Visszajönne, ha...
Miként lehet hazacsábítani a külföldön dolgozó orvosokat – kérdezte az MNO Lőrincz Balázs Bendegúz fej-nyak sebész professzort.
– Rendszerszinten változtatna az egészségügyön, így fogalmazott. Mit lát a legfőbb problémának Magyarországon?
– Itt nőttem fel, itt tanultam, de később testközelből, tartósan és belülről láttam az ausztrál, a norvég és a német, kollégáimon keresztül pedig az amerikai, az angol és sok más ország egészségügyi rendszerének működését. Az előnyeit és a hibáit egyaránt. Ezeket a tapasztalatokat szeretném kamatoztatni a hazai egészségügyben. Lenne tennivalóm bőven. Mivel műtétes szakmában dolgozom, tudom, hogy a hálapénz gátolja leginkább a fiatal magyar szakorvosjelöltek operatív fejlődését, hiszen a tapasztalt kollégák nem szívesen nevelik ki a saját konkurenciájukat. Néhány üdítő kivétel persze itthon is akad, de nem általánosan jellemző. Az elméleti oktatás hagyományosan erős a magyar orvosegyetemeken, de a klinikai, gyakorlati képzés sok kívánnivalót hagy maga után. Hozzám rendszeresen jönnek magyar medikusok és fiatal szakorvosjelöltek tanulni, és néhány hét után úgy mennek haza, hogy többet láttak és csináltak, mint otthon fél év alatt.
– Haza lehet csábítani a magyar szakembereket?
– Ha egy példa van rá, akkor akad majd még egy, és még egy, és így tovább. Jó irányokat látok a magyar egyetemek fejlesztéseiben, egyre több progresszív személyiség van vezető szakmai pozícióban, nem reménytelen a dolog. Hogy mi van a vidéki és budapesti közkórházakban, nem tudom pontosan, de azt hiszem, hatalmas szemléletbeli váltásra lenne szükség. Két kollégát is közelről ismerek, akik pályafutásuk jelentős részében külföldön dolgoztak, de egy ponton mindkettőjükben felmerült, hogy visszatérnek Magyarországra. És a szándék nem is rekedt meg az ötlet szintjén, konkrét és helyes lépéseket tettek az ügyben, egészen addig, míg nem szembesültek a hazai szakma elutasításával helyi szinten. Egyiküket szinte kinevették azzal, hogy „amíg te a világot jártad, mi itthon keményen dolgoztunk”. Habilitált egyetemi docensről beszélünk, németországi vezető pozícióban, aki a legjobb intézményekben képezte magát, itthon nem nagyon van párja a saját szakterületén, végül mégsem tért haza, és az említett reakció után ez nem is meglepő. Csakis benignus környezetbe van értelme visszatérni, ahová hívják, várják az illetőt.
– Sok szakember a nővérhiányt tartja a legfőbb problémának itthon. Hogyan lehet megállítani a folyamatos pályaelhagyást és elvándorlást?
– Orvosból, szerintem, még mindig nincs túl kevés Magyarországon, a lakossági arányt tekintve nem rosszabb a helyzet, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában, az igazi gond valóban az ápolószemélyzet hiánya. Sok szó esik a hivatástudatukról, ami esetleg a pályán és itthon tartja őket. Ez igaz egyfelől, nem szabad elfelejtenünk másfelől, hogy ők nem futhatnak be olyan karriert, mint az orvosok. Németországban sokszor végzek hosszú rekonstrukciós tumorműtéteket, amelyek tervezetten késő estig tartanak, ilyenkor a műtősnők többször kicserélődnek mellettem. Akinek lejár a műszakja, hazamegy, és jön helyette egy másik. Amikor tréfásan megjegyzem, hogy lám, csak én maradok végig, általában azt felelik, hogy igen, de én karriert csinálok közben, míg ők csak a munkájukat végzik, és ez így is van. Hiába szeretik a szakmájukat, hiába áldozatosak, az egyéni szakmai karrier pluszmotivációja, amely egy orvost még rossz körülmények között is tovább hajt a pályán, számukra hiányzik. Ezért kellene sokkal jobban megbecsülni a nővéreket, és sokkal inkább vigyázni rájuk.
– És ez csak pénz kérdése?
– Pénz és leterheltség kérdése. Ha egy nővérnek egyedül kell vinnie éjszaka egy egész osztályt, az rendkívül megterhelő. Minél kevesebb nővér dolgozik, annál jobban leterheltek, ezért annál többen döntenek úgy, hogy elhagyják a pályát vagy az országot. Fontos lenne végre elfogadni, hogy a hivatástudat nem elegendő, az ember pénzért dolgozik, és az esetükben már egy kisebb változás is csodákat tehetne. Németországban sem könnyű a nővérek élete, de ott betegarányosan többen vannak, és a fizetésükből el tudják tartani magukat és a családjukat. És ez hatalmas különbség.
– Nagyon régen elhagyták már Magyarországot, nem tart tőle, hogy a hazaköltözés rosszul is elsülhet?
– Szakmai szempontból nincs szükség vészforgatókönyvre. Mivel csak az elszántságomtól függ, és küldetésként tekintenék a feladatra, nehezen tudom elképzelni, hogy ne jöjjön be a dolog. Családilag pedig azért nincs vészforgatókönyv, mert a gyerekek jövője egyelőre még rajtunk múlik, mi pedig értük élünk, minden döntésünk az ő boldogságukat és boldogulásukat célozza, és ők tisztában is vannak ezzel, így nem hiszem, hogy gondot jelentene nekik a hazaköltözés. Ha pedig mégsem tetszik nekik a helyzet, amint felnőnek, nyitva áll előttük a világ; a tudásuk és a hátterük meglesz hozzá, hogy újra külföldön folytassák az életüket. De nem aggódom, van elég gyerekünk, és mindegyikük különböző módon színes egyéniség, úgyhogy százalékosan biztosan jól jövünk ki majd az elégedettségi felmérésből.
