hirdetés
2024. november. 21., csütörtök - Olivér.

„Rokkantország” képmutatásai

Rendkívül viccesnek tartom, hogy az egészségügyi kormányzat annak utána rendelt el országos vizsgálatot, hogy Heves megyében a rendőrök letartóztattak két orvosszakértőt, akiket azzal gyanúsítanak, hogy a rokkantosításért pénzt kértek. Hogy mi ebben a mulatságos? Nos, 800 ezer rokkantnyugdíjas után nem megkésett egy kicsit a vizsgálódás?

Néhány nappal ezelőtt egy fővárosi sajtótájékoztatón személyesen Soltész Miklós szociális, család- és ifjúságügyért felelős államtitkár jelentette be a minden valószínűség szerint „párját ritkító” hírt, miszerint a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság nyomozói letartóztatták az Országos Rehabilitációs és Szociális Szakértői Intézet két munkatársát, akiket azzal gyanúsítanak, hogy a rokkantosításért pénzt kértek. Soltész a korrupt orvosok „buktája” kapcsán elmondta, Réthelyi Miklós miniszterrel arra utasították a szakértői intézet főigazgatóját, rendeljen el országos vizsgálatot, mert elképzelhető, hogy az egri történet nem egyedülálló a leszázalékolás „műfajában”. Nos,  hogy ez az ellenőrzés miféle dolgokra is derít majd fényt, arról fogalmam sincs, ám e hatalmas sikerhez őszintén gratulálok mind a bűnüldözőknek, mind pedig az egészségügyi kormányzatnak, és minthogy nem szeretnék ünneprontó lenni, ezért csak rendkívül halkan, diszkréten kérdezem meg: tessenek mondani, rokkantügyben nem vagyunk egy „parányi” késésben? No, de nézzük a szikár tényeket... Magyarországon ez idő szerint közel 800 ezer rokkantnyugdíjas él, pontosan tízszer (!) annyi, mint a nagyjából ötmillió lakost számláló Szlovákiában. Ennél is megdöbbentőbb adat, hogy az elmúlt két évtizedben megduplázódott azon rokkantnyugdíjasok száma, akik még nem érték el az öregségi nyugdíjkorhatárt: hiszen míg 1991-ben „csupán” 230 ezer ilyen embert tartottak nyilván, 2009-ben már közel 420 ezret. És ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a leszázalékolt tömegek ellátását biztosító úgynevezett „rokkantkassza” az adót fizető polgároknak esztendőről esztendőre sok százmilliárd forintjába kerül, nagyon könnyen belátható, hogy nem lebecsülendő problémáról van szó.

Nem lebecsülendő problémáról, mondom, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy ne lenne viszonylag egyszerűen megoldható. Szerintem ugyanis nem kellene hozzá más, „mindössze” egy korrekt, tisztességes, szakszerű leszázalékolási eljárás, az eddiginél lényegesen szigorúbb ellenőrzés, no, és persze, az egész rokkantkérdést körülvevő durva képmutatás mielőbbi felszámolása. És az a gyanúm, hogy ez utóbbi lesz a legnehezebb. Hiszen ki ne lenne tökéletesen tisztában azzal, hogy a „rokkantjaink” között nagy számban akadnak, akik ezért vagy azért menekültek a leszázalékolásba – a témával behatóan foglalkozó szakértők szerint a legtöbben a nyomasztó munkanélküliség miatt választották ezt az utat –, ki ne tudná, hogy itthon jószerivel mindenki leszázalékoltathatta (leszázalékoltathatja?) magát, ha nem sajnálta és sajnálja a pénzt az orvosszakértőktől, kinek ne tűnt volna fel, hogy kis hazánkban a rokkantnyugdíjasok jelentős részénél éppen 67 százalékos a rokkantság, minthogy a rokkantsági nyugdíj az ilyen fokban elveszett munkaképesség után járt, ki ne mondaná meg fejből, hogy az ő lakóhelyén mely doktort is lehet a legkönnyebben „meggyőzni” egészségi állapotunk megroggyant voltáról..., hogy ezúttal csupán néhány izgalmas  kérdést vessek fel a sok közül. Vagy vannak, akik tényleg úgy vélik, hogy csak a hatóságok nem tudtak azokól a súlyos visszaélésekről, amelyekről egy fél ország beszélt? Hogy a rendőrség és az egészségügyi kormányzat csak most, 800 ezer „rokkant” után döbbent rá, mi is folyik leszázalékolás címén nálunk? Ugyan már... És ha tudtak a dolgokról – márpedig teljesen biztosra veszem, hogy tudtak –, vajon miért nem csináltak egészen eddig semmit...? Megjegyzem, magam a mostani nekibuzdulástól se remélek túl sokat. Lesz egy kis fejcsóválás, némi ejnye-bejnye, egy-két emberkének talán börtön, ám a rendszer nagy valószínűséggel változatlan marad. Ami nem is véletlen, hiszen elég olajozottan működik.

A cikk a heol.hu-n jelent meg.

Stanga István
a szerző cikkei

Könyveink