Milyen következményekkel jár a gyógyszer-gazdaságossági törvény?

 Instabilitás és kiszámíthatatlanság

A jogszabály csak nevében „gyógyszer-gazdaságossági”; figyelmen kívül hagyja az egészségügyi technológiák értékelési módszereit. A döntéshozók által teremtett szituációban nem csodálkozhatunk azon, hogy az orvosok összezavarodtak, fenyegetve érzik magukat. Ráadásul a betegek terhei is növekedtek: amellett, hogy drágult az ellátásuk, elvileg nekik kellene dönteniük a gyógyszereikről, s laikusként felelősséget vállalniuk szakmai kérdésekben.
Az orvosok és a gyógyszergyártók ellenőrzésére szükséges, de a vezérelv nem lehet egyedül a takarékosság: a betegek nem kezelhetők kizárólag generikus gyógyszerekkel. Az innováció teszi lehetővé, hogy modernebb és sok esetben jobb minőségű gyógyszereink legyenek, ami hosszabb távon kedvezően hat a költséghatékonyságra is. Ezt gátolja a kormányzat az orvoslátogatói díj, a 12 százalékos adó és a gyógyszerkassza költségeitől függő sávos sarcrendszer bevezetésével. Mindez a csaknem minden terápiás területen jelen lévő sanofi–aventist és a Chinoint olyannyira hátrányosan érinti, hogy amíg nem változnak a jelenleg ismert feltételek, s nem sikerül a gyártók által is elfogadható kompromisszumra jutnunk a szaktárcával, elhalasztjuk a további magyarországi befektetéseinkkel kapcsolatos döntéseket.
A promóciós feltételek szigorítását üdvözöljük, mert az új szabályozás hozzájárulhat a gyógyszerpiac etikusabb működéséhez. Ezzel együtt jelenleg a törvénynek több hátrányát látjuk, mint előnyét. A piac néhány hónap leforgása alatt valószínűleg alkalmazkodik az új helyzethez: az egymásnak ellentmondó szabályozások és a hektikus változtatások ugyan egyes részterületeken a nagy veszteségek mellett nyereséget is hozhatnak egyes piaci szereplőknek, ám az instabilitás és a kiszámíthatatlanság mindenkit egyformán hátrányosan érint.

Frédéric Ollier,
a sanofi–aventis vezérigazgatója

Fokozott sarc

A gyógyszerpiaci reformnak nevezett csomag nem szól másról, mint az ágazat szereplőinek – a gyártóktól az orvosokon át a betegekig – a felhalmozott államháztartási deficit miatti fokozott megsarcolásáról. A gyógyszer-gazdaságossági törvény érdemi egyeztetések nélkül született, ennek a következménye az a számtalan hiba, amely az utóbbi hetekben borzolta a közvélemény, elsősorban az orvosi segítségnyújtásra váró betegek kedélyét. A gyógyszerfelírást segítő szoftverek körüli anomáliáktól a támogatási jogosultságok tisztázatlanságáig számos ponton érzékelhetjük a kapkodás következményeit.
A törvény kaotikus helyzetet teremt. Egyaránt elbizonytalanítja a betegeket, az orvosokat, a forgalmazókat és a gyógyszergyártókat – a generikusokat éppúgy, mint az originális készítmények előállítóit. A gyártókat terhelő többletadók miatt a cégek kénytelenek visszafogni tevékenységüket: a Pfizer például már most elbocsátotta gyógyszerismertetőinek 22 százalékát. A közvetett következmény ennél jóval nagyobb hatású: a beszállítói körbe tartozó tudományos és kreatív műhelyek, folyóiratok szerkesztőségei, nyomdák, rendezvényszervező vállalkozások tehetnek lakatot az ajtajukra. A támogatások csökkenése miatt a belföldi kongresszusok színvonala csökken, a résztvevők köre szűkül, források hiányában a vállalatoknak minimalizálniuk kell karitatív tevékenységüket, pedig a gyermekjóléti, betegszervezeti, kórházi alapítványok támogatását senki nem pótolhatja.
Alapvetően az egyértelmű jogszabályok és a szigorú, de igazságos kontroll pártján állunk, evidenciának tartjuk, hogy a transzparens jogszabályokat be kell tartatni. A betarthatatlan jogszabályokat viszont értelmetlennek látjuk.
A receptfelírási szabályok ma nem az ösztönzésen, hanem a büntetésen alapulnak. Rossz kiindulópont, hogy az orvosok általában jogszabályellenesen írnak fel gyógyszert – a feltételezés kételyeket ébreszt a betegekben, káros az orvos-beteg bizalmi viszonyra. Ha a jogsértés bizonyítható, akkor azt szankcionálni kell, azt viszont világossá kell tenni, hogy az orvos tájékoztatási kötelezettségén túl a döntés joga a betegé: ő határoz arról, hogy a felajánlott terápiás lehetőségek közül melyikre költ adózott jövedelméből. Nem szabad olyan jogszabályt alkotni, hogy valakit a gyógyszer ára vagy a szankciótól való félelem kényszerítsen az évek óta bevált hatóanyag lecserélésére.

Székely Krisztina,
a Pfizer kormányzati kapcsolatok igazgatója

Stabilitásból labilitásba

A leggyakoribb kifejezés, ami a gyógyszer-gazdaságossági törvény kapcsán ma elhangzik, a káosz. A jogszabályt rekordgyorsasággal, egyeztetések nélkül vezették be; ez meg is látszik a minőségén, következményein és mellékhatásain. A mellékhatások pedig igencsak súlyosak. A legfontosabb ezekből, hogy nem a beteg és a betegsége által megkívánt terápia szakmai indokoltsága válik elsődlegessé, hanem a terápia költsége. A szaktárca kommunikációjában folyamatosan a kilátásba helyezett retorziókról hallani, ezért az orvosok jelentős része a szankcióktól való félelemtől vezérelve azokban az esetekben is a pénzügyi hatást vizsgálja elsősorban, amikor a jogszabály arra nem is kötelezi.
A generikus készítmények helyzetbe hozásának a szándéka érthető, ám az ennek érdekében tett intézkedések nem. A vad árverseny ugyanis oda vezet, hogy az éppen legolcsóbbnak bizonyuló készítményből a gyártónak és a forgalmazónak azonnal el kell látnia az egész piacot. Ez már csak a gyakori változtatások miatt is kétséges vállalkozás, így rendszeressé válhatnak az ellátási zavarok. A gyógyszerfogyasztás nem csökken, viszont a piac átrendeződése váratlan irányokat is hozhat. Nagyon hamar elérkezik ugyanis az a pont, ami alá nem szoríthatók az árak. Ezt követően megszűnik a hazai gyártók közötti verseny, majd a piacot átvehetik az ismeretlen termékek a Távol-Keletről.
Félő, hogy a magyar gyógyszeriparban ugyanaz játszódik le, mint ami már megtörtént a könnyű- vagy a textiliparban. A hazai gyógyszeripar nem védelmet kért, de komolyan vette azt a kormányzati stratégiát, amely az innovatív iparnak fejlődési lehetőséget ígért. Ennek ma nyomát sem látjuk.
Azt már most tudni, hogy a törvényt elbocsátások, a társadalmi szerepvállalás visszaszorulása, valamint több tízmilliárdos beruházások elmaradása követi az ágazatban. A gyógyszerpiac rángatása ugyanakkor nemcsak a gyógyszeripari szférára van hatással: az egyik hónapról a másikra bevezetett sarcok és fejlődésgátló intézkedések láttán az egészségügytől független befektetők is elgondolkodhatnak, vajon érdemes-e olyan országban fejleszteniük, ahol ilyen gyorsasággal csap át a stabilitás labilitásba, s ahol ennyire előreláthatatlanok a gazdasági folyamatok. Biztos vagyok abban, hogy a potenciális befektetők közül sokan el is gondolkodnak ezen.

Gál Péterné,
az EGIS vezérigazgatója

Csökken a promóció zajszintje

A gyógyszer-gazdaságossági törvény financiálisan ellehetetleníti a cégeket: a jogszabály által kirótt többletterhek miatt a GSK eddig negyven munkahelyet volt kénytelen megszüntetni, s valószínűleg meghiúsul a tavaly 100 millió eurós befektetéssel megépített, kizárólag exportra termelő gödöllői vakcinagyár tervezett bővítése is. Nem várható el egy cégtől, hogy milliárdokat fektessen be olyan országban, ahol a jogalkotók bizonytalanná tették a befektetési környezetet, s nem lehet évekre előre tervezni sem a kiadásokat, sem a megtérülést.
Az orvosok megfélemlítésén alapuló változások nem lehetnek sikeresek, különösen akkor, ha a változás előkészítetlen. Az utóbbi hetekben a rendelőkben általános volt az információhiány mind a páciensek, mind az orvosok körében. A kizárólag fiskális szempontokat érvényesítő követelések nem vezethetnek jóra: miként volna elvárható, hogy egy beállított gyógyszerezést néhány havonta felborítson az orvos amiatt, mert a készítményt esetleg már másik díjzónába soroltak át? Érthető álláspont, hogy a megtakarítások érdekében az olcsóbb generikumok irányába igyekeznek terelni a fogyasztást, ám ezt nem szabad mindenáron erőltetni. Különösen olyan esetekben nem, amikor az orvos esetleg meggyőződése ellenére ajánl olcsóbb gyógyszert a betegének. Nem várt következmények esetén ki vállalja majd a felelősséget?
Egy állásfoglalás akkor hiteles, ha szólunk a pozitívnak tartott változásokról is. Bár az orvoslátogatók után fizetendő 5 millió forintos sarcot példa nélkülinek és diszkriminatívnak tartjuk, a promóció szabályozásával egyetértünk. Az utóbbi időben a promóció zajszintje már olyan mértéket ütött meg, amely mind az orvosok, mind a páciensek tűrőképességét súrolta, ezért üdvözöljük, ha a klasszikus orvoslátogatás helyett más értékesítési modellek felé tolódik el a hangsúly. A gyógyszercégek társadalmi szerepvállalásának mértéke is változik majd, s talán tisztulhat a kép: az elmúlt két évtizedben a műszerbeszerzések, felújítások, továbbképzések terén szinte teljes egészében a gyógyszeriparra támaszkodott az ország, egy-egy intézmény működőképességét sok esetben csak az ingyen kapott termékekkel tudta fenntartani. Mindez vélhetően visszaszorul, mivel a gyógyszergyártóknak nem marad erre forrásuk. Kérdés, hogy az intézmények finanszírozásában érvényesítik-e majd a gyógyszergyárak után keletkező űrt.

Leitner György,
a GlaxoSmithKline Pharmaceuticals
ügyvezető igazgatója

Munkanélküliség és visszafogott beruházások

Egyetértünk azzal, hogy meg kell gátolni a gyógyszerkassza elszabadulását, de a kivetett adók és a fűnyíróelv alkalmazása az országnak több kárt okoz, mint amennyi hasznot rövid távon remélhet tőle a kormányzat. A gyógyszer-gazdaságossági törvény ellehetetleníti a hazai gyógyszeripart. Nem érthető, hogy miért éppen abban a normatív kategóriában vezették be a legnagyobb támogatáscsökkentést, amelybe a hazai generikus gyógyszerek túlnyomó többsége tartozik, s amelyek az alapellátás meghatározó részét jelentik a betegek számára.
A Richter az intézkedések miatt a hazai piacon mintegy 20 százalékos forgalomcsökkenésre számít. Ez nagymértékben rontja egy tőzsdén jegyzett, s a külföldi befektetők által is bizalommal kezelt vállalat helyzetét, súlyosan csökkenti tőkepiaci értékét és a befektetői bizalmat. A céget a 12 százalékos adó miatt 3,3 milliárd forintos, valamint az orvoslátogatók után fizetendő 0,7 milliárdos regisztrációs díj is sújtja. Ekkora elvonást már nem lehet a hatékonyság fokozásával kompenzálni, ezért kénytelenek vagyunk a költségeket csökkenteni, ami viszont árt a versenyképességnek, s a hazai gazdaság számos szereplőjét is sújtja. Az orvoslátogatói létszám csökkentését egyelőre nem tervezzük, s a jelentős K+F költségekhez sem nyúlunk, mert utóbbi döntéssel a jövőnket élnénk fel. Várható azonban a beruházások visszafogása: a cég 2007-ben az eredetileg tervezettnél mintegy 8 milliárd forinttal kevesebbet fordít beruházásra. A forgalom csökkenése és a beruházások elmaradása azonban nem csak a Richter számára okoz károkat: a megrendelések visszaszorulása következtében a beszállítói körbe tartozó kis- és középvállalkozásokat is igen kedvezőtlenül érinti. Álláspontunk szerint a törvény egyes rendelkezései alkotmányellenesek, ezért tagvállalatként egyetértünk a Magyarországi Gyógyszergyártók Országos Szövetségének beadványával, amellyel az Alkotmánybíróságtól remél jogorvoslatot.

Beke Zsuzsa,
a Richter PR-vezetője

Az innovatívokat büntetik leginkább

A gyógyszerpiac szabályozására az utóbbi időszakban meghozott jogszabályokat növekedés- és fejlődésgátlóként jellemezhetném. Érthető, hogy egy nehéz költségvetési szituációban védeni kell a gyógyszerkasszát a mértéktelen túlköltekezés ellen, ám a gyártókra kirótt forgalomarányos, sávos visszafizetési szisztéma éppen a leginnovatívabb, új gyógyszereket bevezető gyártókat bünteti. Minél nagyobb támogatásban részesül egy gyógyszer, annál nagyobb a befizetendő összeg, ami a legsúlyosabb betegségek gyógyítására szolgáló készítmények bevezetését nehezíti meg leginkább.
A gyógyszerpiac ilyen szűkülése elsődlegesen természetesen a betegeket érinti, ugyanakkor a következményeket a teljes egészségügyi rendszer megsínyli, hiszen sok esetben olyan készítmények alkalmazása kerülhet előtérbe, amelyek révén a másodlagos – például kórházi, szövődményellátási – költségek jobban nőnek, mint adott esetben egy korszerűbb készítmény használatával. Az orvosi terápiák megválasztásának hatósági befolyásolása, a gyógyszerelés olcsóbb irányba terelése a fixesített gyógyszerek között nem igazán értelmezhető, hiszen a gyógyszerkassza kiadása nem változik, ha a beteg azt a készítményt szedi, amelyet megszokott és amelyben bízik. Az ilyen szabályozás nemcsak piacellenes, hanem indokolatlanul korlátozza az orvos (és a beteg) döntési szabadságát is.
Igazságtalanul eltúlzottnak érzem az orvoslátogatók után megkövetelt 5 millió forintos regisztrációs díjat. Joggal feltételezhető, hogy ennek következményeként a gyógyszergyártók részéről a szakmai közönségnek szánt információátadás módja megváltozik, ám ennek pontos mikéntjéről még korai lenne nyilatkozni.

 
Dr. Takács Péter,
a Janssen–Cilag közkapcsolati menedzsere

A költségmegtakarítás nem lehet kizárólagos!

A törvény nyomán rövid távon bizonyára megtakarításokat érnek el a gyógyszerkasszában. Ez kívánatos cél, ám egyes intézkedések nem javítják az ellátórendszer költség-hatékonyságát. Szép számmal léteznek ugyanis olyan készítmények, amelyek drágábbak, mint a jelenleg preferált alternatíva, alkalmazásuk összességében mégis olcsóbb volna. Az egészségügy átalakításánál nem lehet kizárólag a költségmegtakarítás elvét érvényesíteni és az egészségügyi ellátórendszernek sem lehet az a fő célja, hogy a legolcsóbb legyen. Az ellátásnak költség-hatékonynak kell lennie. Jó példa az anomáliákra a terápiás fixesítés: nem azonos hatóanyagú készítményeket vontak össze egy csoportba, függetlenül attól, hogy nem teljesen azonos az indikációs körük, a hatásosságuk, a mellékhatásprofiljuk, az interakciós hatásuk, a dózis-hatás görbéjük. A terápiás fixesítés kizárólag fiskális szempontokat szolgálhat, orvosszakmai szempontból csak hátrányokat okoz. Bár a gyógyszer-gazdaságossági törvény elsősorban a gyártók és a betegek terheit növeli, a jogszabályi változásokat az intézmények is megsínylik. Valószínűleg nő majd a beszerzési átlagár, mivel a cégek visszafogják a kórházi rabattot és az adományokat, amellyel eddig a fekvőbeteg-ellátóhelyeket támogatták. Ezzel az intézmények gazdasági helyzete is romlik. Mindezt tovább súlyosbítja, hogy számos terápia finanszírozása a gyógyszerkasszából átkerült a fekvőbeteg-ellátásba, amelyet komolyan sújt a teljesítményvolumen-korlát.
Ez ellentétes a gyógyító tevékenységek nemzetközi trendjével. Világszerte ugyanis számos terápiás eljárást igyekeznek a fekvőbeteg-ellátásból az alap- vagy a járóbeteg-ellátásba terelni, például az otthoni szakápolás fejlesztésével. A szegedi klinikai központban súlyos a helyzet: a volumenkorlát negyedét az invazív kardiológia, további negyedét az onkológia teszi ki, ám emellett fent kell tartanunk – már csak az oktatás miatt is – valamennyi más ellátási formát is. Félő, hogy csak úgy tudjuk megtartani a költségvetési egyensúlyt, ha egyre több ellátásban vezetjük be a várólistát. Mivel a daganatos betegek esetében ez felérne azzal, mintha intézményesítenénk az ókori Taigetoszt, ezért a várólista csak az elektív beavatkozásokra vonatkozhat. A helyzetet helyben nem lehet megoldani: szükség van arra, hogy az ellátórendszer átstrukturálásából adódó megtakarításokból a kiemelt, regionális feladatokat ellátó intézmények a szükségletekhez szabott mértékben többletvolumenhez jussanak.

Dr. Mikó Tivadar,
a Szegedi Tudományegyetem
Egészségtudományi Centrumának elnöke

Ne fenyegetettségre, partnerségre épüljön!

A legfejlettebb gazdasággal rendelkező országokban is súlyos gond az egészségügyi kiadások rohamos növekedése, azok finanszírozhatósága: törvényszerű volt, hogy hazánkban is meg-született a „gyógyszertörvény”.
A jogszabályt azonban úgy alkották meg, hogy nem vagy alig volt szakmai egyeztetés. A párbeszéd hiányán túl kommunikációs zavarokra is visszavezethető az a bizonytalanság és feszültség, amely a gyógyszerek felírása és kiváltása körül jelenleg érzékelhető, s amelynek kárát a betegek látják. A minőséget, a költség-hatékonyságot és a költség-hasznosságot is fegyelembe vevő gyógyszerrendelést ugyanis nem lehet kizárólag pénzügyi szempontoknak alávetni. Nem az a legjobb orvos, aki a legolcsóbb gyógyszert rendeli a betegeinek!
Bármennyire is szükséges és időszerű egy új szemlélet elfogadtatása, ez nem történhet egyik hónapról a másikra. A generikus program és a fixesítés a jól működő finanszírozási rendszerrel rendelkező országokban sem idegen fogalmak. A szisztéma hazai bevezetése viszont sikeres(ebb) lehetne, kisebb ellenállásba ütközne és a betegeknél is nagyobb megértésre találna, ha a program a partnerségre épülne, és a résztvevőkben nem a bizonytalanság vagy a fenyegetettség érzetét keltené.
A törvény hatásai érzékelhetőek lesznek a fekvőbeteg-ellátásban is, az intézmények gyógyszerellátásáról azonban majd csak akkor lehet érdemben nyilatkozni, ha hivatalosan is nyilvánossá válnak a pontos ágyszámok, a finanszírozás kérdései és a volumenkorlátok. Az intézeti gyógyszerellátást szabályozó rendelettervezet egyeztetésekor valamennyi intézmény számára fontos kérdés, hogy a költségvetésben a bérek után a legjelentősebb tételként szereplő gyógyszerköltségek hogyan racionalizálhatóak. A gyógyszergyártókra kirótt elvonások ellenére úgy vélem, hogy a cégek partneri kapcsolata továbbra is fennmarad a kiemelt intézményekkel, a hangsúly azonban valószínűleg eltolódik a súlyponti kórházak és az orvoscentrumok felé. Az anyagi támogatást ugyan a gyártók adják, ám ez nem egyoldalú viszony: a felek kölcsönös érdeke az együttműködés az oktatásban, a kutatásban és a fejlesztések terén.

Dr. Trestyánszky Zoltán,
a Debreceni Egyetem intézeti vezető
főgyógyszerésze, a Kórházi-Klinikai
Gyógyszerészeti Szakmai Kollégium elnöke

A statárium elidegenít

Néhány évre ki kellene tiltani a „reform” szót a magyar nyelvből, hogy újra visszakaphassa értékét és értelmét. A reform ugyanis nem ötletbörzét jelent, hanem kidolgozott, indokolt, rendszerszemlélettel végiggondolt, hatástanulmányokkal alátámasztott, széleskörűen egyeztetett „megújhodási” koncepciót.
Bár az eddigi fejlemények is jól tükrözik, akár dokumentumokkal is alátámasztható, hogy a gyógyszertörvény kidolgozását nem előzte meg érdemi egyeztetés a szakma képviselőivel. Miközben egy a kirakatpolitika részeként létrehozott telefonszámra bárki betelefonálhatott a szaktárcának, a törvény kidolgozói a hozzáértők véleményét elfelejtették megkérdezni. Ezzel a lépéssel pedig nemcsak a betegek s az ágazat valamennyi szereplőjének kedélyét borzoló hibáktól kímélhette volna meg magát a kormányzat, de az előkészítésbe partnerként bevont, s az intézkedések végrehajtóiként fellépő szakmai szervezetek is lojálisabbak lennének a változtatásokhoz. A statáriumszerűen végrehajtatott intézkedések a piac szereplőit jobban elidegenítik a szükségesnél, s vélhetően az orvosokat, gyógyszerészeket sem lelkesíti, hogy érdemi együttműködésre alkalmatlannak tekintik őket.
Az sem gyártói, sem szakmai oldalról nem kérdés, hogy a korábbinál átfogóbb szabályozásra van szükség, mert nem helyes, hogy a promóció legyen a receptíró toll elsődleges irányítója. Másrészről viszont az is elítélhető, ha az egészségügyi kormányzat a kollektív bűnösség jegyében – a megfelelő kontrollrendszer rendszerszemléletű kiépítése helyett – korruptnak tekinti azokat is, akik tisztessége miatt a rendszer még működik.
Átmeneti időszakban vagyunk. Most még érezhető a csodavárás, hogy „hátha változik valami”. (Vannak intézmények, ahol ennek reményében egyelőre nem költöttek vizitdíj-automatára.) A szakma és a gyártók is kivárnak, s feszülten figyelik a hétről hétre megjelenő rendeleteket és a sajtóhíreket – gyakran az újságokból értesülnek a döntésekről. Az esetleges módosítások a fő tendenciákon azonban valószínűleg nem változtatnak: az új adók nyomán a gyógyszercégek mozgástere csökken, s ezt a veszteséget a kedvezmények megvonásával tovább hárítják majd az intézményekre. A nagy centrumok jobb alkupozícióban maradnak, mert versenyeztethetik a gyógyszercégeket: a Pécsi Tudományegyetemen például a Magyarországon elérhető gyógyszerkészítményeknek mindössze 23 százalékát alkalmazzuk. De kemény üzletpolitikával sem lehet valamennyi kiesést ellentételezni.

Dr. Botz Lajos,
a Pécsi Tudományegyetem főgyógyszerésze

A tudományos ismeretterjesztés is megsínyli

A gyártók többletköltségei nyomán a gyógyszeradományok visszaszorulása, s a finanszírozás változatlanul hagyása esetén a fekvőbeteg-ellátás jelenlegi finanszírozási szintje közel sem fedezi majd a gyógyszerek költségét. A kiemelt intézményekből nem lehet pácienseket elküldeni, ám azzal szembesülünk majd, hogy nem tudjuk megvásárolni számukra a készítményeket. Ez egyelőre a fenyegető jövő, mivel ma még a tavalyi készletekből el tudjuk látni betegeinket az eddigi színvonalon.
Az egészségbiztosító olyan új készítmények felírását várja el az orvosoktól, amelyeket nem ismerünk, s közülük számos készítményről nincs is hozzáférhető, hiteles információnk. Nem tudjuk például, hogy a helyettesítésre ajánlott gyógyszerek esetében milyen mértékű kivizsgálás történt, mennyire dokumentálták már a hasonlóságokat és az eltéréseket. A hatóanyagok fixesítése szakmailag támogatható döntés volt, viszont a gyógyszerek besorolásának állandó változtatása követhetetlenné teszi a gyógyszerpiaci folyamatokat. Egy betegnek új gyógyszert adni nemcsak a nem várt mellékhatások, hanem a páciensek figyelmetlensége miatt is kockázatos. Esetenként sokat küszködünk, amíg egy krónikus beteg megtanulja az előírásoknak megfelelően szedni gyógyszereit. Ha negyedévente változik azok neve, formája, színe vagy íze, akkor számos gond adódhat a nem megfelelő alkalmazásból vagy a készítmények összekeveréséből.
A tudományos ismeretterjesztés is megsínyli a változtatásokat. Ugyan az orvoslátogatók cégük érdekében keresik fel az orvosokat, de munkájuk fontos információforrás is. Mivel nem látom realitását annak, hogy a szaktárca a kieső szponzoráció ellentételezésére többletforrást biztosít, folyóiratok, tudományos műhelyek tucatjaira kerülhet lakat, s számos tudományos rendezvény meghiúsulhat. Nemcsak a hazai kongresszusok maradnak el, a kollégák nem jutnak el a nemzetközi tanácskozásokra sem. Ennek pedig néhány év alatt az lesz a következménye, hogy kimaradunk a tudományos társaságokból, s később esetleg már akkor sem tudunk konferenciákat hozni Magyarországra, ha meglenne rájuk a forrás.

Prof. dr. Farsang Csaba,
a budapesti Semmelweis Egyetem I. Számú Belgyógyászati Klinikájának igazgatója

Krónikus gyógyszerhiány az osztályokon?

A gyártókra kiszabott adók és fizetési kötelezettségek célja a gyógyszerpiaci szektor állami forrásból származó bevételeinek csökkentése, ezzel azonban az egészségügyi intézmények szintjén ismét forráskivonás történik. Egy akkora kórházban, mint a miénk, a gyógyszergyártók által adott rabatt és az adományok eddig akár százmilliós tételt is jelentettek évente. Vannak osztályaink, ahol – az elégtelen finanszírozás miatt – kizárólag a gyógyszergyártók együttműködési készségén múlt, hogy a betegek megfelelő mennyiségben hozzájuthattak-e a gyógyszerekhez. Valószínűsíthető, hogy a megszorítások miatt ezek a tételek csökkennek, azaz a kórháznak többletforrásokat kell(ene) biztosítani ahhoz, hogy elegendő gyógyszer álljon rendelkezésre. Szeretnénk, ha változna a jelenlegi helyzet, s a kórházba befekvő páciens az aktuálisan kezelt betegségével össze nem függő gyógyszereit behozhatná az intézménybe. Nem látom indokoltnak a jelenlegi gyakorlatot, hogy a páciens bent tartózkodása alatt a fekvőbetegosztály gyógyszerkeretéből kell finanszíroznunk azokat a készítményeket is, amelyekkel máskülönben semmi teendőnk nincs.
Aggasztó folyamatokat vetítenek előre azok a változások, amelyek nyomán több terápiát átsoroltak a fekvőbetegkasszába. A legnagyobb gondot számunkra onkológiai központunk jelenti, mivel a volumenkorlát miatt az átszervezések után is változatlanul 97 ággyal fennmaradó centrum havonta finanszírozható esetszáma alatta marad a szükségleteknek. A működési és finanszírozási körülmények változása nélkül a helyzet megoldhatatlan: elfogadhatatlan, hogy rákos betegeket várólistára tegyünk, de az is felvállalhatatlan, hogy az onkológiát más osztályok rovására működtessük. Számomra nem tűnik túlzásnak, hogy olyan finanszírozást várunk el, amely fedezi az osztályokon folyó terápiához szükséges gyógyszerek költségét.

Dr. Svébis Mihály,
a kecskeméti megyei kórház főigazgatója

Csak a bizonytalanság biztos

 Nagyon nehéz megítélni, hogy a gyógyszer-gazdaságossági törvény nyomán hosszabb távon milyen átalakulások várhatók a gyógyszerpiacon és az intézmények gazdálkodásában. Ma még csak a bizonytalanság a biztos. Egyelőre azt érezzük, hogy az utóbbi hónapok számtalan intézkedése nyomán munkatársainkra egyre több adminisztratív teher hárul, amely mind a gyógyítástól veszi el az időt.
A gyulai tüdőkórházban évek óta szigorú gyógyszergazdálkodást folytatunk: az éves keretet felosztjuk az aktív, a rehabilitációs és a krónikus részlegek között, s onnantól az osztályvezető főorvosok felelőssége a gyógyszerfelírások kontrollálása is. Általános gyakorlat, hogy ha egy készítménynek van hozzáférhető generikuma, az originális szerek helyett igyekszünk inkább azt alkalmazni. Az intézményben a korábban bevezetett intézkedéseken túl azonban már nem látok tartalékot, amelyből tovább tudnánk csökkenteni gyógyszerkiadásainkat.
A gyógyszerpiacot érintő intézkedések kétségkívül megtakarítást eredményeznek majd a költségvetésnek. Eközben azonban – a gyártókra kirótt adók hatásaként – minden bizonnyal csökken majd a cégek által a kórházak támogatására fordított összeg, így kevesebb rabattra számíthatunk. A gyulai tüdőkórházban eddig a felhasznált gyógyszerek negyedét-ötödét kvázi ingyen kaptuk, s nem látjuk a rendszerben az ellentételezését annak, ha ettől – vagy ennek egy részétől – elesünk. Félő, hogy kompenzáció nélkül, s a volumenkorlát fenntartása mellett az intézményi gyógyszergazdálkodás csak a várólisták bevezetésével tartható egyensúlyban, annak viszont egyes területeken beláthatatlan egészségügyi és társadalmi következményei lehetnek. Természetesen egészségtelen, ha a kórházak kiszolgáltatottak a gyógyszercégek jóindulatának s adományozó kedvének, miként az sem jó, hogy gyógyszergyárak támogatása nélkül elképzelhetetlen a részvételünk a legtöbb szakmai továbbképzésen és konferencián. Ennek megoldására két mód kínálkozna: az orvosbérek felzárkóztatása vagy legalább az intézmények számára külön keret biztosítása ezekre a célokra.

Dr. Vincze Árpád,
a gyulai tüdőkórház főigazgatója

Egyszerre túl sok a változás

Értékelem, hogy végre változik valami az egészségügyben – ez már önmagában is lehetne pozitív fejlemény. A kérdés azonban az, mi lesz a döntéssorozat rövid és hosszú távú hatása. Valamennyi reformlépés, így a gyógyszer-gazdaságossági törvény is tartalmaz ésszerű, szakmailag támogatható elemeket, ám a folyamatot beárnyékolja a káosz, amely az átgondolatlanság, a sietség és a kompromisszumképtelenség nyomán kialakult.
Túl sok egyszerre a változás, semminek sem hagytak kifutási időt. Mindez a napi munkában számos felesleges konfliktust váltott ki, amelyeket jól előkészített lépésekkel el lehetett volna kerülni. Csak ami a járóbeteg-ellátást illeti: a gyógyszer-gazdaságossági törvény kihirdetése után megváltoztak a támogatási kulcsok, az influenzajárvány közepén módosultak egyes kódok, s közben bevezették a vizitdíjat. Mindez oda vezetett, hogy rendelési időben az egyébként is végletekig felduzzasztott adminisztrációs kötelezettség mellett kénytelenek vagyunk az Egészségügyi Közlönyt lapozgatni, s csaknem óránként hívogatni a megyei egészségbiztosítási pénztárat útmutatásokért. Közben a páciens a szobában ül, a váróteremben pedig tucatnyi beteg ember vár arra, hogy végre bejusson. Amikor ez sikerül neki, nem a szokásos gyógyszereit kapja, hanem hosszas felvilágosítást követően, csaknem minden esetben egy hatóanyagában azonos, de teljesen új nevű készítményt írunk fel. Már most hallani esetekről, amikor a türelmét vesztett beteg a gyógyszerváltást követően kialakult, vélt vagy valós mellékhatások miatt bejelentést tett az orvos ellen.
Egyes kérdésekről a mai napig nincs hiteles és jól alkalmazható útmutatás. A változásokat csak úgy lett volna szabad elindítani, ha előtte az orvosokat és a pácienseket megfelelően tájékoztatják, s adnak időt a felkészülésre. Ehelyett a napról napra változó jogszabályok eltérő értelmezhetősége, s a büntetésektől való félelem miatt bizonytalanná váló orvosokra hárították a változások kommunikációjának csaknem egész terhét. A reform iránya akár még jó is lehetne, viszont jelenleg nem azt érezzük, hogy haladnánk valamerre, csak konfrontálódunk, s tapogatózunk a jogi útvesztőkben.

Dr. Lábodi László
szegedi háziorvos

Sértő a kiindulópont

A gyógyszertakarékosságot szabályozó törvénynek eddig egyetlen hozadékát érzékeltük: számos feszültséget gerjesztett az ellátórendszer szereplői között, különösen az orvos-beteg kapcsolatban. A napi munka akadozik az egészségbiztosító logikai hibáktól és szakmai következetlenségektől hemzsegő szoftvere miatt, kilószámra gyártjuk a papírokat, miközben a pácienseknek állandóan magyarázkodnunk kell, mit miért teszünk. A lakosság folyamatosan azt hallja, hogy a minisztérium mindent a betegek érdekében tesz. Az elmúlt fél évben egyetlen intézkedést sem tapasztaltam, ami egyértelműen a betegek javát szolgálta volna. Az év elején sokaknál olcsóbb gyógyszerekre váltottunk, ám a januári támogatáscsökkentés nyomán mára nem egy esetben a korábban kedvezőbb árú készítmény térítési díja magasabb lett, mint az előzőleg drágának tartott eredeti gyógyszeré. A beteg esetenként nemcsak új mellékhatásokkal szembesül, hanem azzal is, hogy többet kell fizetnie, mint korábban. A generikumokkal való gyógyításnak természetesen van helye a terápiában, ám itt is érvényesül a minőség és az ár összefüggése. A gyógyítás látszólag olcsóbbá válhat, de a megtakarítás jelentős részét már az is elviheti, ha adott esetben, egy gyengébb minőségű készítményt alkalmazva a kezelés nem öt, hanem nyolc-tíz napig tart.
A reformok – sőt megkockáztatom, a fájdalmas reformok – szükségességét senki sem kérdőjelezi meg, de nem ilyen tempóban és nem ilyen sorrendben kellett volna elindítani őket. A kórházi ágyszámcsökkentés előtt meg kellett volna erősíteni a „falakon kívüli” ellátó hálózatot. Ez nem történt meg: az utóbbi időszakban mind anyagilag, mind szakmai megbecsültség szempontjából meggyengültünk.
Az új gyógyszerszabályozásban sértőnek tartom azt a ki nem mondott, de érzékelhető kiindulópontot, hogy az erkölcstelen gyógyszergyárak eddig korrumpálták az erkölcstelen orvosokat. Egyszer sem azért írtam fel egy gyógyszert valamelyik betegemnek, mert előző este a gyártó által szponzorált továbbképzésen vettem részt, s esetleg egy szelet rántott húst is megettem az előadás után. A gyártókat meg lehet fojtani, hogy elmenjen a kedvük a szakmai és a tudományos életben való részvételtől, de a promóciós megszorítások csak akkor elfogadhatók, ha az egészségbiztosító a többletbevételeiből részben átveszi ezeket a funkciókat.

Dr. Nagy István
orosházi háziorvos

Inkorrekt szankciórendszer

A gyógyszertörvény kommunikált célja a minőségi, hatékony, biztonságos és gazdaságos gyógyszerrendelés elterjesztése. A valóságban azonban az előírások egyedül a gazdaságossági szempontokat preferálják, s minden más háttérbe szorul. Nem az ár–érték arány a döntő, hanem kizárólag az ár. A törvény nem veszi figyelembe a hosszú távú érdekeket, csak az azonnali megtakarításra koncentrál, s azt követeli meg akkor is, ha azzal a számla végösszege várhatóan magasabb lesz. Számos esetben előfordulhat ugyanis, hogy a drágább készítmény alkalmazását olyan befektetésnek lehet tekinteni, amely révén nagyobb megtakarítás érhető el a jövőben, mint az azonnali spórolással.
Mindeközben a szakmaiság is csorbát szenved, hiszen vajmi keveset tudunk az új, eddig ismeretlen, s gyakran hozzáférhetetlen gyógyszerekről, amelyek használatára rá kellene beszélnünk a betegeket. Nincsenek olyan kutatási adatok és hivatalos, független szakértői állásfoglalások, amelyek hitelesen alátámasztanák a generikumként megjelenő gyógyszerek biológiai egyenértékűségét. Másrészt érthetetlen, hogy a fix támogatottságú körbe bevont terápiás csoportoknál az OEP miért akarja befolyásolni a választásunkat, hiszen az számára semmilyen többletkiadást nem indukál. Amennyiben az átlagon felüli gyógyszerköltséget utalványozó orvosok valóban a finanszírozásuk megrövidítésére számíthatnak, ez implicite azt jelenti: orvosok tömegeit fogják szankcionálni. Mert bármilyen kevés legyen is az országos gyógyszerköltés, a szolgáltatók egy része törvényszerűen alatta marad annak, egy másik része pedig felette – ettől átlag az átlag. Ez egyben azzal is fenyeget, hogy az orvosok „teljesítményétől” függetlenül újabb jelentős forrás-kivonás várható a háziorvosi kasszából. A fiskális szempontok érvényesítését és a konfliktusokat a döntéshozók az orvosokra, szakdolgozókra hárítják. A kidolgozott szisztéma mindeközben nemcsak gyakorlati szempontokból, hanem morálisan is ingatag. Teljesen inkorrektnek tartom a szankciórendszert, amivel a gyógyítókat fenyegetik: a döntéshozónak minden lehetősége adott, hogy a szakmai és anyagi szempontok figyelembevételével eldöntse, mely gyógyszereket engedélyez és melyeket milyen mértékben tart támogatásra érdemesnek. De ha ezt már megtette, ne büntesse azt, aki felírja ezeket a készítményeket.

Dr. Sonkoly Iván
békéscsabai háziorvos

Nem olyan sötét a kép

Az új gyógyszerrendeletek tőlünk, bőrgyógyászoktól – az általunk jellemzően alkalmazott készítmények jellegéből következően – kevésbé kívánják meg eddigi gyógyszerezési gyakorlatunk megváltoztatását; területünkön ennek elsősorban az antibiotikumok, a gomba- és az allergiaellenes gyógyszerek esetében van nagyobb jelentősége. A változtatás itt sem kockázatmentes: olyan, az eddigieknél kevésbé használt és ismert gyógyszerek kerültek be a felírandó készítmények körébe, amelyeknél bizonyos mellékhatások gyakorisága növekedhet. Nem lehet és nem szabad egyenlőségjelet tenni az ugyanazon hatóanyagú gyógyszerek közé, hiszen a vivőanyagok esetleges különbözősége miatt nem mindig egyformán hatnak a betegekre. A legolcsóbb gyógyszer mechanikus alkalmazásának megkövetelése ésszerűtlen, hiszen adott esetben lehet, hogy a drágább gyógyszer vezet a hatékony, azaz akár az olcsóbb kezeléshez.
A takarékosságot máskülönben támogatom: a túlzott gyógyszerfogyasztás sok esetben nem védhető szakmai érvekkel. A bőrgyógyászatban is többször előfordul, hogy antibiotikumokat alkalmaznak, miközben helyi kezeléssel is orvosolni lehetne a problémát. Korábban a kötszerek felírásában is számos anomália volt. Olyan kötszerek halmozódtak föl a betegeknél, amelyek nem feltétlenül a seb állapotának megfelelőek. Ugyanakkor a sebkezelő szerek szabályozásánál átestünk a ló túlsó oldalára, s túlzott adminisztratív szigor lépett életbe. A gyógyszergyárakra kirótt újabb nehezítések nyomán nem látom olyan sötétnek a képet, mint sok kollégám. Bár az új közterhek miatt kétségtelenül visszavesznek majd eddigi támogatásaikból, de a gyógyszerpiaci változásoknak nyertesei is lesznek, s e cégek megerősödhetnek. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bármelyik intézményben olyan helyzet alakuljon ki, hogy a betegeket ne tudják ellátni gyógyszerrel. Bízom abban, hogy optimizmusom a következő hónapokban nem bizonyul majd puszta naivitásnak.

Dr. Szolnoky Győző
szegedi bőrgyógyász, egyetemi adjunktus

Az összeállítást készítette: B. Papp László