Viták kereszttüzében az Oviedói Egyezmény
A kritikusok szerint a jegyzőkönyv éppen a legkiszolgáltatottabbakat fosztja meg a szabadságuktól azáltal, hogy bizonyos feltételek mellett továbbra is utat enged a beleegyezés nélküli beavatkozásoknak, írja az eLitMed.
Az Európa Tanács által életre hívott Oviedói Egyezmény és annak kiegészítő jegyzőkönyvei az emberi méltóság és a modern orvostudomány vívmányai közötti kényes egyensúlyt hivatottak fenntartani. Miközben a dokumentum alapvető célja az egyéni önrendelkezés védelme a tudományos érdekekkel szemben, a pszichiátriai ellátás területén alkalmazott szabályozása évtizedes szakmai és emberi jogi viták kereszttüzébe került. A kritikusok szerint ugyanis a jegyzőkönyv éppen a legkiszolgáltatottabbakat fosztja meg a szabadságuktól azáltal, hogy bizonyos feltételek mellett továbbra is utat enged a beleegyezés nélküli beavatkozásoknak. Az eLitMednek adott interjút Kussinszky Anikó jogász, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában az Esélyegyenlőségi és Gyermekjogi Főosztályon dolgozó vezető főtanácsos és Radó Iván, a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum elnöke, aki 30 éve küzd a kényszer ellen, és aki – egyebek mellett – szintén két minőségében is segíti az AJBH munkáját.
Az Oviedói Egyezmény lényege az a bioetikai alaptétel, amely szerint az ember lény érdeke minden körülmények között megelőzi a tudomány vagy a társadalom elvont hasznát. Ez a keretrendszer tette kötelezővé a szabad és tájékozott beleegyezést minden orvosi beavatkozáshoz, és ez biztosítja a betegek számára a jogot, hogy bármikor, indoklás nélkül visszautasítsák a kezeléseket vagy a kutatási folyamatokat. A rendszer azonban súlyos belső ellentmondásba kerül, amikor a pszichiátriai betegséggel élők jogairól van szó.
A pszichiátriai érintettek szempontjából a szabályozás legnagyobb hátránya, hogy a kiegészítő jegyzőkönyvek tervezetei és bizonyos passzusai továbbra is fenntartják a kényszerintézkedések lehetőségét. A nemzetközi jogvédő szervezetek és az ENSZ szakértői szerint ez a megközelítés súlyosan diszkriminatív, mivel a szabadság korlátozását nem egy elkövetett cselekményhez, hanem egy egészségügyi diagnózishoz köti. A „veszélyeztető állapot” gumifogalma alatt így legitimálható marad a kényszergyógyszerezés vagy a bezárás, ami alapjaiban kérdőjelezi meg a beteg önrendelkezési képességét.
Míg a modern jogfelfogás a támogatott döntéshozatalt és a személyes akarat tiszteletben tartását hirdeti, az egyezmény ezen része a bírálók szerint megrekedt egy elavult, paternalista orvosi modellnél, amely a biztonságra hivatkozva felülírja az egyén alapvető emberi jogait.
Magyarország ratifikálta az ENSZ CRPD egyezményét, amely tiltja a fogyatékosságon alapuló szabadságmegvonást. Ehhez képest mit jelentene jogilag, ha az Európa Tanács jegyzőkönyvét is elfogadnák? Feloldható-e ez az ellentmondás, vagy a jegyzőkönyv egyfajta „másodrendű állampolgárságot” hozna létre a pszichiátriai érintettek számára?
Kussinszky Anikó: Az ENSZ Egyezményt az Európa Tanács valamennyi tagállama ratifikálta, így a kérdés nem csupán Magyarországot, hanem mind a 46 tagállamot érinti. A jegyzőkönyvvel szemben támasztott kifogások elsősorban azon alapulnak, hogy a CRPD által megjelenített paradigmaváltást követően lassan 20 évvel nem fogadható el az ezidáig egyetlen kötelező erejű, átfogó, nemzetközi bioetikai egyezmény egy olyan kiegészítő jegyzőkönyve, amely nincs összhangban sem a CRPD betűjével, sem annak szellemiségével. A CRPD-t éppen azért fogadták el, mert az addig rendelkezésre álló jogi garanciák nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy a fogyatékossággal élő személyek, ideértve a pszichoszociális fogyatékossággal élőket is, emberi jogai másokkal azonos alapon érvényesülhessenek. A cél tehát a kényszer felszámolása, kiváltása az ellátórendszerek újragondolása révén, alternatív megoldások, szolgáltatások mentén.
A jegyzőkönyv kritikusai azt emelik ki, hogy a jegyzőkönyv nem jelentene előrelépést a kényszer felszámolása terén: nem pozitív módon közelíti meg a kényszer eliminálásának megvalósítását, tehát nem azt nézi, hogy mit tehetünk, milyen szolgáltatások nyújtása elvárható, hanem a régi megközelítés módot vinné tovább: megerősítené, hogy a fogyatékossággal élő személyek egyes alapjogai bizonyos esetekben korlátozhatóak. Ez azonban a CRPD óta már nem elegendő – ma már azzal kell(ene) foglalkoznunk, hogy hogyan számoljuk fel a fogyatékossággal élő embereket (is) érintő rendszerabúzust. (...)
A kényszer fenntartása és a bezáráson alapuló ellátás drága és kevéssé hatékony. Vannak-e olyan nemzetközi modellek, amelyek bizonyítják, hogy a kényszermentes, közösségi alapú ellátás nemcsak humánusabb, hanem fenntarthatóbb is?
Az Európa Tanács 2021-ben összefoglaló jelentést adott közre, amely az önkéntes ellátások előmozdításával összefüggő jó gyakorlatokat foglalja össze a mentális egészségügyi szolgáltatások terén. Ezek a jó gyakorlatok, bár nyilván a megvalósíthatóságra is koncentrálnak, alapvetően nem költséghatékonysági oldalról mutatkoznak be. Közgazdászok számára biztosan van még feladat a konkrét számok modellezése terén, hiszen önmagában az az állítás, hogy kevesebb a hospitalizáció, még nem jelent univerzális költségcsökkenést, a társadalmi költségek feltérképezése egy igen összetett folyamat.
Mit tehet a hazai pszichiátriai szakma azért, hogy ne a jegyzőkönyv mögé bújjon, hanem elinduljon a kényszermentes ellátás irányába?
Elsődleges, hogy megismerje a kényszermentes ellátás iránt elkötelezett modelleket. Egy hamarosan megjelenő tanulmányomban ezt úgy foglaltam össze, hogy „a mentális egészségügyben tapasztalt kényszer tekintetében több szerző is hangsúlyozza a pszichiáter szakma kiemelt szerepét és etikai felelősségét, rámutatva arra, hogy noha a nagy, ellátórendszer szintű változtatásokhoz nyilvánvalóan politikai, kormányzati döntéshozatali akarat is kell, ugyanakkor amíg a szakma nem ismeri meg, teszi magáévá az új módszereket, nem látja azokat működőképesnek, addig nem fogja tudni hatékonyan képviselni az egészségpolitikai tárgyalások során a betegek érdekeit, jogait szem előtt tartó szakmai érveket.” (...)
A teljes információt ITT olvashatja
