Lehetne-e másképp?
A ma már Brüsszelben dolgozó Illés Tamás gerincsebész-professzorral közöl interjút a Vasárnapi Hírek abból az alkalomból, hogy levelező tagjává választotta a Francia Orvosi Akadémia.
(Az interjúból egy olyan részt idézünk ahonnan egyszerre lehet rápillantani Brüsszelre, a Kádár-korra, Molnár Lajos miniszterségére, s a gyalogorvosok napi frusztrációira.)
– Brüsszelből nézve jobban látni, miért ennyire rossz a magyar egészségügy? Az elmúlt 25 évben próbálkoztak reformokkal, de az egészségügy máig nem tudta a Kádár-rendszerből örökölt bajait kinőni. Ennek mi az oka?
– Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban mondani. A Kádár-rendszerben jobb volt az egészségügy szervezettsége Magyarországon, jobb volt az emberek hozzáférési lehetősége az egészségügyi szolgáltatásokhoz, mint most. Ami azonban nagyon megkülönbözteti Magyarországot Európától, az a nyitottság. Nyugat-Európában az emberek sokkal nyitottabbak, és ez minden szinten megmutatkozik. Az orvoslásban is. Ott nehéz elképzelni, hogy egy szakmai döntés hierarchikus alapon szülessen. Az ember intézetvezetőként elmondja a véleményét az esetről, de a gyakornok is elmondja a véleményét. A kezelés sokkal inkább közösségi döntés eredménye, még akkor is, ha a felelősség az intézetvezetőé. A hierarchia jóval kisebb, ami közvetlenebb emberi kapcsolatokat eredményez.
– Az utolsó nagyobb reformmal 2006-ban próbálkoztak Magyarországon. Elképesztő ellenállás alakult ki.
– Az orvoslás szolgáltatás. Mint minden szolgáltatásnak, ennek is ára van. Magyarországon az az alapvető probléma, hogy ezt az emberek nem ismerik fel. Talán ez a leghátrányosabb hozadéka a Kádár-rendszernek. Ott ugyanis minden ingyen volt. Az egészségügy pénzbe kerül – amíg ezt a döntéshozók nem fogják kimondani, addig nem fog változni a helyzet. Jelenleg részben a hálapénz működteti a magyar egészségügyet.
– És rombolja egyben: a fiatal orvosok nemcsak az alacsony fizetés miatt hagyják el az országot, hanem azért is, mert a hálapénz miatt az idősebb kollégáik nem engedik őket műtétek közelébe, ami akadályozza a szakmai fejlődésüket.
– Ez így van. Ezen minden magyar orvos keresztülmegy.
– Ön szerint is hibás volt az az elképzelés, amely versengő biztosítókra bízta volna az ellátások szervezését?
– Szerintem ez volt az egyetlen járható út az egészségügy megreformálásában, amit sajnos az ismert okok miatt fel kellett adni.
– A magyar orvostársadalom kézzel-lábbal tiltakozott.
– Több biztosító esetén a biztosító eldönti, hogy melyik intézménnyel vagy orvossal köt szerződést, így nem a hierarchikus elemek számítanak, hanem a szakmai teljesítmény. Egy több-biztosítós rendszer sokkal jobban szervezett és jobban működik, mint a hierarchikus. Az egy nagyon jól felépített egészségügyi program lett volna. Sajnos nem volt megfelelő a szakma felé való kommunikációja, és ismert az a tény is, hogy a résztvevők ellenében nem lehet semmiféle programot megvalósítani. Azóta sem látok azonban más megoldást. 2006-ban történelmi esélyt szalasztott el az ország egy abszurd kampány után. Véleményem szerint nem tartana ma itt az egészségügy, ha akkor végigviszik a reformot, de a demagógia nyert.
– Azt mondták, az egészségügy nem üzlet.
– Magyarországon a kormány – egyes esetektől eltekintve – sosem finanszírozta árán az egészségügyet. A saját szakmámban ez úgy jelent meg, hogy a protézisekre biztosított ár körülbelül nyolcvan százaléka volt a protézisek tényleges árának. Közben a döntéshozók azt kommunikálták, hogy az ellátás teljes költségét megtérítik. A betegek joggal kérdezték, akkor miért nem operálják meg őket, hiszen a híradókban azt hallották, hogy az állam mindent kifizet. Orvosként nehéz az ebből az ellentmondásból fakadó frusztrációt hosszú távon elviselni – olvasható a vasarnapihirek.hu-n.
