Merjünk nagyot álmodni?

Folytatás az 1. oldalról

  Szeged városának vezetői és a Szegedi Tudományegyetem dolgozói körében sem egységes az egészségügyi intézmények integrációjának megítélése. Pál Attila, a Szent- Györgyi Albert Klinikai Központ elnöke a kritikákat hallva nem csodálkozik, tudja, érdeksérelmek nélkül lehetetlen változtatni, és mint mondja, nem szegedi sajátosság, hogy a reformokat mindenki addig támogatja, amíg őt magát nem érinti. A konfliktusokat pedig egy, a korábbinál magasabb színvonalon működő rendszer zálogának tekinti.

Töpörödött óriásklinika

  Tény: a kezdetekkor az integráció várható ütemét az egyetem és a város vezetői is gyorsabbnak gondolták. Másfél évvel ezelőtt, 2006 novemberében, amikor bejelentették a városházán, hogy a gyerekkórház korábbi átadását követően immár az önkormányzat tulajdonában lévő összes egészségügyi intézményt integrálják az egyetembe, nem kalkuláltak több „váratlan” akadállyal. Így például csak a bejelentést követően szembesültek azzal is, hogy az önkormányzat nem feladatátadással, hanem csak pályáztatás útján valósíthatja meg a tervét. Az is késleltette az átmenetet, hogy a Szegedi Tudományegyetem rektorának, Szabó Gábornak nyílt elköteleződése ellenére az egyetem szenátusa nem volt „túl lelkes”. Több kar vezetője aggódott, hogy az egyetem az egyébként is eladósodott klinikái után az eddig az önkormányzat által fenntartott intézményekkel egy újabb koloncot vesz a nyakába. A kiszivárgott hírek szerint a zárt ajtók mögött tartott üléseken parázs vita zajlott. Az egyik szenátusi tag megjegyzése jól példázza a protestálók vélekedését: „a bölcsészeknek nem vonzó alternatíva, hogy ők fizessék az orvosok bérét.”
   Így az első szavazáson a többség nem támogatta a szerződést, másodjára pedig egyszerűen levették azt a napirendről. Csak harmadik alkalommal, 2007 augusztusában, a szeptemberi közgyűlés előtti utolsó pillanatban csúszott át a javaslat, amelyet ezt követően – az ellenzék tiltakozása ellenére – jóváhagyott a város közgyűlése is.
  A folyamatokat éles szemmel figyelő kritikusok szerint az időveszteségnél jóval nagyobb probléma, hogy az integráció várható hozadékaként propagált óriásklinika vizionált képe mára összetöpörödött. A kezdeti tervek még egy kétezer ágyas Tisza-parti klinikai tömbről szóltak, ahol gyakorlatilag a városban szétszórt csaknem valamennyi osztály helyet kapott volna. 2007 januárjában, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a pólusvárosnak kijelölt települések sorában először Szegedre látogatott, Mikó Tivadar akkori centrumelnök a kormányfő jelenlétében tartott prezentációjában már „csak” egy – 68 milliárd forintból megvalósuló – ezerágyas klinikai tömbről beszélt, júniusban pedig „mindössze” 27 milliárd forintnyi beruházásról nyilatkozott. Tavaly nyáron menesztették Mikó professzort, és távozásával párhuzamosan az álmok egy részétől is búcsúznia kellett a városnak – igaz, a nyilvánosság számára erre csak ősszel, az integrációs szerződés életbelépése után derült fény. A város szocialista polgármestere ekkor ismerte el: 12 milliárd forintból épülhet új klinikai tömb. A kampányban elhangzottak számonkérésekor Botka László újságírói kérdésre hibának minősítette az újraválasztásra készülés hevében 2000 ágyas megaklinikáról szóló korábbi ígéretet. A városvezetés azért rendre megjegyzi: még így is az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb egészségügyi beruházása valósulhat meg Szegeden.

Olvadó létszám, gyarapodó adósság

  A szerződés hatálybalépése után a városi intézményekre felkerült az egyetem cégére, s elkezdődött az átszervezés. Amint az önkormányzat egészségügyi bizottsága MDF-es elnökének, Ványai Évának az adataiból kiderül, a klinikai központ a várostól 1041 közalkalmazottat, 906 határozatlan és 123 határozott idejű szerződéses munkatársat vett át. Az integráció első fázisában a gazdasági, adminisztrációs és karbantartói területeken dolgozók körében volt leépítés, valamint a szerződések egy részét sem hosszabbították meg, ami több orvost is érintett. Pál Attila a leépítésekkel kapcsolatban határozottan leszögezi: amíg ő vezeti a klinikai központot, addig egyetlen, a betegellátásban dolgozó közalkalmazottat sem küldenek el, hiszen így is számos szakterületen küszködnek létszámhiánnyal. A szerződéses orvosok esetében azonban más a helyzet: a klinikai tanszékvezetők saját hatáskörükben dönthetnek arról, hogy kivel akarnak együtt dolgozni és kivel nem. Ebből már számos konfliktus adódott: több, a neve elhallgatását kérő orvos szerint a korábbi szerződések felülvizsgálata olykor személyeskedésbe torkolló konfliktusba csapott át. Az egyetemmel kényszerházasságra lépő kórházi és szakrendelői orvosok körében az sem aratott osztatlan sikert, hogy osztályvezetői pozíciójukat adták kénytelen-kelletlen hozományként.
  Nem sok jóval kecsegtet, hogy továbbra sem sikerült úrrá lenni a klinikai központ adósságán, amit Tráser Ferenc gazdasági főigazgató „történelmi mélypontnak” titulál. Amíg 2007 őszén, az egyesülés hatályba lépése napján a klinikáknak 2,6 milliárd forint volt a szállítói tartozása, amelyhez 226 milliós kórházi és 169 milliós szakrendelői adósságállomány társult, ez év februárjának utolsó hetében az integrált klinikai központ szállítói tartozása már 3,2 milliárd forintra rúgott. Tráser Ferenc szerint ez abból is adódik, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól származó bevételek nem fedezik a progresszív betegellátás átlagon felüli kiadásait: tavaly 898 millió forint hiány keletkezett, amelyet az egyetemnek oktatási tevékenységéből kellett finanszíroznia.

Költözködés akadályokkal

  Pál Attila példát statuálva saját szakmájában kezdte el a változtatást: először a II-es kórházból a szülészeti és nőgyógyászati osztályt költöztette be az általa vezetett női klinikára, ezzel párhuzamosan részben a traumatológiát is átszervezték. A következő nagy lépés az lesz, ha a krónikus belgyógyászatnak, geriátriának, reumatológiának és a pszichiátriai gondozónak is helyet adó I-es kórház épületét sikerül kiüríteni, annak értékesítéséből ugyanis a város 200 millió forintot juttat majd az egyetemnek.
  Az általunk megkérdezett – az esetleges retorzióktól tartva névtelenségüket őrző – orvosok egymástól függetlenül arról panaszkodnak: bizonytalanságban telnek a napok, hétről hétre újabb és újabb pletyka üti fel a fejét az osztályokon arról, ki, mikor és hová költözik majd, ki marad, és kinek kell mennie.
  – Nem szeretem a hirtelen ötleteket, és nem beszélek a levegőbe – tesz le az asztalra egy tervrajzokkal zsúfolt, vaskos kötetet Pál Attila. A 2008. januári keltezésű dokumentumot mutatva a klinikai központ elnöke azt mondja: folyamatosan egyeztettek a tanszékvezetőkkel, az új struktúrával minden egyes intézetvezető tisztában van. A közel negyvenből mindössze tizenkét telephely marad meg.

„Ráérünk arra még”

  Miközben többen aggályosnak, a közvagyon elherdálásának tartják a városi ingatlanok értékesítését, egy dolog a klinikai integráció szemszögéből is hibádzik: a jövőbeli osztálystruktúrát vázoló részletes tervrajzok mellett nem szerepelnek határidők. Ványai Éva erről azt mondja: semmit sem kell elkapkodni, nincsenek céldátumok, az átszervezés olyan ütemben halad, ahogyan azt az anyagi lehetőségek megengedik. A pénzkerettel összefüggésben Szabó Gábor rektor például számos alkalommal nyilatkozott arról, hogy a szaktárcától 300 millió forint egyszeri támogatást reméltek a költözködések előkészítésére, ám végül nem kaptak többletforrást.
  Egyébként nemcsak a város vezetői, az egyetem rektora sem lát okot az erőltetett menetre. 2007 októberében a kórházi dolgozók „egyetemi polgárrá” fogadása apropóján szervezett tájékoztatón úgy fogalmazott: „Nincs hova sietni. Ha ötven évig elvoltunk a párhuzamosságainkkal, pár hónapon már nem fog múlni."