Köldökzsinórvér: megőrizni vagy kidobni?
2010. március 15. 09:32
.jpg)
A köldökzsinórvérből származó őssejtek terápiás célú felhasználása az utóbbi évek-évtizedek sikertörténete, sőt a szünet nélkül folyó kutatások újabb területek meghódítását ígérik. A köldökzsinórvér sorsa azonban továbbra is háromesélyes – vagy inkább csak kettő, de melyik az a kettő?
A „megőrizni magunknak, eldobni vagy felajánlani másnak” kérdése csupán az utóbbi három és fél évtized dilemmája, hiszen csak 1974 óta tudjuk, hogy az emberi köldökzsinórvérben viszonylag nagy koncentrációban vannak olyan őssejtek, melyek többek között számos életveszélyes vérképzőszervi és immunológiai kórkép, a csontvelő-elégtelenség, továbbá egyes anyagcsere-betegségek kezelésére alkalmasak lehetnek – ráadásul az embrionális őssejtek felhasználását már kezdetektől kísérő és azóta sem szűnő etikai és politikai viták és aggodalmak nélkül.
A köldökzsinórvérből származó őssejteket először 1988-ban alkalmazták a gyakorlatban is. A fejlődés azóta is töretlen, melynek nyomán napjainkra már tízezer fölé emelkedett azon betegek száma, akiknél köldökzsinórvér szolgált az őssejttranszplantáció forrásául, a javallati körbe tartozó betegségek száma pedig pillanatnyilag meghaladja a hetvenet.
Bár a szülések bőséges, biztos és – ami még fontosabb – állandóan megújuló forrást jelentenek, a köldökzsinórvér történetét kezdettől végigkíséri a kérdés: mi történjen a köldökzsinórvérrel a szülőszobában? Hulladék vagy egyelőre még beláthatatlan terápiás lehetőség? A döntés háromesélyes: a család kérheti a köldökzsinórvérből származó őssejtek tárolását egy családtag esetleges későbbi kezelése céljából vagy felajánlhatja egy közösségi őssejtbank számára – emellett azonban egy harmadik opció is létezik, amikor a köldökzsinórvér a kórházi veszélyes hulladékkal együtt veszendőbe megy.
Sajnálatos módon éppen ez utóbbi a „legnépszerűbb” választási lehetőség a világ azon pontjain is, ahol a döntés valóban háromesélyes. Ezt az Egyesült Államok idevágó statisztikája is alátámasztja: eszerint az évente lezajló 4,1 millió szülés kevesebb mint 5 százalékában gyűjtik össze a köldökzsinórvért. Ennek okait kutatva hamar kiderül, hogy leginkább a tájékozatlanság akadályozza az egyéni és közösségi őssejtbankok feltöltését. Egy néhány évvel ezelőtt a Journal of Reproductive Medicine című lapban közzétett amerikai felmérés szerint a betegek több mint egyharmada egyáltalán nem ismerte a köldökzsinórvér-bank fogalmát. Ugyancsak a döntéshez szükséges információk hiányát jelzi, hogy a 425 megkérdezett 71 százaléka az ismerethiányt jelölte meg annak okaként, hogy a szülés során nem rendelkezett a köldökzsinórvér sorsáról, ami így törvényszerűen a szemétbe került.
Mi a helyzet a hazai őssejttárolás terén?
A hazai köldökzsinórvérbank-hálózat kialakítása 2004-ben kezdődött meg a két legnagyobb csontvelőátültetési központ – a miskolci Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és a budapesti Országos Gyógyintézeti Központ (OGYK) – aktív közreműködésével, amelynek keretében nemcsak a tároláshoz szükséges rendszereket hozták létre, hanem a szervezést és a szállítást is megoldották. Az OGYK egy évvel később jelentős fejlesztési és kutatási támogatáshoz jutott, melynek eredményeként egy három alappilléren – a közösségi őssejtbankon, a családoknak nyújtott szolgáltatáson és az egyedi javallaton alapuló bankoláson – nyugvó köldökzsinórvér-bank kezdte meg működését. Az OGYK bank működésének első másfél éve alatt közel kétezer egység köldökzsinórvért dolgozott fel és tárolt a legkorszerűbb eljárásokkal.
Az OGYK azonban az egészségügyi „reform” áldozatává vált, és a kórház más intézményekkel való összevonását követően a köldökzsinórvér-bankolás feladatai egy miniszteri határozat nyomán, de külön forrás biztosítása nélkül az Országos Vérellátó Szolgálat (OSZV) hatáskörébe kerültek. Az így kialakult helyzetben az OVSZ lehetőségei csupán a húsz évre vállalt állami kötelezettség – a tárolás – teljesítésére szorítkozhatnak, ami értéket nem termel, csak költséget jelent.
A közösségi bankolás szempontjából egyelőre kilátástalannak tűnő helyzetben pillanatnyilag csak a magáncégek által nyújtott szolgáltatások jelentenek némi megoldást azok számára, akik képesek saját zsebből állni a tárolás költségeit.
A helyzet viszont mielőbb megoldást sürget, hiszen miközben a világ más pontjain óriási erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a háromféle megoldási lehetőséget kettőre szűkítsék, azaz mind szélesebb rétegeket győzzenek meg arról, hogy a köldökzsinórvér helye nem a szemétben, hanem magán-, de leginkább közösségi őssejtbankokban van, addig nálunk eleve csak két – az imént említettektől alapvetően eltérő – opció létezik attól függően, milyen vastag a szülők pénztárcája: hagyják a köldökzsinórvért veszendőbe menni vagy magán célra tárolják.
Medical Tribune
A köldökzsinórvérből származó őssejteket először 1988-ban alkalmazták a gyakorlatban is. A fejlődés azóta is töretlen, melynek nyomán napjainkra már tízezer fölé emelkedett azon betegek száma, akiknél köldökzsinórvér szolgált az őssejttranszplantáció forrásául, a javallati körbe tartozó betegségek száma pedig pillanatnyilag meghaladja a hetvenet.
Bár a szülések bőséges, biztos és – ami még fontosabb – állandóan megújuló forrást jelentenek, a köldökzsinórvér történetét kezdettől végigkíséri a kérdés: mi történjen a köldökzsinórvérrel a szülőszobában? Hulladék vagy egyelőre még beláthatatlan terápiás lehetőség? A döntés háromesélyes: a család kérheti a köldökzsinórvérből származó őssejtek tárolását egy családtag esetleges későbbi kezelése céljából vagy felajánlhatja egy közösségi őssejtbank számára – emellett azonban egy harmadik opció is létezik, amikor a köldökzsinórvér a kórházi veszélyes hulladékkal együtt veszendőbe megy.
Sajnálatos módon éppen ez utóbbi a „legnépszerűbb” választási lehetőség a világ azon pontjain is, ahol a döntés valóban háromesélyes. Ezt az Egyesült Államok idevágó statisztikája is alátámasztja: eszerint az évente lezajló 4,1 millió szülés kevesebb mint 5 százalékában gyűjtik össze a köldökzsinórvért. Ennek okait kutatva hamar kiderül, hogy leginkább a tájékozatlanság akadályozza az egyéni és közösségi őssejtbankok feltöltését. Egy néhány évvel ezelőtt a Journal of Reproductive Medicine című lapban közzétett amerikai felmérés szerint a betegek több mint egyharmada egyáltalán nem ismerte a köldökzsinórvér-bank fogalmát. Ugyancsak a döntéshez szükséges információk hiányát jelzi, hogy a 425 megkérdezett 71 százaléka az ismerethiányt jelölte meg annak okaként, hogy a szülés során nem rendelkezett a köldökzsinórvér sorsáról, ami így törvényszerűen a szemétbe került.
Mi a helyzet a hazai őssejttárolás terén?
A hazai köldökzsinórvérbank-hálózat kialakítása 2004-ben kezdődött meg a két legnagyobb csontvelőátültetési központ – a miskolci Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és a budapesti Országos Gyógyintézeti Központ (OGYK) – aktív közreműködésével, amelynek keretében nemcsak a tároláshoz szükséges rendszereket hozták létre, hanem a szervezést és a szállítást is megoldották. Az OGYK egy évvel később jelentős fejlesztési és kutatási támogatáshoz jutott, melynek eredményeként egy három alappilléren – a közösségi őssejtbankon, a családoknak nyújtott szolgáltatáson és az egyedi javallaton alapuló bankoláson – nyugvó köldökzsinórvér-bank kezdte meg működését. Az OGYK bank működésének első másfél éve alatt közel kétezer egység köldökzsinórvért dolgozott fel és tárolt a legkorszerűbb eljárásokkal.
Az OGYK azonban az egészségügyi „reform” áldozatává vált, és a kórház más intézményekkel való összevonását követően a köldökzsinórvér-bankolás feladatai egy miniszteri határozat nyomán, de külön forrás biztosítása nélkül az Országos Vérellátó Szolgálat (OSZV) hatáskörébe kerültek. Az így kialakult helyzetben az OVSZ lehetőségei csupán a húsz évre vállalt állami kötelezettség – a tárolás – teljesítésére szorítkozhatnak, ami értéket nem termel, csak költséget jelent.
A közösségi bankolás szempontjából egyelőre kilátástalannak tűnő helyzetben pillanatnyilag csak a magáncégek által nyújtott szolgáltatások jelentenek némi megoldást azok számára, akik képesek saját zsebből állni a tárolás költségeit.
A helyzet viszont mielőbb megoldást sürget, hiszen miközben a világ más pontjain óriási erőfeszítéseket tesznek arra, hogy a háromféle megoldási lehetőséget kettőre szűkítsék, azaz mind szélesebb rétegeket győzzenek meg arról, hogy a köldökzsinórvér helye nem a szemétben, hanem magán-, de leginkább közösségi őssejtbankokban van, addig nálunk eleve csak két – az imént említettektől alapvetően eltérő – opció létezik attól függően, milyen vastag a szülők pénztárcája: hagyják a köldökzsinórvért veszendőbe menni vagy magán célra tárolják.
Medical Tribune
