Nadálybirodalom: az élő patika

Csúfak, de csodálatosak

Negyvenévente találkozom a piócával. Végtére is mit kezdjen az ember ezekkel a csillogó, fekete férgekkel? A véredet kívánják – és az orvosod nekik is adja. De mert eme élősködő belső kémiai folyamatai nagy újdonságnak számítanak, gondoltam, szóba hozom a dolgot. Az első találkozás gyermekkorom emléke, amikor csíkászni indultunk nagyapámmal a sárréti lápvilágba.

Nekem derekamig ért a nádas vize. Egyszer csak csípő fájdalmat éreztem a lábam szárán és sírva felkiáltottam. Nagyapám egykedvűen odatotyogott hozzám, levett valami undorító puhányságot a fájdalom helyéről, mire megszűnt a kínzó érzés is.
 „Nadály” – mondta. Mifelénk ez a pióca népies neve. Régebben a falusiak úgy szereztek kiegészítő jövedelmet, hogy piócát gyűjtöttek: belegázoltak a természetes vizekbe és összegyűjtötték a lábukra tapadt állatokat.
A csípős élményt, amennyire lehetett, igyekeztem elfelejteni. Majd csak akkor rémlett fel újra, amikor a kilencvenes években ezeket olvastam egy külföldi lapban: „Szombat éjszakánként egy kis rögbicsapat állít be egy dél-walesi farmra. Ezek a rettenthetetlen sportemberek megacélozták akaratukat, hogy kipróbáljanak egy ősi gyógymódot. Idegesen adják át a pénzt és veszik át az ellenértékét, egy fekete, nyálkás, gilisztaszerű jószágot. Ezen a farmon nincsenek juhok, lovak, tehenek – csak piócák.