Szívtelen végjáték
Barát József Paraván mögött – Az élet vége Magyarországon című könyvében mutatja be, mi várhat ránk életünk végén a mai Magyarországon, írja az eLitMed.
A könyv november 4-i bemutatójára szervezett beszélgetésen a téma meghatározó szakemberei ültek össze és mutatták be a mai helyzetet. Ugyan a szerző elsősorban az eutanázia kérdésével akart foglalkozni, kutatómunkája során rádöbbent arra: ez a téma ennél sokkal többről szól. Mégis talán saját édesanyja véletlenül elkapott mondata mondja el a legtöbbet: „Azon gondolkozom, hogyha kutya lennék, már nem kellene szenvednem. De emberként miért is kell?”
A rendezvényt, melyet az Örkény Színház látott vendégül, a könyv egyik fejezetével nyitották, ami a megmutatja: a krónikus belgyógyászati ellátás körülményei a méltatlan halál helyszínévé teszik ezeket az osztályokat, a személyzet pedig súlyos morális terhek alatt dolgozik.
„Ezt a munkát csak elhívatottságból lehet vállalni. Egy 64 ágyas osztályon mindössze hat ápoló dolgozik, akik rendszeresen elérik a havi 240 órás engedélyezett munkaidőt. A 12 órás műszak alatt nincs megállás, nincs ülés, a rohanás folyamatos. A kényszerű fekvőbeteg-ellátás miatt a betegnek – még ha segítségre szüksége is lenne a WC-re menethez – muszáj a pelenkázást elfogadnia. Az ápolók óriási felelőssége és fizikai terhelése mellett (egy 80–100 kilós, legyengült embert ketten kell megtartani) egyszerűen lehetetlen minden csengetésre reagálni, különösen a hasmenéses, krónikus belgyógyászati osztályon.
Az ötágyas kórtermekben nincsenek paravánok, nincsen elválasztó függöny. A tudatánál lévő szobatársak végignézik, ahogy idegen emberek halnak meg mellettük.
Amikor egy „exitet” (halálesetet) előkészítenek – az oxigén levétele, szem lecsukása, áll felkötése gézzel, holmik leltározása –, a szobatársaknak végig kell nézniük a folyamatot, még akkor is, ha a látogatókat kiküldik. A családtagok ugyanígy szembesülnek a szomszéd ágyon zajló tragédiával. A betegeket gyakran reménytelenül szétterjedt daganattal, gyógyíthatatlan, végső stádiumban hozzák be, mivel a család ’nem tudta, hogy ekkora a baj’. Amikor az orvos elbocsátja a fekvőbeteget, a család eszköztelenül visszakérdez: ’És akkor mit csináljunk?’ A rendszer helyettük próbál elhelyezést találni regionális idősotthonban, de a valós, megfelelő ellátást képtelen biztosítani” – meséli a könyvben Mária.
A hazai jogrend a palliatív ellátást részesíti előnyben, a gyakorlatban a méltó eltávozás biztosítása gyakran kudarcot vall: az alkotmányos emberi méltóság és önrendelkezési jog nem terjed ki a halál időpontjának és módjának megválasztására, különösen az aktív eutanázia esetében, ahogyan azt az EJEB is megerősítette.
A jogilag támogatott alternatíva, a palliatív és hospice ellátás – bár rendelkezésre áll – gyakran nem nyújt kellő minőséget és hozzáférést ahhoz, hogy garantálja a szenvedésmentes, méltó eltávozást, amivel hitelesen lehetne érvelni az eutanázia jogának korlátozása mellett
„A hospice-t sok tévhit övezi: például, hogy csak rákbetegeknek van, vagy hogy fizetni kell érte, holott 2004 óta az OEP/NEAK finanszírozza a szolgáltatásokat. A valóság az, hogy az intézményekben vagy otthon a túlzsúfoltság, a szemlélet hiánya és a pénzügyi források elégtelensége miatt sokan nem kapják meg a fizikai, lelki és szellemi szempontból is méltó, szenvedésmentes búcsút. Bár a hospice ellátás némileg halad Magyarországon, például a rákbetegek egyharmadát eléri, a legsúlyosabb probléma a hozzáférhetőség korlátozottsága. A COPD-sek, az ALS-esek és sok más súlyos krónikus beteg nem részesül hospice ellátásban, ami tovább terheli a krónikus kórházi osztályokat. A Péterfy Sándor Utcai Kórházban jogellenesen pénzt kértek betegektől a délutáni ellátásért, ami azt mutatja, hogy a családoknak még pénzért is a legjobb megoldás volt az a rossz szolgáltatás” – vette át a szót dr. Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense, a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület alapító tagja.
A teljes írást ITT olvashatja
