszéd.
    Beethoven: Hegedűverseny; A-dúr („Kreutzer”) Szonáta. Vadim Repin – hegedű; Martha Argerich – zongora; Bécsi Filharmonikus Zenekar. Karmester: Riccardo Muti (Deutsche Grammophon – Universal)

   A Kelemen–Kokas művészházaspár nagyvonalú vállalkozásának élményekkel gazdag lenyomata a Hungaroton különleges kiadványa: 2006 májusában Mozart összes hegedűkompozícióját játszották el két esten a Művészetek Palotájában. A DVD-kiadvány kiváló hang- és képminőségben adja át ezt az élményt mindenkinek. Kelemen Barnabás és Kokas Katalin nemcsak fantasztikus tehetségű zenészek, de a zene esszenciális üzenetét intenzíven átadó, sőt át is élő emberek. A kamerák lencséje olyan különleges közelségbe hozza ezt az élményt a nézve hallgató számára, amire a koncertteremben nem adódik lehetőség.
    Mozart összes műve hegedűre és zenekarra (DVD). Vezényel és hegedűn közreműködik: Kelemen Barnabás. Kokas Katalin – hegedű, mélyhegedű, Erkel Ferenc Kamarazenekar( Hungaroton Classic)

   Bár a lant Bach korának egyik kedvence volt, mégis keveset hallani felvételen a barokk nagymesternek e hangszerre írt műveit. Bach olykor cselló és hegedűdarabjait dolgozta át a p e n g e t ő s hangszerre, máskor pedig olyan nehézségi fokú darabokat írt, amelyek inkább billentyűs hangszerre valók. A historikus zene egyik elismert szakértője és előadója, Paul O’Dette szorgalmas kutatómunka után készítette el saját olvasatát a művekről: lantzenéje nemcsak meggyőzi a hitetlenkedőket, de valódi zenei élményt kínál mindenki számára, aki kedveli a barokk muzsikát, és szívesen kalandozik univerzumának rejtett zugaiba. J. S. Bach: Lantművek Vol. 1. Paul O’Dette – barokk lant (Harmonia Mundi – Karsay és Társa)

   A reneszánsz polifónia halhatatlan mestere, Giovanni Pierluigi Da Palestrina hattyúdala, a Szűz Máriának ajánlott, harminctételes madrigálfüzér méltó betetőzése a zeneszerző évtizedek alatt tökéletesre fejlődött stílusának. A tisztán énekesekre írt, a capella ciklus imádságot fogalmaz meg a Megváltó Anyjához, és egyben a szerző himnusza a nőiség és egyetemes anyaság tiszteletére. A lemez végét két utólag előkerült Mária-litánia teszi még gazdagabbá, és egyben méltóvá a közelgő karácsony szelleméhez. Palestrina: Priego Alla Beata Vergine Corvina Consort.
 Művészeti vezető: Kalmanovits Zoltán (Hungaroton Classic)

   Aki ott volt szólókoncertjén a Művészetek Palotájában, élő bizonyítékát tapasztalta annak, hogy Keith Jarrett ma még felmérhetetlen új távlatokat nyit az egyetemes zeneművészetben. Bár improvizációi évtizedek óta mozgásban tartják a kortárs zene valamennyi szegmensét az avantgárdtól a posztmodernig, Jarrett mindig szívesen nyúlt vissza a jazz konvencionálisabb repertoárjához is. Legfrissebb duplalemezén állandó triópartnereivel Gary Peacock bőgőssel és Jack DeJohnette dobossal szólaltatja meg a többi között Sonny Rollins, Miles Davis, Gerry Mulligan és Theonius Monk darabjait. Jarrett életműve már most is hatalmas, de meglepetéseket még ez a felvétel is tud okozni, az egyes darabok az összeszokott kamarazenélésnek, a magas fokú rögtönzésnek és kifinomult kíséretnek egyaránt katartikus példái. Keith Jarrett: My Foolish Heart – Live at Montreux (ECM Records – MusiCDome)

   Oláh Kálmán zongoraművész amerikai bemutatkozó albuma ez, abból az alkalomból, hogy a magyar művész tavaly megnyerte az amerikai szerzői jogvédő által szervezett jazz-zongorista zeneszerző verseny nagydíját. Oláh Kálmán ugyanakkor nem egyszerűen egy előadó a sok közül Amerikában: impreszszionisztikus billentése, européer műveltsége és szenzitív gondolkozása révén képes a jazzt sajátosan újragondolni. Művészi eszköztárát a legnagyobb jazzművészek hatásán túl a barokktól a 20. század első feléig ívélő zenetörténet hagyatéka, németalföldi, francia és magyar szerzők ihletése teszik teljessé. Oláh Kálmán: Always (Merless Records)

   Gyorstalpaló

  Két amerikai katona a halálra vár egy afgán hegycsúcson, egy szenátor az új katonai stratégiát magyarázza egy szkeptikus újságírónőnek, egy egyetemi tanár pedig azt bizonygatja fiatal tanítványának, hogy igenis szerepet kell vállalni a közügyi döntésekben. Matthew Michael Carnahan forgatókönyvíró már A királyság című politikai akcióthrillerrel bizonyította, hogy nem hagyja cserben a fantáziája, ha „majdnem megtörtént” eseményeket kell kreálnia, és most is tartja magát a házirecepthez: a valóság annyira abszurd, hogy már annak megközelítésével is a frászt lehet hozni a nézőre, ezért teketória nélkül kell vászonra álmodni az alternatív politikai valóságról szóló történeteket.
  Az amerikai elnökválasztás közeledtével a szokásos népbutítás mellett a népokítás is Hollywood feladatai közé tartozik, és ilyen időkben aranyat ér az olyan író, aki Guillermo Arriaga (Korcs szerelmek, Babel) mozaikos dramaturgiáját képes ötvözni Michael Moore elszántságával és Michael Mann példás ritmusérzékével. Bő két évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy az Ütközéseket íróként és rendezőként jegyző Paul Haggis tölti majd be az álomgyári messiás szerepét, ha politikusabb szelek fújnak, de a jelek szerint Carnahan beelőzte őt. Nem utolsó szempont persze, hogy a kezdő író munkáit olyan bejáratott szakemberek vitték vászonra, mint Peter Berg (Ronda ügy, Az Amazonas kincse) és Robert Redford (Folyó szeli ketté, A suttogó), akik érdekes módon mindketten elsősorban színészként ismertek. Talán a színészi mesterség alapos ismerete szükséges ahhoz, hogy a rendező a szövegközpontú dráma felvételét sikerrel instruálja, de az is lehet, hogy a stúdiók húzónevekkel akarják a moziba csábítani a közönséget, mely Tarantinón kívül jó esetben maximum Scorsese vagy Coppola nevét tudná felsorolni, ha kortárs rendezőkről kérdeznék.

   Húzónevek vonzásában
   A Gyávák és hősök rendezője, Robert Redford nemcsak Új-Hollywood és a független filmeket támogató Sundance Filmfesztivál szimbóluma, de a hetvenes évek politikai thrillereinek is (A keselyű három napja, Az elnök emberei), melyek Vietnam árnyékában először kerestek összefüggéseket a belső kormányzati rendszer és a külpolitika működésében, és először dörgölték a néző orra alá, hogy a rendszer nem kiszolgálja az állampolgárokat, hanem inkább kihasználja. Redford választása ésszerű tehát, mert személyében a harcos és megfontolt, akár tulajdon életét is kockára tevő igazságkeresőt ismerte meg a közönség. Ehhez a képhez képest Redford a filmbéli professzor szerepében és a rendezői székben egyaránt teljesen eltérő pózt vesz fel: a saját kétségeivel tisztában lévő, mégis bölcs és megfontolt idős emberét, aki a gyors cselekvés helyett alapos gondolkodásra akarja késztetni a nézőt. Mert míg az előtérben lévő két történetszál azt üzeni, hogy a politika és a háború mocskos dolog, Malley professzor (Redford) azt igyekszik bizonyítani a fiatal és kiábrándult Todd Hayesnek, hogy igenis részt kell venni a döntéshozatalban, mert nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy mások döntsenek a fejünk fölött. Az alkotók olyan messze merészkedtek, hogy még az „önkéntesség” szó is elhangzik a beszélgetésben, nem hagyva kétséget afelől, hogy a demokraták által gerjesztett Youtube-vita után a mozifilmekkel akarják cselekvésre és állásfoglalásra bírni a fiatal amerikaiakat.
   Felépítésében kísérleti, mondandójában az óvatos egyensúlyozás ellenére is demagóg a Gyávák és hősök, mert sikerrel épít ugyan kerek egészet három, egymáshoz csak lazán kapcsolódó történetből, valójában nemhogy semmilyen megoldást nem kínál a helyzet rendezésére, de a „nagyon ártatlan” katonák halálával és az egyéb figurák (szenátor, riporternő, tanár, diák) karikírozásával egyszerűen osztja le a jók és rosszak, a felelősek és felelőtlenek szerepeit. Tom Cruise harcos szenátorként leginkább Magnoliabeli önmagára emlékeztet, Meryl Streep megengedheti magának azt a luxust, hogy kissé lepukkant, Redford szépen őszül, a fiatal Andrew Garfield pedig inkább adná a szépet Lindsay Lohan oldalán, mint az okosat itt. Redford és Carnahan filmje az agyra akar hatni, de a dramaturgiai biztonsági játszmának köszönhetően inkább a szívre hat. Az aktuális politikai légkörben sokaknak tanulságos lehet odaát, nekünk, távoli nézőknek azonban inkább évtizedek múlva lesz majd érdekes látni, hol tartott 2007-ben az amerikai „tömegtájékoztatás”.

  CSILLAG MARCI