Nietzsche, a beteges zseni
2008. január 01. 00:00
A19. század egyik legnagyobb hatású gondolkodójának életműve a betegség és az alkotóerő bonyolult összefüggését példázhatja számunkra. Esetében a betegség nem csupán az életútra és a személyiségre, hanem a létrehozott művekre is hatott, sőt, még azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy mindannak hátterében, ami a filozófus munkásságában forradalminak bizonyult, ha nem is a kór, de az ellene folytatott lankadatlan harc állt.
Friedrich Wilhelm Nietzsche (1844–1900) egy kis szász faluban, Röckenben látta meg a napvilágot. Lelkész apja súlyos szembetegségben szenvedett, és már igen fiatalon, 1849-ben agylágyulásban meghalt. A családot további csapás is sújtotta: Friedrich egyik nővére elmebetegséggel küzdött, és utóbb önkezével vetett véget életének. Nietzsche anyja és Elisabeth nevű nővére azonban magas kort ért meg (noha az örökletes szembaj Elisabethet is kínozta). A két, súlyos genetikai örökséggel terhelt gyermekről az apa halála után a magára maradt anyának kellett gondoskodnia – a „nagy embereknél” ez meglepően gyakori képlet. Az ambiciózus asszony fiát a nehézségek ellenére is a legjobb iskolákba járatta, és a leggondosabb nevelésben részesítette. Bonni, lipcsei tanulmányai után, pontosabban még tanulmányai közben, ragyogó tehetségének köszönhetően, huszonöt évesen professzorrá nevezték ki a bázeli egyetem klasszika- filológiai tanszékén, ahol tíz évig működött eredményesen. 1879-ben azonban – részint az egyetemi tanárságnál többre törekedve, részint talán krónikus szemproblémái és romló egészségi állapota miatt – feladta biztos egyetemi tanári állását, és Itáliába utazott. A teleket Genovában és a Riviérán, Rapallóban, Nizzában, a nyarakat a svájci Engadinban töltötte: itt írta csodálatos filozófiai és költői munkáinak zömét. Nietzsche sohasem nősült meg, az igazat megvallva élete végéig engesztelhetetlen nőgyűlölő maradt. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy testi és szellemi romlásában, majd halálában egy asszonytól kapott kór, a szifilisz játszotta a főszerepet.
Nietzschét gyermekkora óta az apjától örökölt szembetegség mellett (gyulladásra való erős hajlam) sűrűn vissza-visszatérő, reumatikus eredetűnek vélt migrénrohamok, illetve a valószínűleg az 1870–71-es porosz–francia háborúban – vagy már 1866-ban, Kölnben – szanitécként szerzett szifilisz tünetei is gyötörték. Szifiliszes bántalmai különösen 1889 után támadtak rá könyörtelen erővel, gyorsan súlyosbodó paralízis progresszíva formájában. 1889-ben, torinói útja során mutatkoztak nála az elmezavar első jelei is: érthetetlen levelei hatására barátja, Franz Overbeck a bázeli, majd testvére a jénai elmegyógyintézetben próbálta kezeltetni. Innen Naumburgba, az anyjához került, majd az anyja halála után nővére viselte gondját Weimarban. A kilencvenes években már csak percekre nyerte vissza ítélőképességét. 1900. augusztus 25-én, 56 esztendősen hunyt el, némán és öntudatlanul. Látogatói emlékezése szerint azonban még élete utolsó napjaiban sem látszott elmebetegnek, inkább olyan bölcsnek tűnt, aki jobbnak látja, ha nem kommunikál a világgal.
Nietzsche betegségének – a filozófus nagyságához méltóan – óriási a szakirodalma. 1889 utáni elborulásával kapcsolatban a szerzők közt általában egyetértés uralkodik: a szellemi és testi leépülés fázisai egyértelműek és tagadhatatlanok. Az életrajzírók csupán azon vitáznak – olykor késhegyre menően –, hogy a korábbi munkásság kapcsolatban áll-e a lappangó vagy manifesztálódó kórokkal. Ha megvizsgáljuk Nietsche 1889 előtti alkotásait – ezután ugyanis egyetlen művet sem írt már –, meg kell állapítanunk, hogy sem szövegükben, sem stílusukban, sem gondolatmenetükben nem tekinthetők bomlott elme termékeinek, sőt nyelvművészetük, szerkesztésbeli fegyelmük, formai tökélyük az átlagosnál jóval magasabb fokú intelligenciára és kritikai érzékre vall. Kétségtelen azonban, hogy Nietzsche világszemléletére, filozófiájára kezdettől fogva rányomta bélyegét testének betegessége.
Nietzschét gyermekkorától fogva korai szellemi érettség, fantasztikus felfogóképesség és elsőrangú memória jellemezte. Külsőleg nem tűnt betegesnek, izmos, csontos termetű, átlagos (171 cm) magasságú férfi volt, magas homlokából kifésült szőkésbarna sörényével, rozmárbajuszával, tartózkodón komoly magaviseletével kifejezetten imponáló hatást gyakorolt környezetére. Testének belső gyöngesége azonban ifjú korától súlyos gondot jelentett számára: „nem vagyok egyéb, mint háromnegyed rész fájdalom, egynegyed rész kimerültség” írta harmincvalahány évesen. Szellemének és lelkének folytonos belső izzása („Úgy van, úgy van: láng vagyok!”) csak tovább rontotta testének amúgy sem rózsás állapotát („izzom, és emésztem magamimages/ szén csupán, mit magam után hagyok”), és ennek ő maga is tudatában volt. Barátai amúgy kedves, lassú beszédű, kiegyensúlyozott emberként emlékeznek rá. Lelke mélyén azonban gyűlölhette beteges testét – sőt, talán teljes filozófiája e gyűlöletben gyökeredzett.
Bázeli székfoglalója Homéroszról szólt – már ebben a műben felfelrémlik a struggle for life-nak, a versenyszellemnek, az erő tiszteletének kényszerképzete. A beteges Nietzschére kezdettől vehemens „betegségfóbia”, egészségimádat, erőkultusz jellemző. Nyilván ebben gyökeredzik a filozófus sokat kárhoztatott kereszténységellenessége is. Az a benyomásunk, hogy a filozófus valójában saját fogyatékosságait – érzékenységét, gyöngeségét, dekadenciáját – próbálta gondolataival megsemmisíteni.
Jellemző és nagy hatású eseménye Nietzsche életének a Richard Wagnerrel való, rövid ideig tartó szoros barátsága. Még 1868-ban ismerkedtek meg Itáliában. Wagner eleven ellentéte volt Nietzschének: vérbő, hódító, harsány, sikeres férfi, a nők bálványa. Nietzsche Wagner hatására írta (1872-ben) egyik legmaradandóbb művét (A tragédia születése), amelyben a híres elmélet olvasható a görögség kettős, dionüszoszi–apollóni jellegéről. A megismerés dionüszoszi, a sötétséghez, a halálhoz, a káoszhoz, a tett viszont apollóni, a fényhez, az élethez, a rendhez kapcsolódó princípium. Nietzsche talán kettejük személyiségének ellentétét fejezte ki elméletével. A túlontúl öntelt Wagner azonban hamarosan ráunt újdonsült barátjára, és teljesen megfeledkezett róla. Az érzékeny költő-filozófus sohasem tudta kiheverni a csapást, soha többé nem bízott senkiben és semmiben. Wagner személye és emléke azonban utolsó éveiig kísértette. Talán az sem véletlen, hogy a zeneszerző halála napján fejezte be a Zarathustrát, amelynek fő gondolata nem más, mint hogy „Isten halott” – nem léteznek többé a hagyományos értékek, semmi sem érvényes többé –, hiszen Wagner sem létezik immár. Mindenesetre elgondolkodtató a magánéleti csalódás kozmikus felnagyítása, amely esetleg paranoid tünetnek is értelmezhető.
Számos életrajzíró rámutatott már, hogy Nietzsche életének 1879–1889 közti szakasza akár mániás szakasznak is nevezhető, hiszen túlzott termelékenység, féktelen alkotókedv volt rá jellemző. Az amúgy is ciklikus mániás depresszióra hajlamos filozófusnál némelyek ezt a hallatlanul gazdag termésű időszakot a paralízis progresszíva bevezető szakaszának tekintik. Ekkori elmeállapotáról azonban nincsenek megbízható adatok, így a feltevés nem igazolható egyértelműen. Írásainak, különösen prózájának azonban ekkor is felfedezhetők már olyan vonásai, amelyek nem teljesen egészséges személyiségre utalhatnak. Ilyen a szómágiához való kényszeres vonzódás, a bombasztikusságra, eksztázisra, szellemi agresszivitásra és rombolásra való erős hajlam (Umwertung aller Werte – minden értékek átértékelése), vagy a személyiségétől teljesen idegen életöröm dicsőítése. Mindezek ellenére a szakirodalom egyetért abban, hogy Nietzsche 1889-ig nem volt pszichotikus állapotban, gondolkodása tiszta, koherens, logikus maradt. Műveire az elmebaj semmiképp nem nyomta rá a bélyegét, legföljebb a testi betegségekkel szemben vívott küzdelem hatása azonosítható bennük. Az, akit ma Nietzscheként ismerünk, nem volt tehát elmebeteg, csupán a testi és lelki szenvedéssel kilátástalan küzdelmet folytató, esendő ember. Az a személy pedig, aki ezt a Nietzschét tíz évvel túlélte, 1889 után már semmit sem írt.
Friedrich Wilhelm Nietzsche (1844–1900) egy kis szász faluban, Röckenben látta meg a napvilágot. Lelkész apja súlyos szembetegségben szenvedett, és már igen fiatalon, 1849-ben agylágyulásban meghalt. A családot további csapás is sújtotta: Friedrich egyik nővére elmebetegséggel küzdött, és utóbb önkezével vetett véget életének. Nietzsche anyja és Elisabeth nevű nővére azonban magas kort ért meg (noha az örökletes szembaj Elisabethet is kínozta). A két, súlyos genetikai örökséggel terhelt gyermekről az apa halála után a magára maradt anyának kellett gondoskodnia – a „nagy embereknél” ez meglepően gyakori képlet. Az ambiciózus asszony fiát a nehézségek ellenére is a legjobb iskolákba járatta, és a leggondosabb nevelésben részesítette. Bonni, lipcsei tanulmányai után, pontosabban még tanulmányai közben, ragyogó tehetségének köszönhetően, huszonöt évesen professzorrá nevezték ki a bázeli egyetem klasszika- filológiai tanszékén, ahol tíz évig működött eredményesen. 1879-ben azonban – részint az egyetemi tanárságnál többre törekedve, részint talán krónikus szemproblémái és romló egészségi állapota miatt – feladta biztos egyetemi tanári állását, és Itáliába utazott. A teleket Genovában és a Riviérán, Rapallóban, Nizzában, a nyarakat a svájci Engadinban töltötte: itt írta csodálatos filozófiai és költői munkáinak zömét. Nietzsche sohasem nősült meg, az igazat megvallva élete végéig engesztelhetetlen nőgyűlölő maradt. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy testi és szellemi romlásában, majd halálában egy asszonytól kapott kór, a szifilisz játszotta a főszerepet.
Nietzschét gyermekkora óta az apjától örökölt szembetegség mellett (gyulladásra való erős hajlam) sűrűn vissza-visszatérő, reumatikus eredetűnek vélt migrénrohamok, illetve a valószínűleg az 1870–71-es porosz–francia háborúban – vagy már 1866-ban, Kölnben – szanitécként szerzett szifilisz tünetei is gyötörték. Szifiliszes bántalmai különösen 1889 után támadtak rá könyörtelen erővel, gyorsan súlyosbodó paralízis progresszíva formájában. 1889-ben, torinói útja során mutatkoztak nála az elmezavar első jelei is: érthetetlen levelei hatására barátja, Franz Overbeck a bázeli, majd testvére a jénai elmegyógyintézetben próbálta kezeltetni. Innen Naumburgba, az anyjához került, majd az anyja halála után nővére viselte gondját Weimarban. A kilencvenes években már csak percekre nyerte vissza ítélőképességét. 1900. augusztus 25-én, 56 esztendősen hunyt el, némán és öntudatlanul. Látogatói emlékezése szerint azonban még élete utolsó napjaiban sem látszott elmebetegnek, inkább olyan bölcsnek tűnt, aki jobbnak látja, ha nem kommunikál a világgal.
Nietzsche betegségének – a filozófus nagyságához méltóan – óriási a szakirodalma. 1889 utáni elborulásával kapcsolatban a szerzők közt általában egyetértés uralkodik: a szellemi és testi leépülés fázisai egyértelműek és tagadhatatlanok. Az életrajzírók csupán azon vitáznak – olykor késhegyre menően –, hogy a korábbi munkásság kapcsolatban áll-e a lappangó vagy manifesztálódó kórokkal. Ha megvizsgáljuk Nietsche 1889 előtti alkotásait – ezután ugyanis egyetlen művet sem írt már –, meg kell állapítanunk, hogy sem szövegükben, sem stílusukban, sem gondolatmenetükben nem tekinthetők bomlott elme termékeinek, sőt nyelvművészetük, szerkesztésbeli fegyelmük, formai tökélyük az átlagosnál jóval magasabb fokú intelligenciára és kritikai érzékre vall. Kétségtelen azonban, hogy Nietzsche világszemléletére, filozófiájára kezdettől fogva rányomta bélyegét testének betegessége.
Nietzschét gyermekkorától fogva korai szellemi érettség, fantasztikus felfogóképesség és elsőrangú memória jellemezte. Külsőleg nem tűnt betegesnek, izmos, csontos termetű, átlagos (171 cm) magasságú férfi volt, magas homlokából kifésült szőkésbarna sörényével, rozmárbajuszával, tartózkodón komoly magaviseletével kifejezetten imponáló hatást gyakorolt környezetére. Testének belső gyöngesége azonban ifjú korától súlyos gondot jelentett számára: „nem vagyok egyéb, mint háromnegyed rész fájdalom, egynegyed rész kimerültség” írta harmincvalahány évesen. Szellemének és lelkének folytonos belső izzása („Úgy van, úgy van: láng vagyok!”) csak tovább rontotta testének amúgy sem rózsás állapotát („izzom, és emésztem magamimages/ szén csupán, mit magam után hagyok”), és ennek ő maga is tudatában volt. Barátai amúgy kedves, lassú beszédű, kiegyensúlyozott emberként emlékeznek rá. Lelke mélyén azonban gyűlölhette beteges testét – sőt, talán teljes filozófiája e gyűlöletben gyökeredzett.
Bázeli székfoglalója Homéroszról szólt – már ebben a műben felfelrémlik a struggle for life-nak, a versenyszellemnek, az erő tiszteletének kényszerképzete. A beteges Nietzschére kezdettől vehemens „betegségfóbia”, egészségimádat, erőkultusz jellemző. Nyilván ebben gyökeredzik a filozófus sokat kárhoztatott kereszténységellenessége is. Az a benyomásunk, hogy a filozófus valójában saját fogyatékosságait – érzékenységét, gyöngeségét, dekadenciáját – próbálta gondolataival megsemmisíteni.
Jellemző és nagy hatású eseménye Nietzsche életének a Richard Wagnerrel való, rövid ideig tartó szoros barátsága. Még 1868-ban ismerkedtek meg Itáliában. Wagner eleven ellentéte volt Nietzschének: vérbő, hódító, harsány, sikeres férfi, a nők bálványa. Nietzsche Wagner hatására írta (1872-ben) egyik legmaradandóbb művét (A tragédia születése), amelyben a híres elmélet olvasható a görögség kettős, dionüszoszi–apollóni jellegéről. A megismerés dionüszoszi, a sötétséghez, a halálhoz, a káoszhoz, a tett viszont apollóni, a fényhez, az élethez, a rendhez kapcsolódó princípium. Nietzsche talán kettejük személyiségének ellentétét fejezte ki elméletével. A túlontúl öntelt Wagner azonban hamarosan ráunt újdonsült barátjára, és teljesen megfeledkezett róla. Az érzékeny költő-filozófus sohasem tudta kiheverni a csapást, soha többé nem bízott senkiben és semmiben. Wagner személye és emléke azonban utolsó éveiig kísértette. Talán az sem véletlen, hogy a zeneszerző halála napján fejezte be a Zarathustrát, amelynek fő gondolata nem más, mint hogy „Isten halott” – nem léteznek többé a hagyományos értékek, semmi sem érvényes többé –, hiszen Wagner sem létezik immár. Mindenesetre elgondolkodtató a magánéleti csalódás kozmikus felnagyítása, amely esetleg paranoid tünetnek is értelmezhető.
Számos életrajzíró rámutatott már, hogy Nietzsche életének 1879–1889 közti szakasza akár mániás szakasznak is nevezhető, hiszen túlzott termelékenység, féktelen alkotókedv volt rá jellemző. Az amúgy is ciklikus mániás depresszióra hajlamos filozófusnál némelyek ezt a hallatlanul gazdag termésű időszakot a paralízis progresszíva bevezető szakaszának tekintik. Ekkori elmeállapotáról azonban nincsenek megbízható adatok, így a feltevés nem igazolható egyértelműen. Írásainak, különösen prózájának azonban ekkor is felfedezhetők már olyan vonásai, amelyek nem teljesen egészséges személyiségre utalhatnak. Ilyen a szómágiához való kényszeres vonzódás, a bombasztikusságra, eksztázisra, szellemi agresszivitásra és rombolásra való erős hajlam (Umwertung aller Werte – minden értékek átértékelése), vagy a személyiségétől teljesen idegen életöröm dicsőítése. Mindezek ellenére a szakirodalom egyetért abban, hogy Nietzsche 1889-ig nem volt pszichotikus állapotban, gondolkodása tiszta, koherens, logikus maradt. Műveire az elmebaj semmiképp nem nyomta rá a bélyegét, legföljebb a testi betegségekkel szemben vívott küzdelem hatása azonosítható bennük. Az, akit ma Nietzscheként ismerünk, nem volt tehát elmebeteg, csupán a testi és lelki szenvedéssel kilátástalan küzdelmet folytató, esendő ember. Az a személy pedig, aki ezt a Nietzschét tíz évvel túlélte, 1889 után már semmit sem írt.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
