Woody Allen: Vicky Cristina Barcelona
Az utóbbi tíz évben nyújtott teljesítménye alapján ítélve sokan lemondtak arról, hogy Woody Allen visszatalál régi önmagához, és olyan filmeket készít a társkapcsolatok és egyáltalán a létezés abszurd bájáról, melyek felvehetik a versenyt – vagy legalább emlékeztetnek – az Annie Hallra, a Zeligre vagy a Hannah és nővéreire.
A középkategóriás kísérletek tömegéből 1999-ben kitűnt ugyan A világ második legjobb gitárosa, de a későbbi filmek csak nyomokban tartalmazták a Woody-varázst, és sajnos a londoni trilógia darabjai (Match Point, Füles, Kasszandra álma) sem a visszatérés, hanem az eltávolodás és a lemondás jeleit mutatták. Igaz, ezek az alkotások amellett, hogy csaknem tiszta műfaji filmek, tekinthetők a mester rég elfojtott vágyai kiélésének is, hiszen a hatvanas évek végén bizonyára maga is európai filmes akart lenni, csakhogy inkább saját stílust teremtett. A Match Point és a Kasszandra álma esetében kimondottan érezhető a brit és francia morális szociodrámák hatása, a Füles pedig arra bizonyíték, hogy a hazai recept nem okvetlenül működik egy másik kontinensen – miként Milos Forman sem vette le lábáról a közönséget első amerikai filmjével, az Elszakadással.
Városnézés mikroszkóppal
A Vicky Cristina Barcelona szintén európai városfilm, kiruccanás az elképzelt ismeretlen birodalmába, csakhogy szerencsére a mediterrán térségről rendezőnk jóval élénkebben fantáziál, azaz nem a bűnös osztályrendszer jut róla eszébe, hanem a bohém életszeretet, a határok eltörlése, a művészi szintre fejlesztett hedonizmus. Allen korai filmjeiben mindig fontos szerepe volt a társadalmi és szexuális normabontásnak, hiszen tisztes emberek kerültek kapcsolatba neurotikus-nimfomán nőkkel, házasságok mentek tönkre egy kis vonzalom miatt – akárcsak a Woody-féle Katalóniában, ahol Manhattan szigetéről nézve valójában nincsenek is áthágni való szabályok, mert mindenki szabadon és szabadosan él. Ebbe a világba csöppen bele két huszonéves amerikai lány, Vicky (Rebecca Hall) és Cristina (Scarlett Johansson), akik mindketten tisztes családból valók, de látszólag teljesen másra vágynak. Mert míg Vickynek a városnézés, a pihenés és a rokonlátogatás a célja, és nem mellesleg már el van jegyezve, Cristina valami elementáris mélységre vágyik, egy élményre, mely kitaszítja őt unalmas nyugalmából. Nos, nem kell sokáig várniuk, egy ismert festő, Juan Antonio (Javier Bardem) ugyanis felfigyel rájuk, és oviedói városnézésre invitálja őket, abban reménykedve persze, hogy mindkét lányt megkaphatja. Bámulatos, ahogy a tengerentúli kalitkából kiszabadult lányokat elsöpri ez a latin isten, akit persze már megelőzött a híre: állítólag az után vált el hisztérikus feleségétől, hogy a nő megszúrta őt. Hősünk vonzó figura tehát, de még annál is fifikásabb: mindkét lánynak teljesen más taktikával udvarol, és persze mindkét fronton sikereket ér el, sőt Vicky vőlegényének érkezése után összeköltözik Cristinával, majd hamarosan csatlakozik hozzájuk az exfeleség, Maria Elena (Penélope Cruz), aki temperamentumával nemcsak az egész történetet, de az egész filmet is felforgatja.
Hozzáadott érték
Woody Allen csavaros szerelmi történetvezetése legjobb filmjeinek szexuális-intellektuális problémáira emlékeztet, miközben az író empátiával figyeli hőseit, hiszen itt már nem ő van a középpontban, hanem huszonéves amerikai lányok és bohém hispánok. Hagyja játszani színészeit, és nagyon jól teszi, hiszen az általa elképzelt világ csakis azok segítségével lehet színes és izgalmas, akik ismerik a mintát, az igazit. Penélope Cruz hisztérikus jelenetei minden más alakítást felülmúlnak, annak ellenére, hogy mindenki tökéletesen teljesít. Kedvenc New York-i neurotikusunk gondolatban átrándult tehát a tengerentúlra, kitalált egy szövevényes és szórakoztató történetet, és utána még le is forgatta azt – eredeti helyszínen. A Vicky Cristina Barcelona papíron érdekes tanulmánynak tűnhetett, a vásznon azonban már jóval több annál: romantikus vígdráma, a pozitív előítéletek diadala. Ezt a filmet jól nézzük meg, mert hasonlót talán már nem kapunk Woody Allentől!
Csillag Marci (Medical Tribune)
