Másik arc
2008. május 01. 00:00
Nem különösebben szép, de igen beszédes a borítója annak a most újra kiadott CD-nek (eredetileg 1990-ben jelent meg), melyen egy népszerű, nagy Mahler-mű, a Dal a Földről (Das Lied von der Erde) zongorakíséretes változata hallható. A két énekes arcát digitálisan átszínezték, „grafikásították”, önnön szellemképükkel vették körbe. Talán a tervező is arra gondolt, hogy a képmások úgy viszonyulnak a két énekes portréfotójához, mint a lemezen hallható kompozíció a jól ismert eredetihez: miként amaz, ez is az eredetitől távoli vidékekre vezető, homályos asszociációkat kelt. A zongorás változatot maga Mahler készítette, s ez nem puszta zongorakivonat, hanem önálló, pódiumra szánt, az eredetitől kompozíciós szempontból is számos ponton eltérő, szuverén műalkotás, amely meglepő módon legalább annyira zongoraszerű, mint amennyire igyekszik a zenekari „letétet” hűen visszatükrözni. Néhány tétele (például mindjárt az első) lejátszhatatlanul nehéznek tűnik, nem véletlen, hogy a lehetetlent nem ismerő, extrém átiratok eljátszásában mindig is jeleskedő Cyprien Katsaris vállalkozott a „zongorakísérő” szerepére.
A zenekari dalciklushoz képest a zongorás változat egészen egyszerűen mást jelent. Például furcsa monumentalitásélménynyel ajándékozza meg hallgatóját: a polgári házi muzsikálás színterére áttolt darab – miközben a polgári muzsikusi képességeket két ütem után meghaladja – nem az univerzumra pillant, hanem (magától értetődő módon) magával a világegyetemmel rendezi be a lakást. S ha a kompozíció „búcsúzó” gesztusára gondolunk, akkor bizony meglehetősen illúziótlan, pátosztalan a kép: az utolsó percekben az itthagyott világ szűkös: négy fal, pár négyzetméter, megunt bútorok. Tágasnak (színesre hangszereltnek?) semmiképpen sem mondható. És van egy ezzel ellentétes hatás is. A közbülső tételekről most kiderül (valamiféle lelepleződésről vagy feltárulkozásról is beszélhetnénk), hogy bennük tényleg dalokról (Lied) van szó, annak eredeti schuberti értelmében. (Mahler még fiatalon úgy gondolta, hogy a Halál és a lányka vonósnégyes jelentősége, művészi tartalma nincs arányban a mű kamarazenei dimenzióival. Elkészítette a darab feldúsított, vonószenekari változatát – ennek manapság nagy divatja van. Önnön búcsújára készülve viszont megtette ugyanennek a fordítottját, ráadásul saját művével.)
E rendkívüli szellemi kalanddal kecsegtető darab korántsem tökéletes előadásban hangzik el a CD-n, Brigitte Fassbaender a leggyengébb láncszem. Nem vesz tudomást arról, hogy nem azt a művet, hanem egy másikat énekel.
A Mendelssohn kamaraműveiből összeállított remek koncertfelvétel borítóján a muzsikusok tekintete egyszerre gyanakvó és eltökélt. Nem hiszik, hogy Mendelssohn a vidám, gondtalan istenek szerelemgyermeke; kétlik, hogy a klasszikus harmónia földi lovagjaként elkönyvelt szerző – miként Schumann gondolta – Mozart reinkarnációja volna. Jó helyen keresgélnek, amikor a kései Beethovenhez vagy Schubert „haláldalaihoz” ezer szálon kapcsolódó kamararepertoárhoz, a gyakran játszott d-moll trióhoz, a zsenialitásához képest ritkábban megszólaló c-moll trióhoz és a raritásnak tekinthető F-dúr hegedűszonátához nyúltak. (Ha majd Mendelssohn vonósnégyesei is végre elfoglalják az őket megillető helyet, akkor végképp szertefoszlik a tündérzenészről dédelgetett ködkép.) Eltökéltségükhöz igazított vehemenciával, sötét indulatokkal tolmácsolják a két triót, a saroktételek evilági és vizionált tragikumához csak halvány árnyalatként keverik hozzá a könnyed scherzókat s a szöveg nélküli dalok intonációját őrző lassú tételeket. A c-moll trió végén – ugyanúgy, mint a nagy előd, Beethoven – Mendelssohn úgy tesz, mintha nem hallott volna műfaji konvenciókról: szimfonikus apoteózisként szólaltat meg egy lutheránus korált. A lemez egy Mendelssohn által rossznak ítélt és elsüllyesztett darabbal (hegedűszonáta) kezdődik, melyet Yehudi Menuhin 1953-ban rendezett sajtó alá. Ő azt bizonygatta, hogy a darab remekmű. Ha az első tételre tekintünk, akkor Mendelssohnnak kell igazat adnunk. A tétel a befejezetlenség hatását kelti, pontosabban fogalmazva: nincs kész a közepe. De bánkódás helyett inkább kiáltsunk fel epikureus módon: „Micsoda élvezet igazságot tenni Mendelssohn és Menuhin vitájában!”
Gustav Mahler: Dal a Földről
Warner Classics & Jazz Felix Mendelssohn:
F-dúr hegedűszonáta, d-moll zongoratrió, c-moll zongoratrió
Warner Classics & Jazz
A zenekari dalciklushoz képest a zongorás változat egészen egyszerűen mást jelent. Például furcsa monumentalitásélménynyel ajándékozza meg hallgatóját: a polgári házi muzsikálás színterére áttolt darab – miközben a polgári muzsikusi képességeket két ütem után meghaladja – nem az univerzumra pillant, hanem (magától értetődő módon) magával a világegyetemmel rendezi be a lakást. S ha a kompozíció „búcsúzó” gesztusára gondolunk, akkor bizony meglehetősen illúziótlan, pátosztalan a kép: az utolsó percekben az itthagyott világ szűkös: négy fal, pár négyzetméter, megunt bútorok. Tágasnak (színesre hangszereltnek?) semmiképpen sem mondható. És van egy ezzel ellentétes hatás is. A közbülső tételekről most kiderül (valamiféle lelepleződésről vagy feltárulkozásról is beszélhetnénk), hogy bennük tényleg dalokról (Lied) van szó, annak eredeti schuberti értelmében. (Mahler még fiatalon úgy gondolta, hogy a Halál és a lányka vonósnégyes jelentősége, művészi tartalma nincs arányban a mű kamarazenei dimenzióival. Elkészítette a darab feldúsított, vonószenekari változatát – ennek manapság nagy divatja van. Önnön búcsújára készülve viszont megtette ugyanennek a fordítottját, ráadásul saját művével.)
E rendkívüli szellemi kalanddal kecsegtető darab korántsem tökéletes előadásban hangzik el a CD-n, Brigitte Fassbaender a leggyengébb láncszem. Nem vesz tudomást arról, hogy nem azt a művet, hanem egy másikat énekel.
A Mendelssohn kamaraműveiből összeállított remek koncertfelvétel borítóján a muzsikusok tekintete egyszerre gyanakvó és eltökélt. Nem hiszik, hogy Mendelssohn a vidám, gondtalan istenek szerelemgyermeke; kétlik, hogy a klasszikus harmónia földi lovagjaként elkönyvelt szerző – miként Schumann gondolta – Mozart reinkarnációja volna. Jó helyen keresgélnek, amikor a kései Beethovenhez vagy Schubert „haláldalaihoz” ezer szálon kapcsolódó kamararepertoárhoz, a gyakran játszott d-moll trióhoz, a zsenialitásához képest ritkábban megszólaló c-moll trióhoz és a raritásnak tekinthető F-dúr hegedűszonátához nyúltak. (Ha majd Mendelssohn vonósnégyesei is végre elfoglalják az őket megillető helyet, akkor végképp szertefoszlik a tündérzenészről dédelgetett ködkép.) Eltökéltségükhöz igazított vehemenciával, sötét indulatokkal tolmácsolják a két triót, a saroktételek evilági és vizionált tragikumához csak halvány árnyalatként keverik hozzá a könnyed scherzókat s a szöveg nélküli dalok intonációját őrző lassú tételeket. A c-moll trió végén – ugyanúgy, mint a nagy előd, Beethoven – Mendelssohn úgy tesz, mintha nem hallott volna műfaji konvenciókról: szimfonikus apoteózisként szólaltat meg egy lutheránus korált. A lemez egy Mendelssohn által rossznak ítélt és elsüllyesztett darabbal (hegedűszonáta) kezdődik, melyet Yehudi Menuhin 1953-ban rendezett sajtó alá. Ő azt bizonygatta, hogy a darab remekmű. Ha az első tételre tekintünk, akkor Mendelssohnnak kell igazat adnunk. A tétel a befejezetlenség hatását kelti, pontosabban fogalmazva: nincs kész a közepe. De bánkódás helyett inkább kiáltsunk fel epikureus módon: „Micsoda élvezet igazságot tenni Mendelssohn és Menuhin vitájában!”
Gustav Mahler: Dal a Földről
Warner Classics & Jazz Felix Mendelssohn:
F-dúr hegedűszonáta, d-moll zongoratrió, c-moll zongoratrió
Warner Classics & Jazz
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
