Kik vagyunk, honnan jöttünk?

Mi volnánk az evolúció kakukktojása? Idén új válaszok születtek a régi kérdésekre, miközben folytatódtak a viták a Neander- völgyi és a modern ember kapcsolatáról. Magyarországon 10 millió éves emberszabású majom, a csimpánz és az ember közös ősének koponyájára bukkantak. A genetikusok szerint az ember és a csimpánz szétválása két lépésben történt.
Rudabányán a nyári ásatások során újabb, minden eddiginél teljesebb Rudapithecus-koponyára bukkantak. Előkerült az állcsonttal együtt az állat csaknem teljes felső fogsora, ehhez csatlakozik az orr- és szemüreget szegélyező járomcsont és az agykoponya nagy része. A Rudapithecus 10 millió évvel ezelőtt élt ősmajom. Sokáig úgy vélték, hogy az ember közvetlen őse; ma az anatómiai hasonlóságok alapján a csimpánz és az ember legközelebbi közös ősének tekintik. A közös elődök az európai csoporttól elvált és Afrikában letelepedett ősmajmok lehettek.
Gabi és Toumai
A Rudapithecus fákon élt, trópusiszubtrópusi őserdőben, erdőben, tavak és mocsarak környezetében. Négy lábán ügyesen mozgott, puha növényi táplálékot fogyasztott. Feltehetően 120–130 cm magasra nőtt, elnyújtott, lapos agykoponyájának térfogata 280– 330 köbcentiméter volt. Kordos László paleontológus professzor, a Rudapithecus-kutatás vezetője abban látja a lelet jelentőségét, hogy a korábbiakból éppen a most meglelt koponyarész hiányzott, így nem lehetett pontosan megrajzolni a Rudapithecus arcát. A Gabinak elnevezett ősmajom fiatal felnőtt nőstény volt, arca az agykoponyájával arányosan kicsi. Kétszer vált szét a hominidák és a majmok fejlődése; az ember mintegy 6,3–5,4 millió éve indult el önálló útján – állítják amerikai kutatók. Korábban sokféle időpont mellett érveltek a szakemberek, végül a 7 millió évvel ezelőtti szétválásban értettek egyet. Az ember és a csimpánz genomjának összehasonlításából most arra következtettek, hogy egyszer szétvált a két fejlődési vonal, majd újra egyesült, és egy közös szakasz után következett be az újabb, immár végleges szétválás.
Az amerikai Harvard Egyetem és a Broad Intézet (Cambridge, Massachusetts) munkatársai, D. Reich, N. Patterson és kollégái a Nature hasábjain közölték meglepő következtetésüket. Az összehasonlító elemzésbe az ember és a csimpánz mellett gorilla, orangután és makákó DNS-t is bevontak. Tavaly már hírt adtunk arról, hogy feltárták legközelebbi rokonunk, a csimpánz genetikai kódját és megkezdték összevetését az emberi genommal, hogy megértsük, miben, miért és mennyiben különbözünk tőlük („Hihetetlenül hasonló”, Medical Tribune, 2005. október 13.).
A kutatók nagyon eltérő korú génterületeket találtak. A korkülönbség elérheti a 4 millió évet, feltártak azonban egészen fiatal, 6,3–5,4 millió éves területeket is. Utoljára – 1,2 millió évvel később a többinél – az X-kromoszóma különült el. A rekonstrukció szerint a szétválás hosszú és bonyolult folyamata mintegy 10 millió éve kezdődhetett. Ezután 4 millió évig egymástól függetlenül fejlődtek az ember- és a csimpánzfélék. Hatmillió évvel ezelőtt a két faj valamilyen okból keveredni kezdett, hibrid utódok születtek. Az elvegyülés időszaka nem volt hosszú. Ezt követően végleg szétváltak a két faj útjai, s kialakult a mai ember és a mai csimpánz.
A Csádban talált, Toumainak nevezett legrégebbi emberféle, a két lábon járó Sahelanthropus tschadiensis korát 6,5–7,4 millió évesre becsülték. Lehet, hogy Toumai az első szétválás után élt és leszármazottai elegyedtek a csimpánzokkal. A merész új elmélet kritikusai leggyakrabban egyetlen megválaszolandó kérdést tesznek fel: a két lábon járó emberős miért párosodott volna a főként fákon élő, négy végtagon járó csimpánzfélékkel?
Továbbra sem zárult le a vita őseink és a Neander-völgyiek együtt éléséről. Évezredekig lakhattak együtt, egymás szomszédságában. Háborúztak vagy békében éltek? Keveredett-e a két csoport, születtek-e közös utódok, van-e bennünk Neander-völgyi eredetű génállomány? Ha voltak utódok, akkor azok képesek voltak-e tovább szaporodni vagy terméketlenné váltak, mint az öszvérek?
A gibraltáriak tovább éltek
Ötvenezer éve az európai kontinenst a Neander-völgyiek népesítették be, húszezer évvel később viszont már a Homo sapiens egyedei voltak többségben. Egyetlen dologban értenek egyet a szakemberek: a Neander-völgyiek kihaltak. Az persze már vita tárgya, hogy miért. Klímaváltozás végzett velük vagy a Homo sapiens?
A Neander-völgyiek kihalásának időpontját az idén Gibraltáron feltárt leletek alaposan módosították; úgy tűnik, a korábban véltnél jóval tovább éltek. Az ásatáson talált faszéndarabok a szén-14 izotópos kormeghatározás szerint 23–33 ezer évesek, a többség 28 ezer éves. Az eddig ismert legkésőbbi, Spanyolországban és Portugáliában talált maradványokat 32 ezer évesnek becsülték. Gibraltáron akkoriban enyhe időjárás uralkodott. Nagy számban lehettek ott bokrok, madarak, hüllők és puhatestű állatok. A klíma és a környezet kedvező volt számukra, és akkor még kevés Homo sapiens élt arrafelé. A kutatók szerint a Neandervölgyi és a modern emberek évezredeken át egymás szomszédai lehettek a kis népsűrűségű, mozaikszerűen elkülönült területeken.
A késői Neander-völgyiek Európa más területein lemásoltak és alkalmaztak néhány modern technológiát, a gibraltáriak viszont ragaszkodtak hagyományaikhoz. Lehet, hogy ennek a stratégiának köszönhetik hosszabb életüket? A Neander-völgyiek és a modern ember kapcsolatban álltak egymással, keveredtek, és közös utódokat hoztak létre – állítja régebben talált romániai leletek új vizsgálata után Erik Trinkaus, a Washington Egyetem (St. Louis) professzora. A koponyákon a keskeny orr és a kisebb szemöldökcsont a modern emberre hasonlít, a koponya hátsó részén megfigyelhető kidudorodás és az alsó állkapocs viszont a Neander-völgyi koponyákra emlékeztet. Trinkaus szerint portugáliai és csehországi leletek is igazolják a két faj keveredését. A döntő bizonyíték a genetikai elemzés lenne, de kevés DNSminta származik a Neandervölgyiektől. Az eddigi elemzések szerint nem volt génkeveredés.
Ki a kakukktojás?
Trinkaus egy másik meglepő elmélettel is nagy figyelmet keltett. Szerinte az emberiség családfáján a modern ember az oda nem illő kakukktojás, a logikus evolúciós fejlődést szerinte ugyanis a Neander-völgyiek képviselték. Fennmaradásunkat jobb alkalmazkodóképességünknek köszönhetjük. Trinkaus professzor elemzése szerint a Homo sapiensnek kétszer annyi egyedi, furcsa, a korábbi ősökétől genetikailag eltérő vonása, antropológiai jellegzetessége van, mint a Neandervölgyieknek. A modern ember az egyetlen olyan faj, amelynek nincs kiugró szemöldökcsontja és arckoponyája is jóval rövidebb, mint más emberféléké. Orrüregeink a többi fajénál kisebbek, szűkebbek.
Tanulmányában a genetikai változásokra figyelt a kutató, az életmód- és a környezetváltozás okozta hatásokat igyekezett kiszűrni. Az emberré válás megértéséhez szerinte azt kell tisztázni, miért térünk el ennyire a Homo nemzetség fajaitól. Trinkaus úgy tartja, „fatális véletlenek folytán eshetett meg, hogy mi lettünk a túlélők és nem az arra antropológiailag sokkal inkább determinált Neander-völgyiek”.

Olmék kőtáblák
Közép-Amerikában az olmékok i. e. 900 körül írásrendszert dolgoztak ki, ez az eddig megismert legősibb amerikai írás. A jelek még megfejtésre várnak, ám a felfedezés körül élénk viták zajlanak: egyesek kétségbe vonják a lelet korát.
A kőtábla Mexikó Veracruz tartományában Cascajal közelében került elő, a hajdani olmék civilizáció középponti területéről, 1999-ben, amikor a San Lorenzo közelében fekvő régi halomból útépítéshez hordták el a törmelékeket. A kőtábla mellett edénytöredékeket és szobrocskákat is találtak.
Az olmékok a tengerparti síkságon éltek, valamikor őket tekintették valamennyi későbbi középamerikai civilizáció „anyacivilizációjának”. De ma már ez sem egyértelmű. A birodalom virágkora az i. e. 1200–500 közti időszakra tehető. Az olmékok legismertebb alkotásai azok a hatalmas monolit kőfejek, amelyek valószínűleg uralkodóikat ábrázolják.
A Cascajal lelet vésetei egyértelműen írásjelek. A kerámiamaradványokat a régészek a civilizáció kései, San Lorenzó-i időszakához, az i. e. 900–800-as évekhez kapcsolják, ezen alapul az írásos tábla kormeghatározása. Mások szerint a kő inkább a La Ventának nevezett időszakhoz tartozik, mely korszakból több véset maradt fenn, így valószínűbbnek tűnik, hogy akkor alakult ki az írás. A legszigorúbb kritikusok szerint semmiféle következtetést nem szabad levonni a kerámiatöredékekből, mert egyetlen darabot sem a rendeltetés szerinti helyén találtak meg.
A követ idén tavasszal elemezték alaposan. Az eredményekről a Science szeptember 15-i számában számoltak be mexikói kutatók. Eszerint a kő 36 cm hosszú, 21 cm széles és 13 cm vastag, súlya kb. 12 kg. Kémiai elemzés szerint régi patina fedi. Kétféle vésés nyomai láthatók rajta: durvább eszközzel kaparták ki a jelek körvonalait, majd egy élesebb eszközzel alakították ki a körvonalon belüli részleteket. A kő összesen 62 jelet tartalmaz, 28 jól megkülönböztethető mintázatot. Egyes jelek, sőt jelsorozatok ismétlődnek. Három jel négyszer szerepel, 6 jel háromszor, 12 jel kétszer fordul elő. Az írásjelek vízszintes sorokba rendeződnek, az olvasás iránya viszont bizonytalan, ám a kutatók valószínűsítik, hogy balról jobbra halad. Megfejtésére újabb szövegek felbukkanásáig kevés a remény, mivel rövid textusról van szó és semmi nem utal jellegére. A lelet vitathatatlanul írás, az olmék civilizáció, egy korai birodalom fejlett voltának újabb bizonyítéka. Egyelőre semmit sem tudni arról, vajon hatott-e ez az írás a későbbi írásrendszerekre. Közép-Amerikában i. e. 500 körül alakult ki egy másik írásrendszer, de az teljesen eltérő imertetőjegyeket mutat. Lehet, hogy a régi írásrendszer eltűnt az újabb civilizációk felemelkedése előtt. A kutatók ellenőrző ásatásokra készülnek a helyszínen, azt remélve, hogy további maradványok esetleges felbukkanása közelebb vihet a rejtély megfejtéséhez.