Sztómások a szabadságért

Néhány köbcentivel több

Lehetnének harcosabbak. Megírhatnák problémáikat nemzetközi beteg- és emberi jogi szervezeteknek, ám akkor napok alatt „tele lenne a világsajtó” a magyarországi sztómások helyzetének tarthatatlanságával, s ők nem akarják lejáratni az országot – mondják. Visszautasíthatnák a német segélyezők 1980 óta töretlenül küldött adományait, állíthatnák, hogy ennyi évvel a rendszerváltás után, az unió tagjaként már nincs szükségük nyugati adományra, ám akkor nem tudnának gyorssegélyt nyújtani sztómazsák nélkül maradt sorstársaiknak. Csakhogy vannak fiatal betegek, sőt most már sztómaterápiás nővérek is, akik a sztómások szervezetének vezetőségét okolják gyenge érdekérvényesítő képességükért. Ezért aztán novemberi kongresszusukon feltehetően úgy döntenek majd, hogy ha nem is a választások előtt – nehogy valamelyik párt kihasználja ezt –, de helyzetük tarthatatlanságának jelzésére a keményebb érdekérvényesítés útjára lépnek. Ha kell, demonstrációval is kifejezésre juttatják: azt tartanák megfelelőnek, ha naponta legalább két zsákot kapnának térítésmentesen. Azt, hogy a jelenleg finanszírozott napi 1,1–1,3 zsák nem elegendő, többször, több helyütt hangoztatták már. Hiába. Mint ahogyan az sem vezetett eddig eredményre, hogy rendre felsorolták, a 10–12 ezer magyar sztómás méltóságát, társadalmi integrációjának esélyét az illetékes hatóságok épp a felére becsülik cseh, szlovák vagy éppen lengyel sorstársaikénál. Legutóbb 90 politikai döntéshozóhoz küldtek levelet gondjaikról, ám mint Horváth Gyula, a Magyar ILCO Szövetség elnöke állítja, a válaszolók közül csupán három volt empatikus, a szocialisták és a Fidesz elnöke, valamint Béki Gabriella szabaddemokrata képviselőnő. De ő is azt közölte a betegszervezet vezetőjével, hogy erre a célra a jövő évi költségvetésben feltehetően nem tudnak majd pénzt előteremteni.