Magyarok a Senki-szigetén

Az irodalomtudomány az első magyar utópiának Bessenyei György, a felvilágosodás jelentős alakja Tariménes utazása című 1802–04 között írt, de kéziratban maradt, és csak 1930-ban publikált regényét szokta megnevezni. Ám ez nem tiszta utópia, inkább sok kalandos-fantasztikus elemmel megtűzdelt államregény. Hogy a roppant művelt Bessenyei ismerte Morus művét, az többek közt abból is világos, hogy képzeletbeli országának a Totoposz nevet adta; hangsúlyozva, hogy az ő elképzelt világa nagyon is létezik, de legalábbis létezhetne. Ezért aztán nem emeli ki Totoposz elszigeteltségét, ahogy az utópikus művekben megszokott, és nem is szentel különösebb figyelmet az ott uralkodó erkölcsök, szokások, a gazdasági és családi élet vagy nyelv leírásának.
Bessenyei könyve mindenekelőtt filozófiai vagy államelméleti mű, és elődei közt megtalálhatók a felvilágosodás legjelentősebb szellemei, elsőként természetesen Voltaire, valamint Fénelon, akinek 1699-es Les aventures de Télémaque című államregénye több magyar fordításban is megjelent már Bessenyei korában. A Tariménes… állameszményét könnyű egy mondatban összefoglalni: a despotikus, abszolutisztikus királysággal szemben a felvilágosult, alkotmányos királyságnak nyújtja a pálmát. E meggyőződésében igen jelentős szerepet játszottak a szerző ifjúkori bécsi élményei, ahol Mária Teréziában találta meg álmai politikus asszonyát, így aztán logikus, hogy az előszóban nagy terjedelemben áradozik róla, és hogy az uralkodónő, Arténis alakjában őt rajzolja meg.
A nagy terjedelmű és nehezen olvasható mű a maga korában nem aratott sikert; a legnagyobb irodalmi tekintély, Kazinczy kissé lenézően nyilatkozott róla; Bessenyei múzsája szerinte: „egy alföldi pirospozsgás leányasszony, ki ama körül cselédkedik, s akin az asszonyától ellopkodott ék sem áll jól, mert aközé, amit felszedett és ami neki tulajdona nem tud hozni összeillést”. Ezt folytatja Kölcsey, aki a francia példák majmolásával vádolja Bessenyeit: „Nem francia mindennapi emberkék-e ezek, kiket ő Attiláknak, Budáknak, Hunyadiaknak s az ég tudja még kiknek nevez?”
Mivel Bessenyei műve visszhangtalan maradt, hosszú időnek kellett eltelnie, míg valaki újra felvette a fonalat.
A következő teljes utópia Jókai Mór nevéhez köthető; A jövő század regénye 1872–74-ben jelent meg Pesten. Jókai regényírói művészete egyébként is bővelkedik a kissé alaptalan vagy alig átgondolt álmok ábrázolásában, történelemszemlélete a legkevésbé sem realista, és 19. századi legkíméletlenebb bírálója, Péterfy Jenő talán nem egészen jogosulatlanul veti a szemére, hogy művei hiperbolikusak és nem egyebek egy olvasott Háry János meséinél. Jókai már Az aranyemberben is bedobja egy mesebeli, részben képzeletbeli szigetről szőtt álmát: a Senki-szigete, a megvalósult boldogság helye, „amit maga előtt látott, az a paradicsom volt”, gondolja Tímár Mihály, amikor a partra lép. De ami a magánéletben még nagyjából érvényesen elgondolható, az csak fogyatékosan képzelhető el a társadalom egészében. A jövő század regénye minden ízében utópia, noha Jókai az előszóban élesen elhatárolja magát ettől. „Ez a mű nem tart igényt arra, hogy az úgynevezett államregények közé soroztassék, minő Morus Tamás hírhedett Utópiája.” Szerinte regénye feladata: „Úgy adni elő egy mesét, hogy az olvasó azt higgye, hogy az valóban megtörténhetett, hogy az olvasó azt mondja rá, ez még megtörténhetik!” A könyv 1952. július 15-én indul (és 2000-ben zárul!), amikor az uralkodó, Habsburg Árpád névnapja tiszteletére százegy ágyúlövés dörren. A névadásból láthatjuk, Jókai nagyon is komolyan vette a kiegyezést... A könyvet amúgy is átszövik a világpolitikai utalások; itt a „Nihil országa”, azaz Oroszország a fő ellenség. Nincs hely kitérni a szövevényes és szinte a világ összes jelenségét felölelő, mindenre reflektáló regény részleteire; Jókai, a maga közismerten zseniális naivitásával tücsköt-bogarat összehord. Ám lényeges momentum (és Jules Verne hatását mutatja), hogy a szerző szerint egy találmány lesz az, amely megváltoztatja a világ alakulását. Ez az ichor nevű anyag, amolyan hajlítható, rugalmas üveg, amely mindenekelőtt a repülést teszi lehetővé, egyben univerzális panacea, hiszen még gyógyszernek is felhasználható. Jókai önironikusan jegyzi meg, hogy képzeletbeli találmánya miatt sokan majd az elmeosztályt jelölik ki számára végső lakhelyül, de ő bízik igazában. És fel is sorolja, mi mindent tesz lehetővé, mi mindent old meg ez a felfedezés. Röviden és egyszerűen: megválaszolja a föld és az emberiség összes problémáját, és az „örök harc” helyébe az „örök béke” világa lép, amikor „Otthon Állam”-ban megvalósul mindaz, amit eddig csak reméltek ábándozó őseink. Hát igen, Jókai tényleg nagy mesemondó volt.

Modern magyar rémálmok

Bár az első magyar disztópia Madách Imre 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámájának Falanszter jelenetéhez köthető (amelyben a költő Fourier erősen félreértett tanai alapján rendezi be kietlen világát), átfogó művek e téren csak a 20. század elején jelentkeztek.
A fő ihlető természetesen az első világháború volt, és Karinthy Frigyes Faremidó (1916) című utópiájában Swift után szabadon megformált Gulliverje már az ekkor zajló egyik vérfagyasztó ütközet során kerül Faremidó országába, amelynek mesebeli viszonyai közt a zene az uralkodó elem, az ottani, gyárilag előállított tökéletes lények is zenében beszélnek. A kötet alig lép túl a megszokott utópikus képzeteken, és képzelőerőben sem mutat különöset. Jóval fontosabb „Gulliver hatodik útja”, az 1921-ben megjelent Capillária című Karinthy-regény. Ebben a nő és férfi örök harcát ábrázolja a szerző, akinek részben szerencsétlen magánélete, botrányokkal sűrű házasságai is ihlethették a tézist, miszerint a nők a modern társadalomban – szemben a feminizmus összes állításával – uralomra kerültek. A tenger alatt bonyolódó regényben (fontos érdekesség, hogy Jókai egyik alig ismert, 1871-es utópisztikus műve, A csigák regénye is a víz alatt játszódik) az oihák, azaz a nők viszik a vezető szerepet, és királynőjükkel, Opulával folytatott beszélgetéseiben a modern Gulliver előtt feltárul egy teljesen torz társadalom iszonytató képe. Itt a bullok, vagyis a férfi csak amolyan megtermékenyítő és gyönyört hozó szerepet kaphat, és erről a végletekig elcsenevészesedett bullokról kiderül, hogy voltaképpen alig más, mint egy emberi arccal felszerelt pénisz, mely egykor a női testről vált le és kezdett önálló életet – az elgondolás részben emlékeztet Platón meséjére az androgün lényekről. Karinthy műve az 1925-ben írt előszó szerint amolyan felvilágosító, lázító jellegű, és nem kevesebbre szólít fel, mint a két nem közti harc megszüntetésére: „Nem vagyunk állatok, nem vagyunk hímek és nőstények, hanem férfiak vagyunk és nők.” A két nem csak közösen és egymást feltételezve lehet boldog. Kedves, jámbor szándék.
Részben Karinthy hatására íródott Szathmári Sándor (1897–1974) roppant ambiciózus regénye. És kétségtelen, hogy a Kazohínia alighanem a legjelentősebb, képzelőerőben a leggazdagabb magyar negatív utópia, amely a harmincas évek közepén keletkezett, de csak 1941-ben, akkor is erősen cenzúrázott verzióban láthatott napvilágot. Szathmári legfontosabb tette, hogy egyetlen regényben gondolta át a pozitív és a negatív utópia lehetőségeit – nála a második rész az első paródiája vagy torzképe. Kazohíniában a racionalitás uralkodik, ami jó, az kazo, vagyis ésszerű. De szinte felfoghatatlan, miféle képtelenségek keletkeznek ebből az észuralomból. Vagyis azt tapasztaljuk, hogy már az első rész sem egyértelműen pozitív kicsengésű. Az új magyar Gulliver alig viseli el ezt a végletekig szabályozott, teljesen arctalanná varázsolt világot, ezért engedélyt kér, hogy elmehessen abba a külön rezervátumba, ahol a még megmaradt behinek élnek. Hasonló történik a Szép új világ lapjain is – ám itt az elbeszélő a teljes tébolyba kerül: a rend nélküli szabadság világa elviselhetetlen és önpusztító.
Ugyanez a gondolat áll Déry Tibor (1894–1977) kafkai ihletésű G. A. úr X-ben című, 1964-es regénye középpontjában. Ám itt egyértelműen a szocializmus, pontosabban a sztálinizmus gúnyrajzát kapjuk, noha a szerző – persze mintegy vörös farokként – az előszóban hitet tesz a szocialista humanizmus mellett, és József Attilára is hivatkozik. Ám a Kádár börtönéből (és a börtönviszonyokat a regényben félelmetes humorral ábrázoló) nemrég szabadult Déry szavait pontosan értették az akkori olvasók.
Hasonló, meglehetősen parabolisztikus, azaz képes beszéddel élő utakon jár Karinthy Ferenc (1921–1992) Epepe című, 1970-ben kiadott negatív robinzonádja, amelyben még – persze igen burkolt formában – az 1956-os forradalom is ábrázolódik. Itt is – mint Déry regényében – a szerelem jelenthetne kilábalást az intézményesített téboly közegéből, de persze ennek a reménynek is zátonyra kell futnia. És ezzel a kudarccal a magyar utópiák története is nagyjából a végére ér. Ami logikus, hiszen a posztmodern mindent relativizáló szemlélete kiveti magából az egyetemességre igényt tartó világábrázolásokat. Manapság utópiát írni – szinte utópikus vállalkozás.

Bán Zoltán András