Meglepetés

Amikor a jet-karmesterekre terelődik a szó – olyan muzsikusra, aki legalább két szimfonikus együttes zeneigazgatója, operaházat vezet, a világ minden pontján koncertezik vendégdirigensként, nyüzsgő közéleti figura, gálaműsorokon lép fel és tanít, s mindezeken felül kamarázik vagy szólóesteket ad –, Barenboim az elsők között jut az eszünkbe. Nem tudjuk, hogy a káprázatos tehetségű zongorista, később karmester – egyetlen szóval: a MUZSIKUS – mikor eszik, iszik, pihen vagy alszik, és mikor foglalkozik felkészüléssel, gyakorlással. Előbbieket még csak-csak meg lehet ejteni a reptéri transzferben, vagy magán a gépen (nemegyszer a magángépen), de vajon tolja-e valaki utána a Steinwayt? Egy szó mint száz, az álláshalmozó Barenboim produkcióit – legyen az koncert vagy lemezfelvétel – az utóbbi évtizedben irigykedéstől mentes gyanakvással követem. A gyanú minden esetben megalapozottnak bizonyult: csak az elmúlt 2-3 évben zongoristaként a Wohltemperiertes Klavier, dirigensként a Mahler-szimfóniák felvételeivel, pódiumművészként budapesti fellépéseivel, véleményformáló értelmiségiként pedig mint „az izraeli–palesztin konfliktus elemzője” cáfolt rá multitalentumára. Nagy adag rosszindulattal vettem tehát kézbe legutóbbi lemezét, amelyen – extra nehezítés gyanánt – Liszt Ferenc gyakorlásigényes (értsd: blattolhatatlan) zongoraműveit lehet meghallgatni, stúdióretusálás nélkül, mivel ezúttal a milánói Scalában rögzített koncertfelvételről van szó. S itt ért a meglepetés: túl azon, hogy ezen a koncerten Barenboim egy igen okosan megszerkesztett programot adott elő (minden darab Liszt Ferenc Itáliához fűződő élményeit példázta) és nem csak a könnyed slágereket nótázta el, a műsort a technikai igényesség szempontjából az ésszerűtlen kockázatvállalás kategóriájába sorolhatjuk: ezt a menüt még egy „csak a zongorájának élő” pianista sem biztos, hogy végigeszi.
  Korántsem volt tökéletes a koncert egésze, a Dante-szonáta kottáját például vastagon telejegyzetelhetnénk pirossal, ám a gyönyörű pillanatok, a finom, intelligens megoldások, a szép hangszínek olyan bőségével találkozunk, amely még a magányos zenehallgatót is hangos „ejhára” készteti. Igaza volt Alan Walkernek, a nagy Lisztbiográfusnak, hogy a mester összetett műveihez – például a h-moll szonátához – nem elég taktikusnak lenni, stratégává kell válni. Egy-egy hely megoldása önmagában kevés, minden pillanatban az egésznek kell megmutatkoznia. Mindez nagyon igaz a Danteszonátára is. Barenboim meggyőzően vizionálja az egészet, s annyiban taktikus, hogy taktilis készségeihez igazít tempót, dinamikát, ellenpontot. S ha nem lenne a lemezen a 2. Zarándokév fenomenális záróköve, akkor nem is tudnánk megmondani, hogy van-e gond a taktilis készségekkel. Vegyük csak a Rigoletto- parafrázist – amelyet annak idején Cziffra György felvétele alapján memorizált a recenzens –, ezt a négy énekesre elgondolt csodát. Nem tévedés: a zongoraátiratban is négy énekesről beszélhetünk, négy, reptérről beesett operacsillagról, nyolcféle elképzeléssel, tempóval, intonációval, melyet a „szerencsétlen” karmesternek kell (próba nélkül) produkcióvá kovácsolnia. S Barenboim mintha éppen ezt az élményt, tapasztalást közvetítené ebben a zongoraparafrázisban. A négy szerepkarakteren túl ugyanennyi előadóművészkaraktert is megjelenít. Magától értetődik, hogy rengeteg esetlegességgel; az énekes kvartett az összeomlás szélén egyensúlyoz, mégis megmagyarázhatatlan egységbe forr. S hol máshol történhet meg mindez, mint az operaszínpadon: „Live at La Scala” – olvashatjuk a lemez címlapján.
  Újabb tapasztalattal lettünk gazdagabbak, de tartsuk titokban: a tehetség nem enyészik el, és az ihlet akkor is támad, ha semmi esélyt nem adunk neki. Akár még a reptéri transzferben is. Ha valaki két hete ezt éppen Barenboimról mondja, biztosan nem hiszem el.

Liszt Ferenc: Három Petrarcaszonett – Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak – Dante-szonáta – Verdi-átiratok; Daniel Barenboim – zongora. Warner Classics & Jazz